Hideg, szitáló esőben autó araszol, keresgél a kihalt kisvárosi főutcán. Csatornarács kong, ahogy billen a kerék alatt. Üres parkoló sehol, a sofőr ingerülten új kört kezd. Az ablaktörlő egy ponton minden mozdulatsor végén sikkant. A sofőr kikapcsolja, mielőtt a motor leáll, ne maradjon keresztben a szélvédőn.

Magas, fekete hajú férfi. Csípőjét két tenyérrel megtámasztva hátradől, nyújtózik, ahogy kifordul a vezetőülésből. Végigdöngöli combján a fekete bársonynadrágot. Négy órát vezetett megállás nélkül. Nyitja a hátsó ajtót, narancssárga sídzsekiért nyúl, nyakán eligazítja a finom pamutkendőt. Fejére húzza a kapucnit, összerántja a zsinórt.

– Mi van? Nem jössz? – mordul be a nyitott ajtón, merev nyakkal, merev gerinccel meghajolva, hogy lásson a csuklya alól.

A nő a két ülés közt hátranyúl, előrángatja a kabátját, ölébe teríti.

– Megvárlak.

– Nem. Gyere, vacsorázz valamit, amíg tárgyalok a fiúkkal, délben is csak vágtad a pofákat evés helyett. Sovány vagy, mint egy kísértet.

A nő valóban sovány. Vörös haja a szemébe hull. A zsebéből gumit húz elő, lófarokba fogja a haját. Előredől, bebújik a könnyű kék kabátba, kiszáll a kocsiból.

Vasárnap délutáni kisváros a határon. Végiggyalogolnak a lámpák fényében ragyogó macskaköves utcán. Parkolójegy nem szükséges, olvassa a nő a táblán, az utca végén, a tér bejáratánál.

A tölcsérszerűen táguló tér hátában kétszintes vendéglátó-ipari egység, alul étterem, fent kávézó. A nő a szervizasztalhoz lép, az étlapok közül kinyitja a fölsőt, végigfutja a fóliázott oldalakat.

– Megyek, Öcsiék fent várnak.

– Jó – biccent a nő.

Nem néz a férfira. A magas, karcsú férfi kettesével szedi a lépcsőt. A nő megáll. Sok üres asztal. Hátul, a fal mellé ül, senki a közelben, a mosdó bejáratát spanyolfal takarja, magas, rácsos, natúr színű fa. Néhány vézna virág, sárga fények. Fiatal, fekete hajú pincérlány érkezik.

– Jó estét! Hozhatok valamit?

– Jó estét! Csirkemell roston grillezett zöldséggel. És ásványvizet. Kenyeret nem kérek.

A lány bólint, nem jegyez.

– Köszönöm – mondja, az étlapért nyúl.

– A zöldség friss? – kérdi a vendég.

– Hogy tetszik érteni?

– A grillezett zöldség miből készül?

– Ja. Mirelit.

– Akkor inkább nem – rázza vörös fejét a nő. – Ha a zöldség mirelit, akkor sült paprikát kérek.

A pincér fordul. A nő ül. Vár. A magas, fekete hajú férfit várja. Azért húzódott hátsó asztalhoz. Több száz kilométert, másfél napot töltöttek együtt, de nem sikerült szót váltani semmi fontosról. Pedig fontos, közös ügyük akad éppen elég. Talán itt. A levegő is több, a tér is nagyobb, nincsenek összezárva, mint a szűk kocsiban, emberek mozognak, mégsem zavaró. Most megrághatnák, hogyan tovább. A hivatalos papírok, gyerekek állampolgársága, járandóságaik, egy dolog. Attól a jövő héten a kislánynak iskolába kell menni, a fiúnak óvodába, valahol lakni, étkezni. Valami rendszer kell, így nem mehet tovább, idegölő bizonytalanságban.

A pincérlány platánlevél alakú, formatervezett tányéron hozza a szelet húst. A nő forgatja a tányért. A sarkán kezdi. Kis falatot vág a villával, óvatosan a szájába rakja. Napok óta nincs étvágya, nem eszik, ma már gyötrő az éhség. A pohárra pillant, amit a pincérlány színültig töltött, magasra szökik tetején a buborék.

Az első három korty elzsibbasztja a szájat, a gyomrot. Erősen szénsavas, hideg. Megissza az egészet. Legalább ezt eltaláltam, nyugtázza a nő. A következő falat hús mintha jobban csúszna. A paprika ízetlen, nyúlós, semmilyen. Ecetet csöppent rá. Lassan, gondosan rágva, apró falatonként legyűri a szeletet.

A harminchármas üvegből még fél pohár vízre telik. Hátradől, helyezkedjen el az estebéd.

Idősebb pincérlány járőröz az asztalok között, az üres tányérra pillantva megáll, kérdi, elviheti-e.

– Köszönöm. Finom volt.

– Kedves egészségére – mosolyog. Rövidre nyírt, festett szőke, kerek arcú. Mellein ágaskodik az ing, fekete nadrágja élére vasalva. Lábán fehér, kórházi papucs, mint az asszisztensnőké.

– Kérem a számlát.

A számlával a fiatal lány érkezik. Ugyanaz a műbőr borító, mint az étlapé. Ezerhatszáznegyvenöt forint, olvassa a nő. Jaj, nálam esetleg aprópénz, ha van, az is véletlenül.

Tétován feláll. Tüstént megjelenik a pincérlány.

– Elvihetem? – kérdi.

– Nem. Perc, és jövök.

Elkapja a kabátot, táskát, végigsiet a bár előtt. A báros a kávégéppel bajlódik, gőzt enged, elzárja. Nem elégedett a kávéval, vékony a habja, gyenge a nyomás. Holtidő a déli és az esti tumultus közt. A nő lassan felkanyarodik a falépcsőn. A hússzelet és a borvíz újra elhelyezkedik, a szorosra húzott nadrágszíjon szinte új lyukat kíván.

Az emeleti kávézó tele, az alacsony plafon alatt vastagon himbál a füst. Negyedakkora galéria, mint a földszinti étterem, fekete padlóval. A szemközti falon dartsgép. Villog, vijjog, ha találat éri. A fekete férfi asztal mellett, kifelé fordított széken ül, készenléti helyzetben. Ketten dobálják a nyilakat. Misin a sor. Misi szőke, púpos gyerek, halakkal foglalkozik. A határ innenső oldalán egyeztettek találkát, Öcsivel utazik, hazafelé tartanak egy rakomány díszhallal. Öcsi a reklámszakmában dolgozik, többnyire éjszaka. Fordítva él, délelőtt alszik, éjjel a hatalmas nyomtatókat őrzi, este hétkor fekszik, éjfélkor kel.

A nő majdnem eléri az asztalt, amikor a toalettről jövet Öcsi érces, száraz hangon ráköszön:

– Szeva, bébi!

Megöleli a nő vállát, férfiasan megszorítja. Hunyorog, a szeme véres, arcán széles vigyor.

– Menj a francba! – löki félre a nő.

– Na! Most mi van? – vigyorog az alacsony, zömök férfi. Szakálla befonva, előrefelé kunkorodik, szája sarkában égő cigaretta.

– István – szólítja meg a nő a fekete férfit. – István!

A fekete férfi éppen dobni készül. Jobb láb elöl, bal kezében négy rövid nyíl. Neve hallatán felegyenesedik, hátrafordul.

A nő a férfi szemét figyeli, arcába mered. Vérmes, réveteg tekintet. A barátokkal összefutni egy dolgot jelent.

– Mennék – mondja halkan.

– Menj – a férfi ránt a vállán. A gép felé fordul. – Teszel, amit akarsz. Demokrácia van.

A gyomor szűkül, forog benne a csirkemell. Gombóc a torokban, elakad, nem mozdul. Az ecetízű paprika a gyomorszájban várakozik. A nő nyel, mint aki jelet küld: ott maradsz! Szó nélkül hátat fordít a társaságnak, a lépcső felé indul.

Első gondolata, hogy kulcsa van a kocsihoz. A barátaival nyilván szórakoztatóbb hazáig, biztosan megegyeztek, együtt folytatják az utat. Csak a szívatás, a bántás most is. Nehogy megússzam egy rúgás nélkül, bassza meg, morog a nő.

Amikor Istvánnal megismerkedik, túlzásnak találja, amennyit szív. A barát, akinek mondja, szintén füves, mosolyog, hogy ne aggódjon, a laza pasik szívnak, nem baj az.

– Még hogy a laza pasik! S hogy ne aggódjak – morog a nő.

A lépcsőfordulón magára kapja a kabátot, jobb kézzel a hajáról lehúzza a gumit, megrázza a felszabadult, vörös tincseket. Felszegett állal vonul ki az étteremből.

Az utcára érve jut eszébe a számla.

Fordul, az asztalhoz siet, nyitja a barna borítót. Táskáját az asztalra teszi, az alján kotor. Néhány tízforintos kerül elő, egy ötvenes. A többi fémlej. A táska fenekén nyugták, kasszabonok, vásárlásokkor bedobott fölösleges cédulák. Rózsaszín, műanyag virágfej akad a kezébe. „Ezt neked adom az útra. Ha hiányoznék, legyen tőlem valami”, mondta a kislány búcsúzáskor. A nő féloldalasan a székre ül. Kezét az arcába temeti. Zokogásban tör ki.

Kedves, női hangra tér magához. A fiatal pincér áll mellette.

– Elnézést, elvihetem?

– Nem – néz föl a nő könnyes szemmel –, sajnálom, nincs elég pénz nálam.

– Értem – feleli a pincérlány.

– Nem érti. A kocsiban talán kerül annyi apró.

A pincérlány gyanakvón néz.

– A férjemmel utazom.

A fekete hajú alig észrevehetően int a kolléganőnek.

A szőke, bögyös pincérlány azonnal az asztalnál terem. Mi van?, inti kérdőleg. A vendég az asztalra borulva sír.

– A hölgynél nincs elég pénz a vacsorára – mondja diszkréten a lány.

A szőke lány kihúzza a vendég melletti széket. Leül.

– Ezért sír? – kérdi mély, búgó hangon, közelebb hajolva.

A nő emeli a fejét. Szeme könnyben úszik, száját minden erőlködés ellenére nem bírja vízszintesre kényszeríteni.

– Nem! – feleli sírva. – A férjem... Két szép gyerekünk van. A fiú ötéves, a kislányunk hetet tölt januárban.

A pincérlány átöleli a nő rázkódó vállát. Hátán feszül a fekete szövetmellény, ahogy odahajol.

– Odafent van? – kérdi a fekete hajú a lépcső felé biccentve.

– Igen – a nő elfordul, szeme könnybe lábad. – Két gyönyörű kisgyerek! És már el is váltunk... – tör ki belőle a zokogás.

A két pincérlány összenéz.

– Sétáljon el a kocsiig, jót tesz a friss levegő – szólal meg a fekete hajú.

– Köszönöm. Igen. Talán jó lesz.

A szőke pincérlány nyitja a borítót.

– Biztosan nem kerül ezerhatszáznegyvenöt forint a válltáskában?

– Nem. Néztem – rázza a fejét a vendég. – Nem váltottam pénzt, két napra jöttünk, a papírokat intézni. De átnézem újra.

Egyenként szedegeti az aprópénzeket. Jobbra a lejt, balra, a szőke lány felé a forintot. Hétszázharmincöt forint kerül ki. Külön halomba a hasznavehetetlen papírfecni.

– Legalább végre rendet raktam – mosolyodik el.

A két pincérnő is elmosolyodik.

– Bankkártya sincs? – kérdi a szőke.

– Tényleg! A bankkártya.

A fekete pénztárca cipzáras zsebéből Visa kártyát húz elő.

– Na, meg is oldódott – áll fel a székről az idősebb pincérlány.

A kártyát a barna borítóba csúsztatja, hasán elsimítja a mellényt.

– Gyere, megmutatom, ilyen esetben hogyan járunk el – szól a fekete hajú lánynak, és indulnak a bárpult felé.

– De... – szól utánuk a nő – valahogy úgy csinálják, hogy a jattot vegyék le. Nem számoltam, az mennyi, nem is tudok forintban számolni most.

A két pincérlány megáll, visszafordul. Egyszerre mondják:

– Efelől ne aggódjon.

A vendég az asztalra könyököl. A fecniket gombócba gyúrja. Körültekint, lát-e szemeteskosarat. Nem lát. A papírgolyót visszacsúsztatja a táskába. Az asztalról egyenként tenyerébe szedegeti a szétválogatott érméket.

A kasszagépnél tanácskozó lányokat nézi, az apróból kiszámolja a tíz százalékot, hozzátesz egy ötvenest, és átszól az asztalok fölött, hogy mégis került borravaló. De nincs ereje felállni.