Lao Szu az esőről*

Lao Szu gyakran ment ki az esőbe, hallgatta a vízcseppeket kísérő szél zúgását és sóhajtozását, bámulta a víz nyomában fölgomolygó párát. A tanítványok meg is kérdezték tőle, miért leli kedvét olyannyira az eső látványában.

Mert megváltoztat, bólintott Lao Szu.

Kis csend volt, eltévedt darázs akart bejutni az ablaküvegen.

És ha nem esik, az nem változtat meg?, kérdezte az egyik tanítvány.

De az is megváltoztat, mondta Lao Szu, de azt a változást nem kedvelem annyira.

Előadás az esőről

Ma az esőről tartok előadást, szólt Lao Szu, majd intett a tanítványainak, kövessék. Az Akadémia átriumos kertjébe vonultak, s lám, nem hiába, a borús ég éppen megadta magát, s előbb tétován, majd egyre nagyobb és sűrűbb szemekkel esni kezdett. Nem kerestek menedéket a boltívek alatt vagy a kert körül futó folyosókon, a szabad ég alatt maradtak. Lao Szu szótlanul járkált, az arcát, ruháját törölgette. Néhány tanítvány utánozta őt. Végül bőrré áztak mindahányan. Lao Szu intett, ekkor visszavonultak a tanterembe. Miután a tanítványok elhelyezkedtek, egyikük szólásra jelentkezett, de Lao Szu megrázta a fejét.

Az idő lejárt, vége volt a szemináriumnak.

Eltérések

Ugyanabban az esőben egyesek bőrig áznak, míg mások alig lesznek vizesek, magyarázta Lao Szu. Mindez nemcsak arra bizonyság, hogy esőben is érdemes olyan helyet találnunk, amely a kedvünkre való vagy fontos, hanem arra is, hogy ugyanaz az eső megmutathatja az emberek közötti eltéréseket is. 

Lao Szu egyik esős novellája

Amikor látod, hogy a távolban, ott, a domb mögötti halványzöld hajlatban vagy a mélykék háborgású tó fölött esik, vagy a város távolabbi kerületei áznak, gyakran rád tör a vágyakozás, és te is a történés része szeretnél lenni. Szeretnéd azt az esőt, ami pedig a távolság színjátéka. Holott oly régi és rozsdás az ernyőd, hogy ha rád törne az égi áldás, kinyitni képtelen lennél, hát a csudába kívánnád az összes nyomorult esőcseppet. És a hulló víz függönyén keresztül igyekeznél megpillantani a völgy hajlatát, ahol nem, nem esik.

Az esőhamisító regénye

Élt a Csin Birodalomban egy ember, esőhamisítással foglalkozott. Kizárólag csak ilyesmivel. Mikor keresett a mutatványaival, mikor nélkülözött, máskor bizony szapulták is érte.

No, és hogyan lehet az esőt hamisítani?, kérdezte az egyik tanítvány, a szeme gúnyosan csillogott.

Úgy, hogy beszélünk róla, mondta Lao Szu.

Könyvet festeni

Egyszer egy nagy hatalmú, bölcs és érzékeny fejedelem arra kérte az udvari festőjét, készítsen neki egy olyan festményt, amely egy könyvet mutat, és amit ő majd képes lesz elolvasni. A festő meglehetősen sokáig dolgozott a festményen, sokszor érzett tanácstalanságot, gyakorta kedvetlenséget, mint ahogyan az öröm vagy a bizonyosság érzése sem kerülte el. Egy nap végül letette az ecsetet. Úgy érezte, elkészült. Másnap a fejedelemhez járult, a kezébe adta a képet. Az ura bólintott, és bőségesen megjutalmazta. Néhány nap múlva poroszlók törtek a vigadozó festőre, börtönbe hurcolták, majd közölték vele, a következő pirkadatkor kivégzik. A festő sírt, öklével verte a fejét.

Nem hiheti el, hogy a fejedelem nem tudja elolvasni a megfestett könyvet!, kiabálta.

A poroszlók kapitánya bólintott, a fejedelem természetesen el tudta olvasni a könyvet.

Akkor mi a baj?, csöndesedett el a festő.

A fejedelem nem erre a könyvre gondolt, szólt a poroszlók kapitánya, és a maga részéről lezártnak tekintette a vitát.  

(Kommentár: A Csin Akadémia egyik történetvizsgálója a következő megjegyzést tette: „Én úgy tudom, a fejedelem elolvasta a könyvet, majd beszámolt a festőnek a tartalmáról. A festő hallgatta a fejedelmet, majd amikor az mondandója végére ért, szomorúan ingatta a fejét, nem, nem, ő nem ezt a könyvet festette meg, a fejedelem téved. Majd hazautazott, s hogy ilyen szégyen érte, önkezével vetett véget az életének a műtermében.”)

Bizonyos utak

Ön pontosan érti, mire gondolok, mondta a nyomozónak a festő, aki egy napon, mint a vizsgálat kiderítette, munka után megölte a feleségét. A nyomozó nyugodt volt és elszánt. Egy hosszú út végén járt, nem volt egyszerű bebizonyítani a gyilkosságot. A festő arca puffadt volt, a keze remegett, macskagyökeret rágcsált.

Tudom, bólintott az inspektor, maga olyan utakat akar festeni, melyek a cipőbe vezetnek.

A festő nevetett, a gyilkosság óta mezítláb járt.

Mondatok az esőről

Az eső az unalom egyik legradikálisabb alkalma, szólt Lao Szu. De ha az esernyőkre, a csepegő esőkabátokra, az ázott csirkékre, a pocsolyák tükréből visszacsodálkozó ábrázatunkra gondolok, tette hozzá, akkor az jut az eszembe, hogy az eső komikumot is teremt. Amikor azt látom, hogy az eső halottakat áztat, akkor az jut az eszembe, hogy az eső félelmet is növel. Mikor hazudik, és mikor mond igazat az eső? Nem tudhatjuk. Akár igaz az eső, akár hamis, nem látjuk tőle a felhőt, amelyből pedig ered, fejezte be Lao Szu. 

Tanítás az esőről

Lao Szu tehát így tanította:

Meglehet, akad olyan eső, amely egyetlen zsebkendőnyi földdarabkát, apró kókuszhajtást, bazsalikomlevelet, lótuszvirágot, loboncgyökeret vagy embert sem áztatott el, mégis felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy tudunk róla.

Mert mi lenne, ha kijelenthetnénk, hogy tudjuk ezt az esőt?, kérdezte az egyik tanítvány.

Ha tudnád, nem mesélhetnél róla, fiam, bólintott Lao Szu.

A hóhér verse

A régi időkben még tartottak kivégzéseket a Csin Akadémia törvénykezési rendje alapján. Egy ilyen alkalommal egy költőt ítéltek halálra, nyúlfejű, vékony kis embert, valami gazságot követett el, de már nem tudjuk, mi volt a bűne. Ám arról minden beszámoló megemlékezik, hogy az elítélt nagyszerű költő volt, kétségkívül az.

Egy nap megállt előtte az a hóhér, akit a halálos ítélet végrehajtására jelölt ki az Akadémia erre a feladatra rendeltetett titkársága.

Én is írok verseket, köhécselt.

A költő szórakozottan pillantott föl, nem szólt.

Elolvasnád, uram, az utolsót?, zörgött a paksamétával a hóhér.

Igen, mondta a költő, természetesen elolvasom, bár kétlem, hogy újat tudnál mutatni.

Igazán nem értem, toporgott a hóhér.

A barátom, aki szintén költő, és följelentett, a nyomozó, aki bilincsbe veretett, a börtönőr, aki cellába dugott, az ügyész, aki megvádolt, a tanúk, akik bizonygattak, a védő, aki a pártomon volt, a bíró, aki az ítéletet hirdette ki, egyszóval mindahányan, kik az ügyemben így vagy úgy eljártak, írtak verset. És megmutatták a költeményüket.

Ez furcsa, ez nagyon furcsa, ingatta fejét a hóhér.

Nem ez a furcsa, mondta a költő.

Az a furcsa, barátom, hogy ők arra kértek, olvassam el a versüket, és én meg is tettem. Hanem mindegyik ugyanaz a vers volt.

A költő a gyűrött, összefirkált papírlapra pillantott.

És a tiéd sem lehet más.

Lepke az esőben

Lao Szu ült a kertjében, s nem messze tőlük a völgyben esett. Különös volt, de rájuk nem hullt, őket már nem érte az eső. Lao Szu kedves padján időzött, és merőn figyelte a víz hullását. A tanítványa megérezte, hogy mondani akar valamit.

Igazad van, arra várok, hogy egy lepke átszálljon azon az esőn, és megtaláljon engem.

Néhány percig hallgattak, ám aztán a tanítvány döbbenten látta, hogy egy lepke száll feléjük, át az esőn, át a víz függönyén.

Lao Szu elhúzta a száját, igaz, hogy azon az esőn szállt át, de én mégsem erre a lepkére vártam.

A dög, a sakálok és Lao Szu

Amikor egyszer Lao Szu fölsétált arra a dombra, amely arról volt nevezetes, hogy a lejtőin és a pagonyaiban régen istenek tartottak tanácskozásokat emberi sorsokról, a legnagyobb meglepetésre egy dögöt fedezett föl az egyik szélesebb kőteraszon. A dög azonban nem volt egyedül, éppen három sakál lakmározott rajta. Amikor Lao Szu közel ért hozzájuk, a háromból két vadállat fölkapta a fejét, morogtak rá, vicsorogva hátráltak, majd elinaltak. A harmadik azonban, talán a legsatnyább pára, éppen csak fölpillantott, zabált tovább. Lao Szu a vadállat tekintetében szomorúságot vélt fölfedezni. Lao Szu a nyomok után indult, és előbb végzett a Kelet felé menekülő sakállal, majd azt is elpusztította, amelyik Nyugat felé futott. Akkor visszaindult, és néhány esős nap után visszaérkezett a dombra. A harmadik állat még mindig falta a dögöt. Akkor Lao Szu arra gondolt, hogy ez a sakál éppen addig zabálja azt a dögöt, ameddig ő él, ezért aztán nem is bántotta. Hazaindult. S később néha maga sétált vissza a kőteraszra, néha valamelyik tanítványát küldte oda. De sohasem a sakál érdekelte. A dögre volt kíváncsi.

Hogy néz ki?

Milyen állapotban van?

Kitart-e még?

Ilyeneket kérdezett.

A tanítványok csodálkoztak, miért érdekli annyira az a dög Lao Szut.

Kit ne érdekelne saját változása?!, szólt Lao Szu kedvetlenül, és aznap maga ment a dombra.

Eső, kert, akarat

Lao Szu kivitte a tanítványokat az Akadémia egyik kertjébe.

Ha akkor esne az eső, amikor mi akarjuk, vajon más lenne ez a kert?, kérdezte tőlük.

Úgy érted, Lao Szu, másképpen nézne ki?, kérdezte az egyik tanítvány.

Igen, így értem, bólintott Lao Szu.

Valószínűleg másképpen nézne ki, válaszolt az egyik tanítvány

Szerintem pedig nem, szólt Lao Szu. Szerintem ha a mi akaratunk befolyásolná az esőt, a kert akkor is pontosan ugyanígy nézne ki. Jóllehet mégis egészen más lenne, tette hozzá.