Vermissa
A nő arca két dombhát között,
mit rejt az árnyék, ha a kerti
ösvényen eltalálnék a szürke
fáig, melynek lombja gyanúsan
rezeg; kiömlött a tér, mert
visszafojtani már nem lehetett.
Felsejlő nevektől és arcélektől
remegek, metafora nyílt a kopár
testekből, érzem fémes ízét,
jelentését, ahogy a föld
ropog alattam. Tavakat,
lápokat rejt a szembogár,
a nő arca verőfényben,
szikrázó kerítésen
a nyármeleg ijedtség,
mely régmúlt hűvösbe vezet.
A nő tekintete a távolba mered,
messzi bokrokon halad. Ki
lopakodik a kertek alatt,
milyen nyirkos völgybe téved
az emlékezet? A fénypontok
hidegek és élesek. A házban
egy férfi a köreit járja;
mint fekete szakadás az égen,
olyan a fa ága. Két
kerítésléc között villan a nap.
A férfi behúzhatja a függönyt,
vagy lekuporodhat, de
messzi még az éjszaka!
Keskeny hegycsúcs a szürke fa.
Vissza a tetejére