Hárman a faágon

A régi képen három gimnazista.

Egy vastag tölgyfaágat fognak át,

lábuk szétvetve lógnak mosolyintva,

mi több, nevetve, baljósan nevetve.

De hogy mi jó van odafönn az ág

karján csüngeni, és nevetni csak egyre,

maguk se tudják, egyre csak nevetnek.

Ott csüngenek hárman már mindörökre,

lenevetnek a lencsébe, a rögre,

amely majd egyszer rájuk súlyosul.

Kettő halott már. Holtukon nevetnek?

És én meg min? Hogy az ág letörik,

a fa kidől, mert túl nehéz a súly?

Elém kerül a régi nevetés,

fényképek közt olykor ha matatok,

de mögötte már ott a recsegés.

Csendélet

Kerék az udvaron, talicska,

nagy halom rozsdás drótcsomó.

A hegyes háztetőkre ritka,

erős pelyhekben hull a hó.

Arrébb semmi sem látható.

Az őrültekháza, rákkórház.

Az egyik rosszabb, mint a másik.

A rémületes ködbe mállik,

valami szebbet, jobbat formáz.

Itt fekszem, rákos-e vagy őrült,

az alkonyat odvában betegen.

Az este méhe kinyílt, ő szült,

Tejút sejtelme csordul odafenn.

Eltűnés

Ha nincs sehol a hosszú tél után

egy drapp, egy bizonyos nyári nadrág,

amelyet gonddal hajtogatott össze,

s rakott el a szekrénybe valahol,

kétségbeesik, hogy elveszett.

Mindent föltúr, a létrára mászik,

fiókot húzkod, bőröndöt nyitogat,

méreg önti el, a düh úgy izzik benne,

hogy napokig ennek a dühnek él.

Kétségbeesik, egyre-egyre azt kérdezi csak:

de hát hol van, de hát hol lehet?

Ha érzelem, hogy harag indul bennünk,

hát ez a düh, ez a kétségbeesés

látni valóan érzelem.

Amíg a nadrág elő nem kerül,

képtelenség csitítani bárhogy, bármivel.

Föl-alá járkál, a helyét nem leli,

újra meg újra a szekrénynek esik.

Mekkora fölnyúlt, kiterjedt érzelem!

Egy bizonyos drapp nyári nadrág

hevesre forralja, dúl-fúl napokig.

Hol van? De hát hol van az a test,

amely női volt, nyarat hordozott?

Egy bizonyos női test hová tűnt?

Egy bizonyos női test hova lett?