Lapszámok, 2015/2

A gyökvonás

 

 


A másik takaró végét rádobta a lábaira. Mindene fázik, de a lábai mindig jobban. Minden testnek más a hőtérképe. Az ő hőtérképe apjáéval egyezik meg. No bumm!
Jó az a melegség, ami a rakott tűzből árad, de fogyóban van. Úgy találja, kétfajta tűz létezik. Az egyiket állandóan táplálni kell, mert egyszerűen alábbhagy, elalszik, hamuvá válik. Ilyen az ő tüze. A másikat pedig fékezni kell. Az utóbbi tűz ellátja saját magát önmagával, és mindennel, ami körülötte van s ami hozzá közelít; ha ember áll az útjába, akkor emberrel is. A kétfajta tűz között nem ismer harmadikat, ez nagy baj, de lelke mélyen úgy érzi, nincs sok ideje hátra ahhoz, hogy jó tűz után kutakodjon. Pedig azt hiszi, vagy azt hitte, hogy szeret, vagy szeretett kutakodni.
Kiskorában az volt a legnagyobb gondja, hogy nem tudta eldönteni, mi legyen. Sok minden érdekelte, mindenben fantáziát látott, és… Hát ezt hogyan lehet elmondani anélkül, hogy az öndicséret bűze ne terjengjen a levegőben? Ezt nem lehet körbeírni, konkrétan kell elmondani: mindenben nagyon jó volt, de tényleg az volt, vagy legalábbis sokáig annak tűnt.
Akkortájt nem értette, ahogyan most sem, miért vannak a kockák, amelyek között választani kell. Hát azért születünk, látunk és tanulunk mindent, hogy a végén egyetlen kockát válasszunk, és abba bújjunk bele?
Emlékszik, jöttek kedvenc kérdésükkel a magukat okosnak vélő felnőttek, s – valóditéma-hiányukat leplezve – lehajolva és vigyorogva kérdezték:
– Mi leszel, ha nagy leszel?
– Minden leszek – válaszolta. Csalódottan jegyezték meg:
– Hát, a fiatalember még nem határozta el magát, de majd beérik.
A nyelvóra végén az ajtónyílásból visszalépve odaszólt neki a nyelvtanár:
– A jövő hétre, az iskolai évnyitóra készíts új verset!
– Milyen legyen? – kérdezte, hogy korlátait és lehetőségeit előre megtudakolja.
– Ugyanolyan, mint a tavalyi.
A nyelvtanár a plafonra nézett, mintha onnan várná az ötletet:
– Azért jó lenne, ha új rímet választanál, új zenei ritmussal, mondjuk idén legyen a hosszú tenger stílus, de ugyanúgy irodalmi nyelven. Nincs tájszólás. A vers erős kötésű legyen, picit érzelmes, realisztikus, de optimista.
A tavalyi versnek is nagy sikere volt, sokáig lógott az igazgatói szoba melletti faliújságon. Sokáig maradhatott ott, de kevesen olvasták. Persze ő utólag, számos javítanivalót talált benne, s ezeket az észrevételeit a jövő évi vers miatt fel is jegyezte. De ezek alkalmi versek voltak. Vannak versek, amelyek elmondásukkor meghalnak. Az ilyenek archiválására nem ügyelt. Úgysem kellenek, amikor egyszer versköteteket fog megjelentetni, kiadni. Ezeknél jobbakat, kifejezőbbeket ír majd. A végtelennek tűnő jövő témáiról fog írni, lesznek érdekes események, lángoló szerelmek, mély bánatok, az ő jövőjében minden lesz. Csak győzzön majd válogatni belőlük.
Esküvőre nem cipelünk száraz pogácsát, így tartja a közmondás.
Átszellemülten szavalta a verset. Az első sorban észrevette a beharangozott új matematikatanárt, aki az igazgató felhőjében foglalt helyet. A matematikatanár láthatóan unta az egészet, de új emberként és az igazgató mellett ülve erőltette a figyelést, s némi fáziskéséssel, de ő is tapsolt, amikor a többiek.

A hivatalos évnyitó másnapján volt az első matematikaóránk az új tanárral. Nagy testű ember volt, betöltötte a termet. Gyorsan közölte, hogy aznap nem tanít, nem vesz krétát a kezében, nem ad elő. Egyetlenegy célja felmérni, milyen alacsony szinten van az osztály matektudása.
Hamar láthatóvá vált, hogy előre kitervelten váltogatta a témákat és a kérdéseket. Reprezentatív felmérést akart. Ő választotta ki a megkérdezetteket. A jelentkezéseket nem vette figyelembe, így kis idő után azok meg is szűntek. Néha nem kell a törvényt kimondani, megalkotni, elég, ha alkalmazzuk. Olvastam, hogy a helyes gyereknevelés is így működik.
Hirtelen mozdulattal fordult padtársamhoz, és azt kérdezte:
– Mi a gyökvonás?
– Tanár úr, azt jelenti, hogy a…, például az, hogy a négyből kettő lesz – válaszolt remegő hangon a társam.
– Ez kevés. Ez a válasz nem elég.
Segíteni akartam, mutatóujjamat kis szögben emeltem az asztalon fekvő kezemen. Nem tudom, látta-e a matektanár a kis szögben emelkedő mutatóujjamat, vagy véletlenszerűen szólított meg.
– Vajon a költő tudja a jó választ?
A reáltanár tipikus hozzáállása az úgynevezett humán tárgyakhoz! Felálltam, mert ugye állva válaszoltunk mindig a tanárok kérdéseire.
– Tanár úr, a gyökvonás az egyik kedvenc témám, szívesen beszélnék róla.
– Itt nem beszélni kell, hanem válaszolni. Ez nem nyelvóra, hanem matek.
– Tanár úr, bocsásson meg, de én nem látok nagy különbséget a nyelv és a matematika, a reál és a humán tárgyak között.
Magam is meglepődtem, hogy ezt így kimondtam. A szerencsém az volt, hogy a tanár ezt a mondatot nem merésznek, inkább meghökkentőnek vélte. Ez kivehető volt szemöldökének emeléséből és feje kismértékű előretolásából. A merész mondatokat a tanárok és a felnőttek többnyire nem szeretik, sőt büntetik, de a meghökkentő mondatokra másképpen reagálnak. Felébred bennük egyfajta kíváncsiság, többletinformáció-igény. Azt mondják: micsoda? A felébredt kíváncsiság és információéhség jó esetben akár a büntetést is eltörli, rossz esetben elodázza egy időre.
Az osztálytársaknak szemmel láthatóan tetszett a megszólalásom, örültek, hogy születőben van egy téma, egy tőlük független dialógus, amely fölmenti őket a további kérdések alól. Önzésből fakadó szolidaritást éreztem a levegőben.
– Hát akkor itt nagy bajok vannak, jóval nagyobbak, mint gondoltam – mondta a nagy testű tanár. Lassú mozgással ingatta a fejét, önmagát helyeselve, de nem beszélt tovább, csak a feje mozgott nagy teste tetején. Kihasználtam a szabad akusztikai teret, s így folytattam:
– Tanár úr, azért szeretem a gyökvonást, mert az emlékezteti a számot az eredetére, arra, hogy honnan származik, miből lett olyan nagy. Úgy érzem, társadalmi szempontból jó lenne a gyökvonás rendszeres használatát kötelezővé tenni, mint a mellkasi röntgent. Mi, emberek hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a gyök a gyökér szó rövidítése, így jelentését elveszítjük, és egy közömbös, csupán számmisztikai műveletre gondolunk. Az igazságtalanságok nagy részének az a forrása, hogy nem vonunk gyököt, nem keresünk gyökeret. Természetesnek érezzük, hogy valami hatványra van emelve. A hatványozás legtöbbször igazságtalan, gazságon alapul, vagy protekción, érdemtelenül és indoktalanul nagy előnyhöz juttat egyeseket vagy bizonyos csoportokat. Tanár úr, a hatvány és hitvány szavak hasonlóságát bizonyos értelemben nem gondolom véletlennek.
Meredt tekintettel nézett rám, csak a szemeit láttam, megszűnt nagy testűnek lenni. Hallgatott és csodálkozott, egyre jobban felemelkedett a szemöldöke, mint aki nem hisz a fülének. Kicsúsztatta a tanári asztal alól a széket, jó messzire hátratolta, hogy elférjenek a nagy testhez tartozó hosszú lábak. Teljes volt a csend. Nem tudtuk, hogy ez milyenféle csend, az ő csendjével korábban még nem beszélgettünk.
A hátsó sorokban ülők is jól hallhatták a kihúzott széknek a csikorgását, szemüvegének koppanását, ahogy az asztalra helyezte.
Leült, ő is a plafonra nézett kis ideig, majd felém fordult, és azt kérdezte:
– Van még ilyen nyelv-matek témád?
– Igen, tanár úr, kérem tisztelettel, lenne még – feleltem buzgón. Nem tudtam, hogy bűnjegyzéket gazdagítok, vagy dicséretnaplót nyitok nála.
– Tanár úr, ott van például a ponthalmazra illesztett egyenes témája. Ezt tavaly vettük. Ismerem az analitikáját, és le tudnám vezetni. Ugyanakkor nem értem, hogy milyen jogon nem vesszük figyelembe a trendtől, a pontfelhőtől távoli pontokat? Ezeket elnevezzük kieső pontoknak. És ezzel letudjuk őket? Ha csak a nagy tömegre, a nagy trendre vagyunk kíváncsiak, akkor miért csináljuk ezt, mi értelme van ennek? Éppen a kieső pontokat hagyjuk ki, amikor azokra kellene leginkább tekintettel lennünk. Milyen embereket nevelünk, ha már az iskolában ezt tanítjuk a tanulóknak? Sőt feleltetjük őket ebből. Milyen társadalmunk lesz így? Lesznek-e így művészek, irodalmárok vagy feltalálók? Hisz a zene, a művészet és az irodalom nem az átlagra épül, nem erre reflektál, hanem a drámára. A dráma pedig mindig eltér az átlagtól. Egy igazi alkotás kieső pont.
– És mit javasolsz, fiam? – kérdezte a nagy testű tanár.
Csodálkoztunk a megszólításon. Nyilvánvalóan még nem ismerte a neveinket, s az enyémet behelyettesítette a fiam szóval. Ám azt egyikünk sem várta, hogy a nagy testű matektanár pont ezt a kedves behelyettesítést használja. A fiam megszólítás hatására az az érzésem támadt, mintha csak azért lenne akkora teste, hogy beleférjen a nagy szíve.
Az osztály kopogásra lett figyelmes. A tekintetek a tanteremajtó irányába fordultak. A testnevelő tanár jött be. Felolvasta azok névsorát, akik a hétvégi focimérkőzésen játszanak az iskola csapatában. Az én nevem is szerepelt a listán, középpályán játszottam akkoriban. A védelmet és a támadást kötöttem össze; a védekezést is szerettem, a támadások felépítését is. Több kockán állt a lábam.
A matektanár még ült. Ránézett az órájára, látta, nemsokára vége az órának. Visszaragadta a beszéd kötelét.
– Figyelj ide, drága fiam. Igaz, hogy ez az első órám, de mégis azt mondanám, igen kíváncsi leszek rád felnőttkorodban. Tudod, miért?
Éreztük mindannyian, hogy kérdésére nem vár választ. Nem az a pillanat volt, amikor nekem beszélnem kellett volna. Nem volt hely a kérdés és a kérdező által ajánlott válasz között. Csak a fejem vízszintes ingatásával jeleztem, hogy nem tudom.
– Azért, mert két út áll előtted. Vagy nagy ember leszel, vagy boldogtalan.
A nagy testű matektanár mondata a mai napig a fülemben zúg, mint a legenda szerint Nimród fejében a légy. Tehát vagy nagy ember leszek, vagy boldogtalan. Szerinte ezek mellett nincs harmadik lehetőség, ahogy a kétfajta tűz között sem.

Az életben rengetegszer eszembe jutott a nagy testű matektanár mondata. Sokszor morfondíroztam azon, nagy ember vagyok-e vagy boldogtalan. Ez a mondat elrontotta, tönkretette az életemet, akadályozta a teljes azonosulást, feloldódást. Ez a mondat lobbantotta fel a kételkedés tüzét. A kételkedés tüze a második fajtából van – nem kellett ellátni, belőlem táplálkozott.
Tud-e valaki teljes mértékben boldog lenni, ha a boldogság kellős közepén azt kérdezgeti magától, boldog-e?
Tud-e valaki igazán nagy ember lenni, ha állandóan arra keres választ, hogy vajon nagy ember-e, vagy sem?
Az életemért küzdöttem, próbáltam a nagy testű matektanár jóslatát laposítani és értelmétől megfosztani. A laposítás, az értelem kiürítése szükséges a törléshez, ezt tapasztalatból tudom. A matektanár valójában sem filozófus, sem jós nem volt. Mondatának lelki mélysége véletlenszerű csupán. Én adtam neki a mélységet. Az is lehet, hogy ő magát két részre osztotta, nagy emberre és boldogtalanra.
Sokszor kell tükör, egy másik ember, hogy lássuk önmagunkat. Az, hogy ő fizikailag nagy ember, nem vitás, s az is lehet, hogy ott belül, ahova mi nem láttunk el, tényleg boldogtalan volt. Előfordult, hogy ezt a laposító, kiürítő elméletet még jobban kiszíneztem. A fájó igazság azonban az, hogy törölni soha nem tudtam.

Remélem, hogy ilyen korán ők ketten még alszanak, és angyalokkal álmodnak abban a keletre néző szobában, ahol én is gyakran velük aludtam. Felkeltek reggel, dörzsölték két kis mancsukkal a szemüket, és szinte csak érzetből, az apaszag után menve estek rájuk váró ölembe. Még a sötétben is becsuktam szemeimet; a szemek becsukásával nyílik a lélek kapuja. Igyekeztünk csendben lenni, csendben szeretgettük egymást, ügyeltünk arra, hogy a rosszul alvó nagyasszonyt ne ébresszük fel. A nagyasszony a vége felé már egy picit sem tudott engem elviselni, megunta szétforgácsolt lényemet. Azt érezhette, hogy minden, ami engem foglalkoztatott, elvisz tőle. Nem érezte magát a tejutam központjának, pedig megérdemelné, hogy az legyen – persze így gondoltam én is. De vajon mi volt az igazi baj? Nem tudom. Talán hatványra emeltem, de gyököt már nem tudtam vonni belőle? Addig láttam el a tüzét, míg az kategóriát váltott, és már nem tudtam fékezni?
Az egyenlet – a mi egyenletünk – egyik oldalát egyszer csak mínusz eggyel szorozta be. Ezt a műveletet a nagy testű matektanár sem helyeselné. Ezzel a szorzással megfordult minden, taszítóvá vált számára, ami bennem vonzó lehetett. Minden szép undorító lett. Lelaposított, megfosztott értelmemtől, utána eltörölt. Sikerült neki…
Úgy veszem észre, hogy a mínusz eggyel való szorzás jól leképezi az új életemet is. Pont azoktól az eseményektől riadok meg, félek, amiket a mínusz eggyel be nem szorzott ember örömmel vár. Minden közünnep, magánünnep, sima és hosszú hétvége, téli és tavaszi szünet már előre félelmet kelt bennem, és üressége depresszióra csábít. Áldott, meghitt ünnepeket, jó hétvégét, ezt mondják a sietős, az egyenesen vagy annak közelében elhelyezkedő, többnyire hatványozott felnőtt alakok. Úgy tudják, ilyet kell mondani. Nagy az illedelem, kevés az érzelem. No bumm!
Minden nagy ember mögött találsz egy nőt! – így tartja egy régi mondás. Annyit azért mindenféleképpen hozzátennék empirikus tapasztalataim alapján, hogy minden boldogtalan ember mögött is.

Lassan fel kell kelni, ki kell bújni a pokrócok alól. A tűz – az én tüzem – lassan elalszik, el kell látni, de ugye módjával és óvatosan. Az esős idő miatt alig találni száraz gallyat ezen a kieső, a trendtől, az egyeneshez illesztett tömegtől távoli, külvárosi részen.
Csinálni kell még egy kis meleget, utána visszabújni a takarók alá. Készülni kell a harmatos és mámoros hajnali randevúra. A postavonat nemsokára elindul a vonatok házából, ahol együtt alszanak a sötétben, mint mi régen abban a keletre néző szobában. A vonat megcsikorgatja fejem felett a vasúti felüljáró sínjeit, így köszön nekem a maga sajátos módján, én meg felnézek, mintha válaszolnék neki. Utána ötvenöt percig semmi sem zavarja alvásomat, remélem, a kóbor kutyák sem.