Dienes Eszter auspiciuma

Töredéknek lenni maga az élet.

Úgy gondol rá, ahogy a fű

hintázik a szélben.

Itt semmi se mozdul.

Nevek, arcok törlődnek,

vezeklő szürkében a táj.

Fekete tollú, fehér madár

röptét figyeli egyre,

mennydörgésből, villámokból,

állatok járásából jósol.

Feszültségeit nem földeli el az ég.

Már Eudémosz gyűrűje sem segít.

De minek is átkozódna:

a sötétség neki nem ellenség.

Egy távlatvesztésre hajló éjjel

visszahátrál a homályba,

hol lecsukhatja végre

kígyót agyaggá változtató szemét.

Elmegy a test a porhoz, mondja,

hiába tiltják.

A hosszan tartó álom büntetés.

Lejegyzi az első szót, mi ébredéskor

az eszébe jut. Tűzzel megtisztítja,

vízzel átmossa. Úgy gondol rá,

ahogy a fű hintázik a szélben.