Egy verseskötet nyomán    
                           

Borbély Szilárdot olvasva

                                                              
Az Alexanderplatzon én is jártam. Laktam
a nevezetes toronyszállóban pár napig.
Turistaút volt, nyolcvankilencben, a fal
utolsó óráiban. Nem sok benyomás
őrződött meg. Leginkább a múzeumok,
s hogy aznap járt ott Gorbacsov. És az ok nélküli,
de érthető szorongás a barátságtalan,
félelmetes hírű ellenőrző ponton, amikor
néhány órára átlátogattunk „Nyugatra” is.

Sokkal elevenebb bennem az ő verseiből
kibontakozó, talán tíz évvel későbbi kép.
A havas-esős, ködös, téli éjszakai Berlin
vendégmunkásaival, hajléktalanjaival,
a füvező, kéregető fiúkkal. A mozgalmas,
karácsonyra készülő, kivilágított város,
a frakkos, hófehér sálas orosz énekes a téren,
s az oszlop aranyozott angyalszobrát idéző
néger prostituált. Az opálos berlini ég
fel-, leszálló repülőgépek villogó fényeivel.
Oly valóságos és álomszerű egyszersmind az egész!
S oly szívszorítóan ismerős a magányosan
őgyelgő férfi alakja: Hamlet Berlinben.

In memoriam Gy.

Hajnaltájban
néha másik szobában
ébredek, másik ágyban.

Szorosan a szélén fekszem,
hogy fekve elérhessem
a telefont.

Felülni percekig tart.
Fáj minden mozdulat.
Körém gyűrték a paplant.

Kisasztalon
felszeletelt gyümölcs, kenyér
s kihűlt teám.

Megkérdezem,
ha rám nyit valaki,
reggel van-e, vagy délután?

Hangosan szól
éjjel-nappal a rádió,
így alszom, belehallgatok.
 
S találgatom:
vajon mit álmodom?
Mire gondolhatok?

Nincs mit mondanom

A gesztenyefák fehér gyertyái. Hol
futnak a felhők, hol mozdulatlanok.
Máskülönben egyformák a napok.
A tavasz csupa szemrehányás.

Rügyek: lüktető, friss sebek,
felfakadó színek. De mást:
azt a nagy fehér havazást
látom, ami elvitt magával.

Volt a mostaninál betegebb a testem.
A lélek betegsége rosszabb,
kudarcra, örök feladásra szoktat.
Ez a meccs elveszett, tudom.

Ha látok egy kisgyermeket:
meghal egyszer ő is. Ezt gondolom.
Ez az első gondolatom,
s igen, ez borzasztó dolog.

Úgy szeretnék beszélni Veletek.
Halottaikkal sokan beszélgetnek.
De aztán: nincs mit mondanom Nektek.
Ti éltek, s mintha én volnék halott.