Álmomban kívülről látom magam, osonok a párkányon, fehér bundám szinte világít a szürke beton előtt. A kollégium minden ablaka egy szem, bepillantok rajtuk, látom a lovagot, amint a sárkány ellen készülődik, látom Techet, amint drótjai közt gubbasztva tudni akar mindent, és látom Wotant meg a szukáját füstölők közt üzekedni, bőrüket bevonta az olajos verejték.

Mindez nem most van, hanem sokkal korábban volt, mert egyikük sem él már, de én még mindig hermelin vagyok. Hermelin mezők nélkül, famulus gazda nélkül. Ha felébredek, nem látom őket többé, ezt tudom álmomban is, sikoltok egyet, hogy előcsaljam azokat, akik olyanok, mint én, de nem jön senki, nem jön senki a romházak mögül, a csatornából, nem jön senki a sárgálló avarból, csak én bóklászom egyedül a kollégium párkányán.

Hermelin vagyok száműzetésben, aki mégis hazajár.

Mikor az a bizonyos sakál kiokádta a világot, nem törődött vele sokat, hogy rendet tegyen a darabkák közt, de igazán remélem, megkapta méltó büntetését trehányságáért. Száműzetésem sokadik napján, ahogy a pincében kinyitom a szemem, és rögvest marni kezdi a trollbűz, magam szeretnék elbánni a nemtörődöm sakállal. A nyakába ugranék, mint egy ostoba nyúlnak, és elroppantanám a csigolyáját, igen, ezt tenném, és az a nyomorult sakál onnantól tudná, hogy többé ne rókázzon nyakló nélkül.

Ez a gondolat persze blaszfémia, de senkit nem érdekelnek az istentelen gondolatok, ha egy trollpincében gondolják őket, én pedig pontosan egy trollpincében ébredezem. A bundám, az a gyönyörű, hófehér szőrme, ami miatt hajdan birodalmak ugrottak egymásnak, most feslett, szürke, és ászkarákok ürüléke csillog a szálai között. A legtöbben – a nyálkás moráljukra oly büszke lovagok, hősök, hercegnők, tündérek és jótevők – azt mondanák, ez a büntetésem azért, amiért Wotant szolgáltam, és örüljek, hogy ennyivel megúsztam, mert lehetne rosszabb is, mindig lehetne sokkal rosszabb.

Ezzel együtt nem örülök. Kinyújtom a tagjaimat, a karmaim véresek és töredezettek, mert kínomban megint hajnalig kapartam a pince falát, ami természetesen elkeseredett ostobaság. Egy trollpincéből csak az ajtón keresztül lehet kijutni, az ajtót pedig varázslat védi, ugyanaz a varázslat, ami narancsos derengéssel tölti be a helyet, ugyanaz, ami lédús mohát és húsos gombákat növeszt a betonból. Sebhelyei, gumósan összeforrt csontjai és kocsonyává rázódott agya alapján lakótársamnak is sokáig tartott belátni mindezt. Ő most a pince másik végében kucorog, hosszúra nőtt lábkörmei alól szedegeti a férgeket, és egy olyan régi nyelven motyog, amit akkor sem értene senki, ha lenne összefüggés a szavai között.

– Mi baj, melák?

Úgy pillant rám, mint aki most lát először. A csuklójára tekert láncbilincs évekkel ezelőtt összenőtt a bőrével, nyomában a fertőzés az évszakok változásával terjed és húzódik vissza, ahhoz viszont soha nem elég erős, hogy a melákot maga alá gyűrje. A troll pofáján értetlenség, halálvágy és némi harag tükröződik, az évek során leginkább a középső lett uralkodó. Bámul rám még pár másodpercig, végül úgy dönt, hogy a lábkörmei érdekesebbek egy koszos hermelinnél, és újra azokkal kezd foglalatoskodni.

Olykor már majdnem sikerül beszélgetnünk, de nem bánnám, ha jobban haladnék a trollszelídítéssel. Három nap van hátra az őszi beavatásokig, és egészen biztos vagyok benne, hogy mindkettőnknek az az utolsó esélye.

Azt mindannyian megszoktuk, hogy évente érkeznek hősök a kollégiumba, akik feladatuknak érzik helyretolni a világ rendjét, de a legutóbbi túlzottan is közel jutott a boldog befejezéshez: ezért lakom most a királyi háló helyett a trollpincében.

Wotan szobájának ablakában ültem éppen, mikor megérkezett, sütött a szeptemberi nap, és a szél messzi nyúlüregek meg fácánfészkek étvágygerjesztő illatát fújta az orromba. A lovag úgy sétált az utcán, mint egy átkozott szent, mikor pedig a bejárathoz ért, felpillantott rám, és üdvözölt, hogy elkerülje a balszerencsét. Imponált a tájékozottsága, elgondolkodtam rajta, hogy viszonzom a köszönését, de ez akkor és ott felettébb rangon alulinak tűnt. Inkább befordultam a gazdám felé, aki éppen a szukájával társalgott arról, vajon a portás képes-e még ellátni a feladatát. A pöröly, Wotan hatalmának forrása, az egyetlen dolog, amivel meg lehet fegyelmezni egy dühöngő, áldozatra vágyó trollt, ártalmatlanul állt az egyik szekrénynek támasztva. Tőle pár méterre a szuka olajbogyós szendvicseket gyártott, amiknek már a szagától is úgy éreztem, menten én is kihányom a világot.

– Megérkezett az idei lovagunk.

– Remek – mondja Wotan, anélkül hogy rám nézne. – Milyen?

– Udvarias.

– Jó neki. Utánanézel?

– Igenis.

Leugrom az ablakból, az ősz illatait végleg kiűzi az orromból az olajbogyó ecetszaga, keresztülrohanok a szőnyeggel fedett linóleumon, kikerülöm a méter magas pörölyt, kisurranok az ajtó résén, végig a folyosón, le a spirális lépcsősoron Tech szobája felé, közben az alattvalók szó nélkül térnek ki az utamból, a szolgalelkűek még köszönnek is, bizony, köszöngetnek, ahogy szedem a lépcsőfokokat, mert ezek voltak a szép napok.

Jobb pillanataiban melák emlékeztet Techre: alaktalan zsír- és hústömeg egy árnyékos sarokban, csak a troll testéből nem ágaznak drótok és kábelek szerteszét. A szaguk viszont ugyanolyan, ezt főleg most érzem, mert melák felfakasztott egy cisztát a lábfején. Bömbölni kezd, a szájszaga a cisztaváladéknál is bűzhödtebb. Három-négy ősze lehet még hátra a mi trollunknak, de ezt nem akarom megvárni vele.

– Te melák, segítsek?

Bömböl. Észre sem vesz. Közelebb merészkedek hozzá, erre úgy néz rám, mint aki nyomban agyon fog csapni. Leülök előtte pár méterrel, ő visszafordul kivirágzott sebéhez, amiből koszos mancsokkal próbálja kipasszírozni a megromlott testnedveket. Nézni is rossz: mocskos kezeitől csak még több föld és por kerül a sebbe, a genny és az alvadt vér, amit a nyomkodással kiszedett magából, reggelre újratermelődik majd a beledörgölt piszok miatt. Ahogy egy nagyobb korty váladék a pincefalra fröccsen és komótosan lecsorog, az jut eszembe, Techből is pontosan ennyi maradt a dolog végére. De itt még nem tartunk, hanem csak ott, hogy lelkesen kocogok a lépcsőn a hájas mindentudó szobája felé, aminek levegőjét szokás szerint szennyes alsóneműkön száradó sperma, bepállott verejték, mosatlanok kipárolgásai és a felbontott csipszes zacskók fűszeres illata terheli. Olykor megcsap a számítógép ventilátoraiba tapadt por fanyar füstje.

– Helló, patkány! – köszönt anélkül, hogy akár hátranézne. Ez bárki mástól tiszteletlenség lenne, de Tech nem egy bárki más, hanem egy orákulum, és aprócska közös titkaink egyébként is szoros, szinte baráti viszonyt eredményeztek.

– Helló, pöfeteg! Igazán felöltözhetnél.

Megrántja a vállát, beleremeg egész kocsonyateste, a karjáról lógó, tésztaszerű bőrtől sápadtan csüngő pocakjáig. Mozdulata testszagú légörvényeket kavar, a bőréből kiálló drótok, kábelek és dugaszok szúnyograjként zsizsegnek mellé.

– Láttad a tegnap éjszakai műsort?

– Kiraktak.

– Te szegény-szegény patkány. Pedig újra nagy a szerelem.

Átvágok a szeméttel, ételmaradékokkal és tapadós zsírréteggel fedett padlón, majd felugrom a számítógép monitorja elé. Onnét remekül látom Tech ernyedten lógó péniszét, de próbálok másfelé nézni.

Wotan tud róla, hogy Tech lényegében a kollégium összes folyosóját, fürdőjét és szobáját bekamerázta, de az információkért cserébe szemet hunyt az orákulum kis szórakozása felett. Arról talán már nem tud, hogy a kamerák pontszemei a királyi hálóban éppúgy ott rejtőznek, mint a kollégium bármely más zugában.

– Utána kéne nézned az idei lovagunknak.

– Amelyik az egyágyasba költözött?

– Ha te mondod.

Gépel egy keveset, hümmög, belenyúl az egyik csipszes zacskóba, és a szájába töm egy marék krumplitörmeléket, aztán csócsál, ingatja a fejét, dörzsöli az állát, végül igazít egy keveset a derekából kiálló legvastagabb kábelen, de mégsem gyullad szemében olyasfajta világosság, amilyet megszoktunk tőle.

– Ez a figura nem létezik.

– Tessék?

A monitorra bök: – Látod, ott van. Éppen szedegeti az alsógatyáit, nagyon szépen össze vannak hajtogatva. Ez pedig egy egészen jó fotó a pofájáról, végigfuttatom a rendszeren, és semmi. Van neve, van szerződése a kollégiummal, de nincs családja, nem volt soha kórházban, nincs alkuja az ördöggel, csak az a szakadt hátizsákja van, meg az alsógatyái. Ennél még Wotan is többel érkezett.

Persze, mert ott voltam neki én.

A legtöbb lovaggal könnyű elbánni, titkokat rejtegetnek, és vágyakat, mindig akad egy kis kosz a körmük alatt. Wotan odalép hozzád, és azt mondja, hallom, adósságaid vannak, hallom, hiányzik a múzsád, hallom, korai magömléssel küszködsz, hallom, a kór szétrágta anyádat, én tudok segíteni, és fogadd is el, mert ha nem, te leszel a következő, akinek elrohad a veséje. Bűbájok, gyógyszerek rákra és szívfájdalomra, csak kérned kell, és mind megkapod Wotantól, akinek csak annyit adj cserébe, hogy ne játszd a lovagot többé. Ebben a kollégiumban nincs szükség hősökre, te is láthatod, barátom, boldogok vagyunk itt, boldogok azok is, akik olyanok voltak, mint te, nézd, ott laknak a félemeleten, és már nem is emlékeznek a fényes páncéljukra, viszont megtanultak kölcsönkérni.

Amit Wotan vagy a szukája nem sejtett meg ösztönösen, azt Tech vagy én kinyomoztuk nekik, és ha a jótétemények nem voltak elegendőek, még mindig működött a csábítás.

– Te szeretsz csábítani, melák?

Közelebb keveredtem hozzá, de továbbra is gyanakodva méreget. A seb a lábfején ótvarabb, mint tegnap ilyenkor.

– Láttam ám, mit csinálsz a lányokkal, akik tetszenek, ó, láttam minden ősszel.

Bámul, de legalább nem bömböl.

– Nem sok marad belőlük a végére, ugye? A legszívósabbak sem bírnak el a varázspálcáddal, de tudod, mit, szerintem te sem bírsz el vele.

Végre rám figyel. Fogalmam sincs, hogy érti-e, miről beszélek neki, viszont figyel.

– Sokat hallottam rólatok, trollokról. Kegyetlenek vagytok, ez igaz, mind azt mondják, kegyetlenek vagytok, de hogy azzal a húscölöppel évente karóba húzz valakit, az még trollmércével is sok. Elraboljátok őket, talán megeszitek, de a pépesre hágás… az teljesen más ügy. Tudod, mit gondolok én erről, melák?

A szája tátva, nyál csorog zöldesbarna ajkain, és mintha csóválná a fejét. Talán csak egy bolhát akart lerázni a tarkójáról, de lehet, a nyomorult sakálra, lehet, hogy ez nekem szólt.

– Azt gondolom, hogy ez a hely kényszerít rá. Ez a pince – tárom szét a mancsaimat –, ez a betontömb, és persze Wotan és az ő pörölye. Jól mondom?

Akkorát ordít, hogy inkább fedezékbe vonulok előle, ordít és ordít, ökleivel püföli a pincefalat, potyog nyomában a laktató gomba és moha, aztán visszaül a hátsójára, és piszkálgatja tovább elfertőződött lábfejét.

A hadüzenet éjszaka érkezett, a szekrény tetejéről figyeltem éppen, ahogy Wotan, arcába hulló szőke tincsekkel és meg-megfeszülő hátizmokkal, magáévá teszi a szukáját, pontosan úgy, ahogyan a farkasok szokták. Szerettem figyelni őket közben: párzásuk soha nem szeretkezés volt – ahogy a romantikusok nevezik –, hanem kölcsönös birtokbavétel, attól függően, melyikük szorul rá jobban egy csöpp hamis hatalomra.

Szuszogásuk, nyüszítésük, az egymásnak köpködött kedves trágárságok végigvisszhangoznak a folyosókon, tisztán hallani őket alul és felül – olykor még lent, a trollpincében is –, két alfa jelöli ki így a területét, farkasüvöltés helyett nyögésekkel, kikiáltó helyett a saját szájukkal, mert így élnek az igazi királyok. Azt hiszem, az a tudat izgatta fel őket a legjobban, hogy mindenki hallja gyönyörüket, és a mindenkibe én is beletartoztam: ha nem zavartak ki üzekedés előtt, biztos lehettem abban, hogy erődemonstráció következik.

Ilyeneken gondolkodtam, mikor kopogtak, határozottan és hangosan. Wotan először úgy tett, mintha észre sem venné, csak döfködte tovább a szukáját, de a kopogás nem akart abbamaradni, sőt az illető lenyomta a kilincset, és megpróbált benyitni. Ennél nagyobb sértés talán nem is létezik a kollégium falain belül.

A király kirántja magát a szukájából, anélkül vágtat keresztül a szobán, hogy maga köré tekerne bármit, meredező fallosszal tépi fel az ajtót, és még azelőtt közli a vendéggel, hogy ezért meg fogja enni a szívét, hogy az szóhoz jutna. Hegyezem fülemet a szekrény tetején.

– Ezt találtam a szobámban – mondja a lovag, és maga elé nyújtja a tenyerét. Tech egyik kis kamerája az. A vendég mintha észre sem venné Wotan meztelenségét.

– Igen. És?

– Mint a kollégium egyik legbefolyásosabb lakója, bizonyára tudsz róla, mit keresett ez az eszköz a szobám falába fúrva.

A szuka közben magára húzza a takarót, úgy figyeli a két férfi beszélgetését. Elég az arcára néznem, hogy tudjam: máris spekulál, és a legrosszabb dolog, ami történhet, ha egy magafajta elkezd spekulálni.

– Nem. Nem tudok róla semmit. És ha tudnék is: legyetek nagyfiúk, és oldjátok meg magatok közt.

Ezzel becsapja az ajtót.

– Ki volt az, szívem? – kérdezi a szuka, mintha nem tudná.

– Az új lovagunk. Majd holnap tanítok neki egy kis jó modort.

A „holnap” csak Tech számára lesz túl késő.

Az őszi beavatás a következőképpen néz ki: Wotan, mint megannyi elődje, kiválaszt egy elsős lányt, lehetőleg szüzet, és olyat, akit ő maga is meghágna. Ez utóbbit soha nem vallotta be, de biztos vagyok benne, hogy erről van szó – a szuka soha nem hagyná, hogy a pőre vágytól vagy bimbódzó szerelemtől hajtva Wotan másokba mártogassa a falloszát, viszont Wotan sem tűri, hogy bárki elbitoroljon előle valamit, amire ő maga is vágyik.

A kiválasztottat az alkalomhoz illően felcicomázzák, ugyanígy az ebédlőt is, ahol az áldozat után zene és tánc vár mindenkit – Tech az egyetlen, aki büntetés nélkül kihagyhatta a szertartást, de róla mind sejtettük, hogy a kameráin keresztül úgyis figyel. A megfelelő előkészületek után Wotan, kezében a pöröllyel, lemegy a pincébe, és kinyitja az ajtót. A troll, kiváltképp, ha meglátja a pörölyt, és megérzi mellé a szűz illatát, nem fog Wotanra támadni, hanem elindul fölfelé, ahol kedvét töltheti az áldozattal. Az aktus végeztével Wotan visszatereli melákot a pincébe, néhány szolgája feltakarítja a szűz maradványait, majd mind boldogan táncolunk pirkadatig, mert tudjuk, hogy uralkodónk még mindig a legerősebb közöttünk, és megérdemli a tiszteletet.

Régen a beavatás volt számomra az év legkedvesebb része, olyan időkre emlékeztetett, amikor az uralkodók még uralkodók voltak, a szüzek szüzek, a szörnyek pedig rettenetesek. Ott nyargaltam gazdám mögött minden alkalommal, majd hagytam, hogy a hangfalakból dübörgő zenétől remegni kezdjen a bensőm, és remegett utána még napokig.

– Tőled senki sem kérdezte, hogy élvezed-e, ugye, melák?

Hortyogva alszik, beteg lábát hosszában kinyújtja énfelém, gondolok egyet és közelebb kúszok, más lehetőségünk úgysem maradt.

Tech halálának reggelén ültem a párkányon, figyeltem az érkező mentőautókat, élveztem a reggeli szellőt, és csodáltam, amint a fehér ruhások precízen összekanalazzák a betonon szétfröccsent zsírt, vért, húst és fekáliát. Elképzeltem a meztelen pöfeteget, ahogy kilép a párkányra, széttárja a karjait és ugrik, a bőrlebernyegek úgy csapkodnak körülötte, mint egy repülőmókus szétszakadt szárnyai, sehol egy drót, sehol egy kábel, csak az apró pöttyök jelzik a bőrén, hogy ott voltak valaha. Végül leér, csattan, mint a szétrothadt tök, és ennyi volt a mi orákulum barátunk, amiben azt sajnálom a legjobban, hogy kedveltem ezt a bűzlő véglényt.

– Vörösborral tudlak megkínálni, ha kérsz.

– Nem iszom alkoholt.

Visszafordulok Wotan felé: udvariasan betessékeli a lovagot, behúzza mögötte az ajtót, és úgy viselkedik, mint egy tisztességes házigazda. Gyanús.

– Ha nem gond, én iszom egy pohárral, jobb kedvem lesz tőle reggelente.

– Csak nyugodtan.

A lovag nem ül le, mert nem kínálta senki hellyel. Wotan kiveszi a hűtőből a kedvenc borát, kirántja a dugót, tölt az egyik vizespoharába, majd színpadiasan belekortyol. Végül a poharat az asztalra teszi, szabad kezével pedig érzékien simogatni kezdi a pöröly égnek meredő nyelét.

– Úgy érzem, hajnalban kissé félreértettük egymás – kezdi Wotan, miközben az egyik szőke tincsét félresöpri fakókék szemei elől. A lovag előbb a pörölyre néz, majd vissza Wotanra:

– Éspedig?

– Azt, hogy… oldjátok meg egymás között, nem úgy értettem, hogy dobd ki az ablakon az egyik legkedvesebb barátomat.

– Nem én dobtam ki, magától ugrott. Én csak elvettem a játékait. Talán még hálásnak is kellene lennie, hiszen szabaddá tettem.

– Nekem nem tűnik hálásnak.

Wotan hatásszünetet tart, iszik még egy korty bort, aztán folytatja:

– Mit szeretnél tőlünk, lovag? Pénzt? Barátságot? Puncit?

A lovag most először elmosolyodik:
– Csak a fejedet, és mindazokét, akik szolgáltak.

– Miért?

– Mert ez a világ rendje.

A tócsában, ami távozott a sakál gyomrából, igencsak csekély a rend, tisztelői megelégszenek általában annyival, hogy ami felmegy, annak egy napon le kell zuhannia, ami bemegy, annak ki kell jönnie, és ami alászáll, az egy napon újra felemelkedik. Optimizmusuk születésem óta undorít, de meg kell hagyni, Tech vagy az én esetemben igazuk volt, hiszen én egy trollpincében tespedek, Tech pedig – nos, Tech ott van, ahol.

Viszont a pöfeteg halála valójában kevés lett volna ahhoz, hogy megrengesse Wotan uralmát: ehhez szükség volt a szuka árulására, aki pontosan azt tette, amit a szukák tenni szoktak – hozzádörgölte magát az erősebbnek tűnő kutyához. Talán így már érthető az irányában érzett undorom, aminek hála, a nevét sem fogom soha többé kimondani.

Wotan a lovaggal folytatott kellemetlen hangvételű beszélgetése után ostoba módon úgy gondolta, a régi módszerek működhetnek, vagyis ha üzlettel nem állíthatja a maga oldalára ellenfelét, csábítással még megteheti. Wotan és a szukája rendületlenül hittek a csábítás erejében, és a részüket is bőséggel kivették belőle – a saját szememmel láttam, ahogy uralkodónk egy lovag farába tömi a falloszát, mert akkor és ott ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Ez a lovag ma a félemeleten lakik a többi nyomorulttal, és éjjelente attól retteg, hogy bárki megneszeli a tradícióktól eltérő vonzalmait. Eleddig mi tartottuk a szánkat.

A szukát nem kellett sokáig győzködni: egy éjjel elhagyta Wotan szobáját, hogy meglátogassa a lovagot, én pedig észrevétlenül osontam a nyomában. Ismertem a módszerét: egy szomorú mosoly, néhány megváltás után áhítozó félmondat, pár kihívó érintés, és a lovagot máris csak az a kardja vezeti, amelyik húsból van. A szuka soha nem engedi magába őket, soha nem érinti meg a farkukat, csak beszél és mosolyog, és végigsimít a mellkasukon, majd amikor már úgy futnak utána, mint kiskacsák az anyjuk után, kér egy szívességet, de eddigre a lovagok már nem lovagok, csak nyáladzó majmok, akiknek épp ideje leköltözni a félemeletre.

Kopog, én pedig elbújok egy piros, nejlonnal kibélelt kuka mögött. A lovag ajtaja hamar kinyílik, de ahelyett hogy azt hallanám, „gyere csak be” – hisz mind ezt mondják először, ha a szuka meglátogatja őket –, ezt hallom:
– Wotan küldött?

A szuka feltalálja magát: – Nem küldött. Elzavart. És megütött.

A lovag kilép a folyosóra, közben behúzza maga mögött a szoba ajtaját: – Szerintem hazudsz.

Teljesen bekucorodtam a kuka mögé, nem látom, mit csinálnak, csak a lovagból áradó fűszeres férfiszagot érzem.

– Te vagy itt a királynő, ugye? – kérdezi. – Hány éve is uraljátok ezt a helyet? Hány lovagot is törtetek meg?

A szuka nem felel, úgy képzelem, lesüti a szemét, mintha szégyellné magát, pedig csak a kiutat keresi.

– Fogy az időtök, királynő. Mit gondolsz egy olyan uralkodóról, aki a leghasznosabb szolgáit sem tudja megvédeni saját maguktól?

Nincs válasz.

– Veled vajon mit kell tennem, hogy megpróbálj repülni?

A kuka mellé lép, elkapja a grabancomat és a magasba emel. A levegőben kalimpálok a lábaimmal, meg akarom harapni a kezét, de esélyem sincs, a lovag olyan szakértelemmel tart maga előtt, mint aki ifjúkora óta csak nyulakat nyúz.

– És te mikor felejtettél el lopakodni, menyét?

Még mindig a levegőben tart, miközben visszafordul a szukához: – Ő volna a mesterkém, ugye? Kijött a gyakorlatból. – Forgat egy kicsit, mintha egy nézőseregnek akarna megmutatni, aztán úgy tesz, mintha beleszagolna a levegőbe. – A trollotok pedig… idáig érzem haldoklásának szagát. Szóval, királynő, azt tudom tanácsolni, menekülj, ameddig megteheted. Wotan ideje lejárt, a szolgái veled együtt haszontalanok, és ha én nem, hát az utánam érkező kitépi majd méltatlan kezetekből azt a pörölyt.

A nyálammal, a mancsaimmal, és amikor elértem a színhúst, a nyelvemmel takarítottam ki melák sebét. Felébredt közben, nyöszörgött, mint egy embergyermek egy rossz álom után, de nem próbált elhajtani vagy összetörni. Farkam tisztán maradt részeivel törölgettem le a szennyet a seb környékéről, öklendeztem, ahogy langyos kipárolgásai facsarták az orrom és könnybe lábasztották a szemeimet, majd hánytam, mikor utolsó jótéteményként a nyelvemmel szedtem le a gennyréteget az egészséges hús elől. Végül felnéztem a trollra, aki ostobán és szomorúan bámult le rám, és azt mondtam neki:

– Talán begyógyul majd, talán nem. De ha az ajtó kinyitása után nem teszed azt, amit most mondok, soha nem látja majd egyikünk sem újra a napfényt. Érted, miről beszélek, melák?

Érted egyáltalán?

Wotan nem értette. Nem akarta érteni, csak itta a borát, és úgy bámult rám, mintha én lennék az áruló.

– Figyeltem őket, a nyomukban jártam, de erre nem is volt szükség, mert nézz csak körül, hol van most a szeretőd?

– Csábít.

– A nagy trollfalloszt csábít. Hányszor aludt eddig lovagokkal? Hányszor nem tért haza hozzád éjszaka? Mikor töltöttünk estét utoljára így, kettesben?

Lehúzza az italt: – Régen. Hiányzott is. Voltál Tech szobájában? Talán akad ott nekünk valami használható.

– Nincs ott semmi, Wotan, és ha lenne, sem számítana. Ami számít, hogy az idei lovagunknak elfelejtetted megtanítani, hol is van a helye.

A pörölyre figyelj, melák, ne a szűzre, hanem a pörölyre, ezt az egyet kell megjegyezned. Menni fog, melák?

A trollpince előtti utolsó éjszakámon Wotan részegen támolygott fölfelé a betontömbökből tekert spirális lépcsősoron, ami a lovag szobájához vitt. Ott kocogtam a nyomában, győzködtem, hogy ne így, tervezzen, gondolkodjon, legyen ravasz, mint régen, számító, mint egy sárkány, amelyik a területét védi, ne pedig egy ostoba, szerelmes kisfiú, aki bolondok napján verekedni akar a szerelméért.

Persze nem hallgatott rám, elmúltak már azok az idők, amikor az uralkodók hallgatnak a famulusukra. Ordíthatok neki, téphetem a nadrágot a lába szárán, de ott a lépcsőkön meg kellett tanulnom: sem kém, sem tanácsadó nem vagyok már, csak egy tehetetlen kabala, akit legközelebb összepisil a gazdája, ha rosszat álmodott.

Bekopogott a lovag ajtaján, és a szuka lépett ki hozzá, hálóingbe és üzekedés szagába bugyolálva:

– Mit keresel itt, Wotan?

– Téged.

– És mit akarsz tőlem?

– Rég jártál otthon.

A szuka úgy tesz, mintha nem látná a pörölyt Wotan kezében.

– Jó. Beszéljünk, de ne itt. És nem akarom, hogy az a vakarcs hallgatózzon.

Wotan csak rám pillant, és én tudom a helyem a kuka mellett. Végigsétálnak a folyosón, suttognak valamiről, közben pedig egyre több ajtó nyílik ki, az alattvalók kíváncsian lesik, mire készül uralkodójuk. Én magam is kíváncsian lesem.

Ölelkeznek a lépcsősor tetején, Wotan magához húzza a szukát, mintha meg akarná csókolni, közben még a pörölyt is kiengedi a kezéből. Suttognak tovább, majd kiabálnak, Wotan megrázza a szukát, mintha értelmet akarna rázni belé, de a nő csak pofon vágja, még ha tudja is, hogy ez az utolsó dolog, amit tehet ezek közt a falak közt.

Oda akarok kiáltani Wotannak, hogy ne itt, ne mindenki előtt, induljunk haza és tervezzünk, de ő még egyszer, utoljára magához vonja a szukát, majd taszít rajta egyet, erőset, fejedelmit, hogy a szuka átforduljon a korláton, és ekkor már tudom, hogy a lovag pontosan ezt akarta, a lovagot soha nem érdekelte a szuka, csak a pöröly, de mire ezt alaposan végiggondolhatnám, valaki újra megragadja a grabancomat, de most nem kedélyeskedik, csak a falhoz csap, repülök én is, mint Tech, repülök, mint a szuka, és mikor magamhoz térek a trollpincében, megértem, hogy ami egyszer fent volt, annak alá kell szállnia.

A sakál híveitől mindig meg akartam érdeklődni, vajon ha az egész világ úgy készült, hogy a sakál azt kihányta, akkor mégis mit evett előtte? Úgy hiszem, azt mondanák, egy másik világot, amit szintén ő maga okádott bele a semmibe, azelőtt pedig egy másikat és egy másikat, visszafelé az örökkévalóságig, ezért van az, hogy minden világ más és mégis ugyanaz.

A beavatás estéjén melákkal együtt várjuk, hogy koppanjanak a léptek az alagútban és kinyíljon a trollpince ajtaja. Elmondom neki újra és újra, mit kell tennie, együtt gyakoroljuk, hogyan tud a legkevesebb fájdalommal lábra állni, és hogy bármennyire meredezik a fallosza, a nőstény nem érdekes, a nősténytől nem kap semmit, a lovag azért győzhetett, mert tudta ezt, és mi is akkor szabadulhatunk, ha ezt eltanuljuk tőle. Bamba vigyorral biztosít arról, hogy felfogta szavaimat, amikor pedig kinyílik a pinceajtó, ezer sárkány haragjával lódul neki.

Bárki is nyitotta az ajtót, sikerült meglepnünk. Melák lassítás nélkül rombolt végig az ebédlőbe vezető folyosón, nem várt fenyítést, nem várta meg, hogy a pörölyt meglóbálják az orra előtt, csak rohant, és tolt maga előtt mindent, ami az útjába akadt. Felfakadt lábsebéből dagadt és tiszta vércseppek fröcsköltek az alagút padlójára, azokat követtem fölfelé.

Melák megtanulta a leckét, eszébe sem jut meghágni a kikészített szüzet, inkább felkapja az alatta lévő étkezőasztallal együtt, és mindkettőt kidobja a kollégium kétszárnyú üvegajtaján. A pincében töltött hónapok után jólesik a bundámat simogató friss levegő és az égen összegyűlt kékesszürke felhők látványa. Odakiáltok meláknak, hogy jöjjön, nyitva az út kifelé, felejtse el a pörölyt is, találunk egy új helyet, túl a kollégiumon és túl a városon, csak induljon el most velem.

Természetesen semmibe vesz. Székeket és alattvalókat hajít a felállított hangszórókba. Porrá töri a borosüvegeket, szétlapítja a sörösdobozokat, a padlón összegyűlt vérbe és alkoholba tapossa a szerteszórt sült burgonyát.

Wotant vagy a lovagot keresem, de egyiküket sem látom. Tudni szeretném, melyikük tanult meg repülni azon az éjjelen, ki simogatja mostanában oly kéjesen a pöröly nyelét.

Melák kettétépett valakit. Megragadta a spirállépcső korlátját, kirántotta a helyéről, és a sikoltozó alattvalók tömegébe vágta. Az összetört hangfalak körül áram zizeg, mint annak idején Tech szobájában. Egy régi-régi lovag, egyik az elsők közül, ugyanúgy péppé törve remeg a padlón, ahogy az orákulumunk tette, csak ő nem szállt fel újra. Úgy látszik, még a sakál tócsájában sem adatik meg mindenkinek a még egyszer és utoljára.

Visszapillantok a trollpincébe vezető alagút felé: ha a pöröly gazdája nyitotta az ajtót, ott kell lennie valahol a sötétben, eltiporva, akár egy büdösbogár. Király lehetnék, ha most visszamennék a pörölyért, kár, hogy nem tudom megemelni. Majd felemeli valaki más, mert mindig jönnek kóbor lovagok, akik saját királyságra vágynak. Veszett farkasok, akiket már nem érdekel a falka, csak a territórium.

– Utoljára kérdem, melák, jössz vagy maradsz a táncesten?

Észrevesz, elindul felém, vállait lehorzsolja a szilánkokkal cakkozott ajtókeret, de utána végre kívül leszünk a betonfalakon.

Bár szeptemberben nem szokott, fagy és havazik odakint. Talán a sakál megint elcsapta a gyomrát. A melákkal keresztülvágunk a kollégium körüli parkon, ő megbámulja a sárga leveleken olvadozó vékony hóréteget, én pedig belebizsergek, ahogy a hűvös nedvek lemossák a bundámról a pincében rátapadt ászkaszart. Nem nézünk vissza, elhagyjuk a sövényt és a csipkebokrokat, amiken arra várnak a bogyók, hogy megcsípje őket a dér.

A kert után egy keskeny járda, majd a sugárút, ami nyílegyenesen vágja kettőbe a várost, habár az egyik oldal pontosan ugyanolyan, mint a másik. Melák félretol néhány autót, sétálunk északnak a hóesésben a sugárút közepén, dudálnak ránk és ordibálnak, de egyikünket sem érdekli. Pirosra váltanak előttünk a lámpák, de átvágunk alattuk, kölykök integetnek az ablakból, de nem köszönünk vissza nekik. Remélem, Wotan, bárhol is legyen, látja, miképp menetelnek az igazi királyok.

Végül melák elfárad, és leül egy kereszteződésben. Buszok dudálnak rá, autósok rántják félre a kormányt, de őt mindez egyáltalán nem érdekli, csak üldögél boldogan.

– Te, figyelj, itt nem maradhatsz.

Vigyorog, mint egy gyerek, akit születésekor a fejére ejtettek. A friss hóból takaros sipka kerekedett a feje tetején.

– Meddig akarsz itt üldögélni?

Vigyorog tovább. Az a kevés, tényleg igazán kevés értelem, ami délután még ott csillogott a szemében, mostanra átadta helyét valami szürkés-zavaros vizenyőnek. Ülök vele egy darabig, hallgatjuk a dudákat és az átkozódásokat, azon gondolkodom, vajon a fagyhalál tényleg a legkegyesebb-e mind közül, és vajon melák-e az első troll, akinek saját famulusa volt.

– Indulok, melák. Akkor maradsz?

Marad. Nem mintha én tudnám, innét hová indulhatnék.

Talán megkeresem azt az átkozott sakált, és tényleg átharapom a torkát.