„Tibikém, pont úgy nézel ki, mint Rudolph Valentino!” – minden előzmény nélkül mondta ezt nekem Eszter egy szokványos hétköznap délelőttjén a törökszentmiklósi művelődési központ irodájában. A lényeges dolgokat mindig minden előzmény nélkül, váratlanul mondta ki. Tizenkilenc éves voltam éppen, nem mertem visszakérdezni, mert akkor még azt hittem, amit nem tudok, az rajtam kívül mindenki más számára evidens. Emlékszem, amikor más alkalommal megint ekképpen dicsérgetett, már majdnem megkérdeztem, kiről beszél, amikor pedig harmadszorra is, akkor úgy döntöttem, inkább tőle kérdezem meg, mint bárki mástól, mert róla feltételeztem a leginkább, hogy nem nevet ki tudatlanságom miatt. Máig emlékszem a hirtelen fakadt mosolyára, amikor kérdésem hallatán azzal szembesült, mennyire tartok attól, hogy rákérdezzek az igazságra. „Hamvas arcú kisfiam!” – nagyon sokszor így szólított azokban az időkben, amikor 1977 és 79 között a Nyáry elvtárs igazgatói szobájával szembeni irodában együtt dolgoztunk. „Rudolph Valentino egy nagyon híres olasz filmszínész. Hősszerelmes. Minden nő elepedett érte a harmincas években.” Na, ezt nem vettem magamra, pedig szájbarágósan úgy szánta. Legközelebb filmlexikonnal a kezében érkezett direkt a kedvemért, és mutatta a sztár – akkoriban még nem hívtunk így egyetlen hírességet sem – fiatalkori fotóját; állítólag tükörképemet kellett volna felismerni benne. Pedig bárki másnak mutatta, mindenki igazat adott neki, de kivétel nélkül csak nőkre emlékszem vissza. Kár, hogy nem vettem komolyan – ezt sem.
Amikor csak mi ketten voltunk az irodában, mindig olyasmikről beszélt, amikről másokkal nem tudott. Mások sokfélét beszéltek róla, tiszabői múltjáról, s ő maga is sokfélét beszélt ezzel kapcsolatban magáról. Mostoha sorsa volt. Mindig úgy tekintettem rá – akkor még ösztönösen –, mint akinek a sorsa épp olyan, mint akkori neve: túsz, akit megaláztak, hírbe hoztak, rosszindulatú történeteket kitalálva róla kipletykáltak, áldozattá tettek. Tanúja lehettem a folyamatnak, amikor édesanyja nevét felvéve Túsz Imrénéből Dienes Eszterré vált. Sokat mesélt gyerekkoráról, s minden alkalommal szinte fényképszerűen leírta a kunhegyesi udvart, ahol gyerekkorát töltötte. Egy nagy kiszáradt fa, lavór, száradó ruhák, kopott fehér házfalak, az udvarra szétszórt hasznavehetetlen tárgyak képét festette le mindig. Ez volt a körítés akkor is, amikor arról beszélt, hogy kislányként rendszeresen őt küldte édesanyja a kocsmába édesapjáért, hogy menjen már haza végre, elég az aznapi ivászatból. Olyankor hangosan köszönt a cigaretta- és pipafüstben, apja barátai pedig már előre nevették. Szoknyácskája szélét gyűrögetve mindig énekelt egyet, apját pedig mindig hazavitte.
Középiskolában Cézár tanár úrnál esélyem sem volt arra, hogy hármasnál jobb osztályzatot kapjak magyarból, érettségi után mégsem volt kérdés számomra, hogy éppen ezzel a tantárggyal kezdek majd valamit. Akkoriban nem töprengtem azon, hogy ebben az elhatározásomban szerepet játszottak-e az Eszterrel történt beszélgetések, és azon sem, hogy új verseit legtöbbet talán nekem olvasta fel először. Kikérte mindig a véleményemet, nem mintha komolyan számított volna rá, de látta, hogy én legalább meghallgatom, s hogy élvezem a sorait, ha felismerem azok értékét. Mert akkoriban, hogy ő költő, többnyire még inkább mosolyt váltott ki az emberekben, mint elismerést. Nem töprengtem azon sem, mekkora szerepet játszott az irodalom melletti elkötelezettségemben, hogy rajta keresztül megismertem a szocializmus Villonját, Ladányi Mihályt, akinek utolsó szerelmes versciklusa éppen Eszterről és Eszterhez szólt, pedig költőt addig csak tankönyvből ismertem.
Egy hétköznapi délelőttön történt, amikor Nyáry elvtárs nem volt benn, hogy csokorra való, írógéppel írt szösszenetet adott át, amit kifejezetten nekem írt. Addig még soha nem ajánlott nekem senki semmit. Akkor még fel se fogtam a jelentőségét annak, mit jelenthet, ha valaki magából ad nekem valamit, és éppen akkor, amikor adja, akkor a Mindent adja. A Ballépéseim címet adta ezeknek a helyzetgyakorlatoknak, s évekkel később – mert e gépelt oldalt jól eltettem, és sokszor elővettem – megint csak az jutott eszembe, hogy az, amiről ír, miként korábban a neve, személyes sorsává is válik. Azóta persze meggyőződésemmé vált, hogy minden alkotás, így a versírás is, nem a világ utánzása, hanem inkább teremtése; az történik ugyanis velünk, amit megfestünk, kifaragunk, eljátszunk vagy eltáncolunk – így életünk regényét is magunk írjuk. Akárhányszor Ballépései a kezembe kerültek, mindig arra gondoltam, mennyivel szebb lett volna az élete, ha mondjuk Királyfi a férjem címmel írna versciklust – merthogy Gérard Philipe-ről és a Királylány a feleségem című filmjéről is nagyon sokat beszélgettünk azokban az időkben.
Már egy vagy két éve nem dolgoztunk együtt, amikor szegedi főiskolásként kitágult számomra a törökszentmiklósi világ. Egy átlagos hétköznap kora délutánján váratlanul megláttam őt a férjével, Tiborral sétálgatni az egyik szegedi utcán. Pedig dehogy sétálgattak. Eszter nagyon fáradt és gondterhelt volt. Mint azonnal kiderült, szülni érkezett a klinikára, és éppen szállást kerestek aznap éjszakára. Azonnal felajánlottam az albérletem. Tibor megnyugodva hazautazhatott, mi pedig egyből az albérletbe mentünk. Úgy emlékszem, az írógéppel írt szöveget akkor egészítette ki kézírással, köztük azzal a sorral is, amelyet akkor születő leányának, Veronikának írt.
Aztán nagyon sokáig, hosszú-hosszú évekig nem került elő ez az írógéppel írott lap. Csak egy átlagos hétköznap délelőttjén akadt a kezembe véletlenül, s olvasgattam volna, ahogy mindig is szoktam. Akkor azonban előbb a papírt kérdeztem, szinte hangos szóval kimondva, vajon mi lehet Eszterrel, „vajon él-e még”. Talán egy héttel később az elsők között tudtam meg halálhírét.