Az emlékezet tünedező homályából próbálom megidézni őt, alakját, kunvágású szemréséből elősugárzó tekintetét, jellegzetes arcát, személyiségét. A tokaji írótábor teremtette meg az alkalmat, hogy megismerjem. Egyszer volt ott, akkor is egy vagy két napra, aztán soha többet. Három-négy fős lány- vagy asszonycsapattal gyalogolt a Tisza-híd egyik oldalán, én a másikon, amikor a közelébe értem. Verseit régebbtől fogva ismertem a Szolnok megyei Néplapból, Jászkunságból, őt magát azonban nem. A társai közül szólt rám valaki, hogy hová tartok olyan nagy sebesen? Ma már nem tudom megmondani, de valami miatt nagyon mentem. Nem úgy ezek után, mert társai szóval tartottak, Eszter be is mutatkozott. Ő volt a leghangosabb köztük. Megörültem neki, hiszen földim, a versei pedig tetszettek, rokon léleknek éreztem. Ugyanígy voltam abban az időben a Szolnokról, a környékről jelentkező költő-író tollforgatókkal: Iluh Istvánnal, Szenti Ernővel, Körmendi Lajossal. Lám, mások is vannak, nem csak én, akik arról a tájról az irodalomba igyekszenek. Felbukkanásuk után tartottam is mindegyikükkel a kapcsolatot, s a Tisza-hídon történt megismerkedésünk után Dienes Eszterrel is. Azóta mind a négyük elment, emlegetni tudjuk csak őket.
Valószínű, hogy Esztert Körmendi Lajos bírta rá, hogy küldjön nekem, illetve a Felsőmagyarország Kiadónak egy kötetre való verset. Noszogatás nélkül nem nagyon jelentkezett ő sehol közlési szándékkal. Szűkebb hazája fórumainál esetleg. Biztatást kapott pedig Pestről is, de a lehetőséggel egyszer-egyszer élt csupán, aztán eltűnt évekre. Később szereztem tudomást betegségéről, amely rendszeresen jelentkezett nála, s mély válságba döntötte hetekre, hónapokra. Talán a postai küldeménye ezért tartalmazott legalább három kötetre való anyagot: szerette volna mindet egyszerre megjelentetni, bizonyíthassa szorgalmát.
Számtalan versét robbanó erejűnek éreztem, arcon ütöttek a nyers valóságot fölmutató gondolatai, az a hang, ahogy megfogalmazta a magyar ugaron élők sorsát, szélsüvített mindennapjait, benne az övét, családjáét. Az élményt, amit kaptam, nem tudtam magamban tartani. A kéziratot megmutattam Fecske Csabának, ezt olvassa el, ő is lássa, nem akárkinek a verseit jelentetem meg. Előre büszke voltam rá. Hozzátettem, hogy válogatni kellene a versek közül, a gyengébbeket – kinek nincsenek gyengébb munkái? – el kellene hagyni. Segítsen nekem a válogatásban.
Végül is többségében a Ladányi Mihályhoz írt versek maradtak ki az összeállításból. Esztert évekig tartó szerelmi kapcsolat fűzte az országos hírű költőhöz. A hozzá és róla írt versekben érezhetően visszafogottabban fogalmazott, mintha fölfedezte volna az ellentmondást, ami Ladányi politikai megnyilvánulásaiból kiolvasható. A vele készült interjúból tudjuk: Ladányi mennyire berzenkedett az ellenzékiektől. (A Körmendi Lajos köré szerveződőkre gondolok elsősorban.) Természetesen később, a későbbi kötetekben ezek a versek is megjelentek, gazdagítva azt az életművet, amelyet Dienes Eszter maga után hagyott.
Legutoljára akkor találkoztunk, mikor a Jenei Gyula által összeállított interjúkötet bemutatója volt Szolnokon. Többen is voltunk, akik szerettük volna, ha a könyves esemény után a meghívottak közül néhányan még együtt maradunk. Két dolog miatt is. Az interjúkötet a bennük szereplő és jelen lévő alkotókat méltán töltötte el jó érzésekkel, a velünk készült beszélgetések jó okot adtak erre. A másik, hogy szerettünk volna még egymás közt lenni, élvezni egymás társaságát. Amikor Eszternek is alkalma nyílt volna tovább sorolni a vele, másokkal megesett történeteket, amelyekbe már a lépcsőn lefelé jövet belekezdett a maga sajátos, vaskos kiszólásokkal tarkított előadásában, nevetésre késztetve a kornyadozó kedvűeket: ne mindig a világ száz bajával foglalkozzanak.
Ő azonban akkoriban már nehezen tudott járni. Valami furgonféle hozta Törökszentmiklósról, talán a helyi könyvtár kocsija, s a sofőr sietett volna vissza. Esztert a férje segítette föl a lépcsőn, a sofőr pedig rájuk csukta az ajtót. Szomorúan néztünk utána, ahogy a kocsi elkanyarodott. Nem láttuk többet.