Nehéz, téli hideg van. Ilyenkor álldogálunk az eresz alatt a fiúkkal, és nézzük, hogy mit hagytak itt előző este a cigányok. Ők voltak, azt mondják, besurrannak a kerítésen át, játszanak, és itt hagynak egy csomó mindent. Egy dumót, egy nejlonzacskót tele ragasztóval, egy szatyrot pisivel az alján, meg egyszer összekenték szarral az iskola falát. A helyszíni szemlét az iskolaudvar hátsó zugában tartjuk, a domboldalnál, ahová távolról nehéz belátni. Kis padok zárják el az udvar többi részétől.

Ráhuppanok egy padra, majdnem hátraestem. Kiáltok, de csak színlelem, hogy megijedtem. Vékony hangon ordítok, ahogy torkomon kifér:

– Ott egy macskafej!

– Mi van?! – förmednek rám, mint olyanra, akinek nincs joga ötletet adni az időtöltéshez. Nekem itt kuss a nevem, de azért kullogok utánuk, hiszen ők mégiscsak valakik.

– Nézzetek be a sarokba – mondom, s a padok mögé mutatok. Nagy komolyan közelítenek a tetthely felé, majd megtorpannak. Leguggolnak, s tanácskozásba kezdenek:

– Ez itt egy macskának a feje – szólal meg az egyik. Én a háttérből figyelek: ha közel mennék, hátralöknének.

– Lejöttek a cigány gyerekek, és focizni kezdtek szegény állattal. Labdának nézték a fejét, az meg lerepült a helyéről – mondja az egyikük. – Kis késsel csinálták – szakítja félbe egy másik. – Én már láttam ilyet egy filmen. Meglazították, aztán letépték. Tépésnek látszik.

Szerintem egy kutya tette, én meg ilyet láttam. De inkább csendben maradok, hadd higgyék, hogy a cigányok voltak. Azt szeretnék hinni, hogy haragudhassanak rájuk.

Közben eszembe jut egy videojáték. „Rúgd meg a macskát!”, ez a címe, macskafejeket kell benne rugdosni. Egyre gyorsabban és gyorsabban száguldanak át a képernyőn, egérnyíllal kell rájuk nyomnom, és talplenyomat kerül rájuk, és vér folyik belőlük. Anya nem szereti, hogy ezzel játszom, mert ez csak unaloműzésnek jó. Különben is, fülledtség van a szobában, szellőztessek ki.

Anya egész nap alszik a besötétített félszobájában, ő aztán beszélhetne az unalomról. De nem beszél. Csak néha nyitja ki a száját. Olyan a hangja, mintha húznák, mintha rossz minőségű magnófelvételről menne. Az ő kis fehér, beporosodott magnójáról

Kaját is ritkán csinál. Néha egy kis levest. Néha egy kis rántott húst. Pedig menzán nem szeretek enni, a menzás kaják unalmasak. Csupa ismeretlen nőszemély készíti őket, akiknek ráadásul zacskó van a fejükön. Különben sem szeretek iskolában lenni, ott tülekedés van a sorakozóknál meg az udvaron.

A fiúk nem tudják, milyen nekem otthon. Hozzám nem jönnek fel, pedig tudják, hogy van egy halom videojátékom. Egyszer feljött az Ildi. De még csak azt sem engedte, hogy berakjam neki a kazettát. Attól félt, hogy elkap tőlem valamit, mondta.

Na, az ő fejét ilyenkor letépném. Aztán beletenném a ládámba, a fejgyűjteményembe.

Amikor ilyeneket gondolok, én is cigánynak érzem magam. Ilyenkor kínozni szeretnék. Legalább macskákat. Lefognám a kis testüket, és elkezdeném vagdosni. Kifolyatnám a belüket. Aztán megcsonkítanám a lábukat. Végül meglazítanám a fejüket.

Vagy macskalevest aprítanék belőlük, a fejüket meg kiakasztanám a szobám falára, jó magasra, s éjjelente onnan fentről pislognának le rám. Vigyáznák az álmaim.

Jó elképzelni, hogy hatalmam van valami fölött. Valójában semmi fölött nincs hatalmam. Egyedül vagyok. Mint a kisujjam. Vagy mint az a macskafej az udvaron.

Igen, pontosan így érzek. Mint az a macskafej itt, az udvaron, olyan vagyok. Gazdátlan. Majd ha egyszer kimúlok, engem is körülvesznek, mint ezt a tetemet. Talán majd fölöttem is tanácskozni kezdenek, hogy hogy került ez ide. Aztán majd otthagynak.

Végül úgy döntenek, hogy otthagyják. Nem szólnak senkinek, maradjon csak itt. Jó tudni, hogy mindig van miért visszajönni. Ha már nem lesz ott, egy ideig megint nem lesz miről tanácskozni. Holnap is visszajönnek, és holnapután is. Az ő titkuk marad.

De majd én elviszem innen. Késő délután, koromsötétben visszajövök, és magammal viszem. Hogy csalódást okozzak, főleg a Ricsinek. Ő valami tábornoknak hiszi magát. Folyton parancsokat oszt, de mindig elnapolják az utasítások végrehajtását.

Persze tudom, végül majd mégsem jövök vissza.

Csak álldogálok itt, szótlanul, s közben terveket szövögetek, de mégsem török borsot az orruk alá. Kedvelem őket. Élvezem, hogy mögöttük kulloghatok, őket pedig megerősíti az érzés, hogy még ennek a szerencsétlennek is szüksége van rájuk.

Ugyanígy lesz ez majd akkor is, ha már felnőttem. Csak akkor már másokat követek. A macskafej akkor már csak egy kósza gondolat lesz, amelyet majd üres óráimban megidézek néha. Majd írok róla egy-egy elbeszélést, és az asztalfiókomba teszem. Néha majd felidézem, hogy el tudjam feledni. Nem a témát, hanem ezt az egész időszakot, amely úgy nevelget engem, úgy ölel magához, mint egy fázós édesanya, akinek nincs mivel betakaróznia.

Igazából nincs, aki engem fölnevelne. Éppen ezért van szükségem történetekre. Elrágódom rajtuk, mint a szotyin, s köpködöm őket magam elé. Ha nem volna semmi a számban, szétharapnám belülről az idegességtől. Muszáj rágcsálnom.