hullócsillag

száz csillagot hord az ég
és mind csak nehezék
mintha száz sarokkal
mérnék a talaj sűrűségét

amikor elenged néhányat a mindenség
a föld talpába karmolnak
az égő tüskék aztán
mintha erősebben porozna fény

egyetlen villanás
lángba borítja esténk
ez az isteni csiriz

valami finom illanó anyag
ragad meg a hold csücskén
a megkönnyebbülés.

elcsurran egy

az égen villám cikáz ez a súlyos
fényáramlás isten lakik minden
csöppben amit kiegyensúlyoz az ág
jottányival sötétebbre

színezi a fákon a lombkoronát
megtelik esővízzel a zöld
locsolókanna a verandán
néhány napja negyven fokban állt

míg megsimítod a bokádhoz simuló
macskát a legfényesebb sugár
marta hólyagosra gömbölyű nyakát
remegő árnyak rázzák a pocsolyát

megdörren a mennybolt és az a halk
suttogás mielőtt mélyebb csöndre
vált a levelek száján
elcsurran egy miatyánk.