Szabó T. Anna: kerített tér. Magvető, Bp., 2014

Hetedik kötetét adta ki a Magvetőnél Szabó T. Anna. A kerített tér hetvenhét verset tartalmaz. A költőnő 2014-ben negyvenkét esztendős volt. Ha hiszünk a számok erejében, úgy vélhetjük: nem véletlen egybeesésekről van szó. A hetest az ókori keleti kultúrák, a zsidó vallás s a Biblia, illetve az európai középkor is nagyra becsülte. Misztikáját felhasználta többek között József Attila is. „A hetedik te magad légy!” – intett. Szabó T. Anna mintha ezt az összegző-egybefogó, szétbontó és összeillesztő, asszonyt, anyát és feleséget, hétköznapi embert és alkotót, látót és láttatót, istent és embert, istent és ördögöt egyesítő lényeget akarta volna szintetizálni. A disszonanciát és harmóniát egybekomponálni.
Szabó T. Anna könyve új dimenziókkal gazdagította, árnyalta és továbbgondolta a kritika által eddig is többnyire magasra értékelt líráját. Első kötete, A madárlépte hó előszavában Lator László máig ható éleslátással fogalmazta meg versei főbb jellegzetességeit, midőn arról beszélt: a lírikus az érzelmek közegébe futó, olykor csattanót előkészítő impresszionista tájlírától a drámaian súlyos expresszivitás felé törekszik. Azaz a személyestől a tárgyias felé tart. Legsikeresebb műfajában, a „sokszólamú” dalban „felfedezi a tudat félhomályos zónáit, a mindig foghatóan ábrázolt tárgyakhoz, valóságdarabokhoz a képzelet vagy az álom bizonytalanul ködlő vagy kísértetiesen pontos rajzú képei társulnak”. Eddigi legjelentősebb gyűjteménye, a bírálókat alaposan megosztó Elhagy kapcsán Bedecs László azt írta: „Szabó T. Anna verseiből hiányzik minden újszerűség, meglepésre törekvés, hiányzik a nyelvi történés”; Margócsy István ellenben úgy vélte: „A megszokott látványoknak váratlan és merész elmozdításával, a mindennapi jelenségeknek hirtelen feldíszített, s ezáltal mindennapiságukból kibillentett megjelenítésével, a kicsiny jelenségeknek makacsul követett, sorozatos variálásával e versek különlegesen érzéki benyomást képesek kelteni – s ezt az érzékiséget a vers sokszor kiterjeszti a reflexív mondatoknak fogalmi szférájára is. Ez az érzékiség adja Szabó T. Anna költészetének legnagyobb erejét: érzékisége garantálja szépségét is, értékét is.” Az ellentétes befogadói attitűdök tanulságait összeillesztő Báthori Csaba úgy vélte: „minden költőt a legjobb teljesítményén kell mérni és emlegetni; de legalábbis: legjobb teljesítményének semmibevételével lehetetlen őt méltányosan jellemezni. A kötetet pofon ütő hozzászólások a kortárs magyar költészetben már-már kötelezőnek tekintett katasztrófa-közérzetet kérik számon Szabó T. Anna költészetén. A halványabb darabok miatti ingerültség mintha képtelenné tenné a kritikusokat a jó versek felismerésére. Való igaz: ez a kötet két kötetet tartalmaz. Egy verseskönyv körüli szenvedélyes vita a költő számára kétségbeejtő, de egyúttal katartikus is lehet. Bízom abban, hogy Szabó T. Anna az Elhagy kötetben kissé eltakart nagyszerű versek sorát folytatja majd.”
 A kerített tér Szabó T. Annáról nem nyújt gyökeresen új arcképet, némely kedvelt témája elmarad, vagy legalábbis haloványabban jelentkezik, mások viszont erőteljesebben fogalmazódnak meg benne. A hat ciklus (Szilánk, Optika, Térrács, Határkísértő, Örökösök, Kiút) a lírai alany világát a hiány, a negatív tapasztalatok, az elbizonytalanodás aspektusából is láttatja. Azonban soha nem a direkt kimondás, a markáns kinyilatkoztatás erejével, hanem sokkal inkább a szerep, az áttételezés beszédmódjával. A személyes tematika, az anyaság és a szerelem korábbi kötetekben megismert nagy versei után a lírai alany inkább az ars poeticák (Szilánk, Halottlátó), az általános női sors (Asszony, Éva), a politika (Négy halott, Statika, Haszon, A nárcizmus emlékműve, Kis határsértő, Haszon, Kisemmizett ballada) és a személyes veszteségek dimenziói felé fordul.
A Térrács ciklusban egyfelől a beszélőt övező növényvilág valóságos, tárgyias és olykor abszurd pillanatképei sorakoznak (Egy tál lencse, Föld, víz, Hajtson a föld, Sejt, Atom, Egyszem, Paradicsom, Pezsdüljenek a vizek),  másfelől viszont a Határkísértőben az „igen és nem”, az „egyszer mégis, aztán mégse” (Üreg), a „van és a nincs között zuhanni, végleg” (Kísértő), a „minden lidércfény, semmi sem igaz” (Két éjszaka) felismerésétől frusztrált én szólal meg. Az az én, aki olykor a „mégis, mégis. Mégse mégse” (Üreg) paradoxonját és a „földből vagyok, földdé lettem, / virágom, virágom. / Tűz alattam, lég felettem, / virágom, virágom” (Tükörvénydal) bizonyosságát is magáénak érzi. Ebben a részben kaptak helyet az elhunyt mestereket és korán eltávozott kortársakat gyászoló művek, a Géher Istvánnak emléket állító Mennyi menni, a Budai Katalin halálára íródott Halálhír és Tartozom, és a Borbély Szilárdot sirató Tragikus körülmények.
Szabó T. Anna könyve új fejezetekkel bővíti eddig kiküzdött életművét. Munkáiban felismerjük az élmény objektiválására törekvő szándékot, a bravúros verselőt, a szenzibilis női megszólalót csakúgy, mint az intertextualitás jelentésképző energiáit hasznosító, a magyar költészet nagyjaival eleven kapcsolatot őrző, a hagyományba magát beíró alkotót.
A kerített tér egyszerre kínálja a saját költői múlt továbbvitelét mind formaválasztásban, mind magatartásban. A költemények között szép számmal vannak mívesen kidolgozott jambikus művek, amelyek zeneiségükkel, időnkénti poentírozottságukkal tradicionális líramodellt képviselnek (Szent Mihály temploma előtt, hétévesen, Hajtson a föld, Atom, Határkísértő, Haszon). Szabó T. Anna pazarul bánik a versformákkal: a különböző jambikus sortípusok, a felező nyolcas (Angyal, Sejt), a felező tizenkettes (Szőlőhegyi ballada) mellett helyet kap egy négystrófás (a magyar költészetben ritka) ionicus a minore variáció: a rendkívül dallamos u u - - /u u - - lüktetés azonban elnyomja a mű tragikus mondandóját (Vérbeszéd). A kötött formákhoz szisztematikusan vonzódó költő némely ríme („Angyal, angyal, langy alázat, / te szítod a hangya-lázat”) modorosságával (Angyal), Kosztolányi-szerű ötleteivel („ide át / ideát” – Határkísértő, „nem ismerünk / nem is merünk” – Önkör), illetve túlzott egyszerűségével („mindenem / életem” – Kísértő, „vagyok / ragyog” – A tűz helye) irritálja némileg a befogadót. 
A kötet jelentős darabjai azok a nagyobb kompozíciók, amelyek szabadon élnek az intertextualitás lehetőségeivel. A gyűjtemény e tekintetben kettős módszerrel él. Némely esetben egy mű egy szerzőtől emel át sorokat (De, – Légy. – Vagyok, Éva, Teremtés, Halálhír, Kosztolányi-rap), máskor – és ez igen termékeny lehetőségeket generál – több költő előd mondatai egyszerre épülnek be a saját szövegbe (Statika, Szakadék, 1944. Teiresziász, A nárcizmus emlékműve). Leggyakrabban József Attila, Vörösmarty és Weöres Sándor, továbbá Kölcsey, Babits, Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Madách és Radnóti szavai ismerhetők fel a költeményekben. Az említett módszer gyümölcsözően működik Escher Károly Vak muzsikus című emblematikus fényképének ihletésében (1944. Teiresziász). Eme oratorikus mű a második világháború áldozatainak állít emléket Vörösmarty-, József Attila- és Radnóti-idézetek felhasználásával. Hasonló gesztussal szerveződik a Babits- és Kölcsey-intertextusokból építkező, Szabó T. Annától szokatlan, aktuálpolitikai témát megverselő költemény, A nárcizmus emlékműve is. József Attila a kerített tér világában nemcsak gondolatain, illetve parafrazeált szavain keresztül („Miért van bűnöm, ha nincs?” – Kisemmizett ballada) van jelen, hanem ott kísért az önmegszólító versekben is (Határkísértő, Kiút, Foncsor, A hang).
Szabó T. Anna már a rögzített mozgás lapjain is nagy teret szentelt a depoetizált hétköznapi események, tárgyak, jelenségek poézisének (Öt skicc, Az ablakból, Tengerrengés, Forgalom, Pótkocsi, December, kicsi láng, nagy hóesés, Itt élők jártak, Téli napló, Március, Nyersanyag, „Pickle”). A sok esetben teljesen érdektelen cselekedetek-történések azonban a költői szemlélet következtében a szöveg egy pontján „megemelkednek” (Erechtheion, Itt élők jártak). A kerített tér is hasonló módszert alkalmaz: a mindennapi tapasztalat által taszítónak látott és ábrázolt dolgok (Cáfolat, Trágya) mögött a költői szem abszurd és transzcendens összefüggéseket észlel (Fordított, Kosár). E két szövegben az élet és halál tárgyiasan jelenik meg.  A fordítva ültetett jácint és a kamra alján felejtett, kicsírázott krumpli, amelynek sápadt csírái „őrjöngve, remegve” (némán) kiáltozzák: „fény, fény, fény, ments meg, miserere nobis, / élni akarunk sanctus, sanctus, élni” (Kosár).
A kerített tér világát több motívum szövi át: a fény mellett (Optika, Sejt, Foncsor, Asszony) leggyakrabban a tükör (Teremtés, Halottlátó, Hajsza, Üveg, Kísértő, Mélyvíz, Térbeszéd), illetve az angyal szerepel (Angyal, Szent Mihály temploma előtt, hétévesen, A nárcizmus emlékműve, Önkör). E három jelkép átfogja Szabó T. Anna költészetét: bennük megvan mindaz, ami oeuvre-jében gazdagon tematizálódik. A tükörmotivika leghatásosabb kidolgozása a kötetnyitó önmegszólító vers, amely az emberben jelen lévő istent és ördögöt egyszerre láttatja (Szemben).
Szabó T. Anna klasszikus költői modelleken nevelkedett, a női sors teljességét megélő és kimondó költészetében most jelentős szerephez jut a fájdalom, a szenvedés és a hit. A régebben a boldogság megéneklése miatt túl egyhangúnak is tartott lírában disszonáns hangok tűnnek fel. A kerített tér „a szenvedés kérdésével olyan hitet állít szembe, amely szilárdan megtart, nem hagyja, hogy a megszólított alámerüljön egy irracionális világ mélységeibe, vagy zuhanni kezdjen »a van és nincs között« a »belső végtelen« sötétjében. A kötetet meghatározó tekintet ugyanakkor a magasság és a mélység metafizikai távlatait kutatja” – írta Jánosa Eszter. Valóban: a Számadást parafrazeáló Kosztolányi-rap, a Négy halott drámáját és a Kisemmizett ballada beszélőjének sanyarú sorsát átélő, a Fóti dal ritmusában negyvenévesen önvizsgálatot tartó én (Frigus), a madáchi glóriával a borzalmakat átallépő Éva lentről mindig fölfelé vágyakozik. Az Asszony számára az a tanácsa: „Nézd a sarat és mosolyogj, mosolyogj”; „légy fény”.
A kötet beszélője tudja, hogy a József Attila-i űrben csak elveszni lehet: ezért is pillant a földről az égre: „A kert felett is ott a teljes űr, / hideg holdak és forró csillagok. / Fülem a földön, de szemem az égen. / Alattam láva, olvadó magok” (Kerített tér).