Ahogy a strand színes betonútján végigvonul, két oldalt a rózsák fölkapják fejüket. Árnyéka hanyatt esik. (Tőle, vagy miatta?) A késő délutáni fényben leginkább hindu fakírra emlékeztet. Kívül sehol semmi fölösleges. Barna, bronz, barna, bronz. A nap úgy gondolta, hogy csak úgy, természetesen, egyenletesen és egész nyáron, ahogyan a földeken járókat. A kalap helye, karimája és a föltűrt ingujj itt nem világít. Csak két szem és néhány szál. Visszafogottan, divatosan. Két oldalt az ápolt szakállban a sörtekemény, nyírott s a halántékra simuló szálakból, mértékkel. A széles mozdulatok az öltözőben vagy a vízben maradtak. Tenyere parázslik, áttetsző füst karikázik utána. Tekintete két méterrel a föld fölött. Kéken, szürkén, tárgytalanul és tisztán. Nem lebeg, nem kalandozik. Nem rebben, nem keres duzzadó, kerekded formákat. Aki fölér odáig, szemébe nézhet. Megpróbálhatja legalább. Minden egész és minden működik. Méltóság és megközelíthetetlenség. A medencéből ráfröccsenő víz is meggondolja magát. Inkább elpárolog a levegőben, mielőtt rácsöppenne. Elakad a zsivaj, a figyelemfölhívó, fegyelmező, mindent átható hang is visszhangtalan. Félbemarad az incselkedő női visítás is. Simonyi - súgja valaki. Vagy nem is súgja, csak belülről hallod. Vonul előtted. Nem tudni, hova megy. És nem tudni, miért. Szabad. Nők. Szeretik. Neki igen. Neki szabad. Nem marad utána vizes lábnyom és lángosszag sem kíséri. A zsírpapír meglapul a rácsos szemetesben. Kiflivég. Sörhab. Forró homok. Mára ennyi. Majd folytatjuk...

 

 

Teszi, hogy nem a siker érdekli és nem a tehetségének természete. Ezek legendája inkább. Építi is öntudatlanul. A körülötte lebegő mítosz már régen önmaga. És ezért szinte semmit nem kell tennie, csak maradnia. A távolság különös értéke egy életműnek. Észrevétlen esztétikai elem, mértékegysége a kilométer. Magyarországon százon fölül már távol. Százon fölül már messze a fővárostól. Békés pedig még messzebb. És még Csabától is. Gyula. Krúdy Gyula budapesti jelenléte távolmaradás mindentől, ami irodalmi élet. Ülni a kisvendéglő asztalánál, kockás terítő, mindenki ismerős, minden otthonos. Élni egyedül és nem is egyedül. Ugyanez a berzenkedő, derengő otthonos idegenség. Simonyi is majdnem ugyanígy, ugyanez. Csak majdnem. Mert azért ez a világ sokkal szűkebb, sokkal hamarabb körbejárható, és nem csak kicsiny tud lenni, de kisszerű is. Vigasz, vagy nem vigasz a jelenlét az országos lapokban, a folyóiratokban, az antológiákban, a gyűjteményekben. Esetleg a kötetek is fontosak, meg az, hogy számon tartják. Mindenki másért. Ezeknek, meg a leveleknek a híre talán visszafordul, visszaérkezik ide, a kisvárosba is. Még messzebb ott van valahol az öreg Garren mester a tengerentúlon. Hibátlan életműve nem más, mint az élete. Aki Márai néven úgy ír naplót, hogy annak egyetlen szereplője van, a gondolatai között, tehát légüres térben szemlélődő valaki. Amerikában az ember azzal van elfoglalva, hogy nincs Európában. Ilyen messziről minden megalázkodás, minden megalkuvás nélkül lehet élni ugyanezt. Lehet olvasni és lehet szeretni a távoli kollégát. Lehet érte és miatta veszekedni, üvöltözni, fröccs előtt és fröccs után. Utóbb talán több lemondással. Utazni innen és utazni ide: kaland és térben és időben kitűzött határkő. Előtte, utána, azóta. Ilyen messze csak jól átgondolt bejelentkezést követően. A kínosan telitett, mindig foglalt jelzést adó telefonok nyomán lehet audienciát kapni. (A költőknek ekkor s azóta sincsen K-vonala. Azokon csak róluk jelentenek pártékonyan, az elvek szerint. Majd felhívjuk az illető figyelmét, majd hívjuk az elvtársakat és beszámolunk, vagy leszámolunk...)

 

 

A templom majdnem kitölti a kis teret. Járdányi helyet azért hagy maga körül. Az ide szorult harangszó csak dobálja magát, amíg ki nem szabadul a házfalak közül. Ide, az Istenháza mögé dugták el az ország szeme elől Ferenczy Béni Petőfi-szobrát. Hogyne hát, hiszen a földet bámulja, s inkább kapaszkodik a kardjába ez a vézna alak, minthogy hadonászna vele. Semmi lelkesedés. Ráadásul a mellékutak összefutásában, az aprócska téren fény és szélárnyékban csönd van. Kellenek a nagy terek a hősi gesztusoknak s a hősi emlékműveknek, a forróságban elesett virágoknak. A lakótelepi házak majd körülállják a placcot. Mögöttük hirtelen szakad vége a falusias utcasoroknak. A város egész nap álmos, csak hajnalban s reggel kel, akkor nyüzsög és siet. Délelőttől késő délutánig mediterrán sziesztába merül. Napközben a stand, este a várba beszorított színház. Nyáron itt - így legalább a színészek (is) - nyaralnak. Koszorús színművészek fürdőgatyában, családostul, nőstül, barátnőstül, rendezőstül. Mit is lehetne tenni mást. Gyógyvíz, gyógynap, gyógyhomok. A hatalmas fák alatt a mész illatú múzeumban Kohán. Drámai monumentalitás. Harminc, negyven lépésre kell eltávolodni, hogy képpé legyen a kép. De akkor aztán! Most gondolkodhatunk, hogy mekkora az akkora. Nagy festő az, aki nagyot fest. De Kohán tenyérnyiben is óriás. Csak hát ő is messze van. Még messzebb. Ma korszerűtlen alföldi. Akkor meg korszerűtlen modern volt. Az elméletek az égig érnek, nem a képig. És még itt él egy halkszavú, „népies”, dekoratív lírikus: Koszta Rozó. Ő sem elég... micsoda is? Divatos. Nem elég divatos! Vajh, akkor a mi Szindbádunk az-e? A Simonyi Imrének nevezett nevezetesség. A Modern. S eléggé? Ritkán. De azért ír. Ez a magatartás is a távolságtartáshoz tartozik. Nem feltétlen tudatos, de esetenként talán kényelmes. Kényelmetlen persze, hallgatni. Hogy hogyan teltek az ötvenes és hogyan peregtek a hatvanas évek? És közte az az október. Erről kevés szó esik. Szindbád útjairól...

 

 

Mindez bizonyára Lengyelország vagy a Tátra, esetleg Erdély. Svájcra soha nem futotta volna a magyar filmgyártásnak, és a filmben ott van Simonyi. Hószakadás. Már egyetlen képét sem tudnád fölidézni, csak azt, ahogyan a magashegyi ház előtt kucorog. Guggol. Hosszú, akkoriban szokatlanul hosszú rövid nadrág. Egy szál kising. Fekete atléta. Az ismerős tekintet és a jellegzetes szakáll. A futball-labda pedig igazi bőrből. Ezt rúgja oda Simonyi egy tisztnek, egy katonának, aki sonkanadrágban, fényes csizmában, zubbonyban, tábori sapkában díszeleg. Nem játszik, mert nem partnere Simonyinak. Csoóri, Kósa, Sára. Ezt a filmet vajon még együtt csinálták? Messzi a lexikon. Maradjon ez.

 

 

Meg, megbicsakló, zaklatott, szép szerelem. B. É. keményszálú, fekete tüskehaja, törékeny, fiús és mégis kétségbeejtően nőies alakja, kreol bőre, mosolya miatt éjjel egykor kell indulni, gyalog a körúton, minek a taxi. 2 óra 28 perckor a Keleti-pályaudvaron beülsz egy békéscsabai vonatba, és alszol. Mire virrad, már az alföldön döcög. Megyeszékhely, s onnan szinte teljesen üres kocsiban, majdhogynem kegyelemből, át Gyulára is. Kötegyán. Ez lenne a végállomás? A végállomás mégis Gyula. A vasúttól befelé vezető gesztenyesor. S az éjszakai eső elől könnyű ballonba burkolódzó Simonyi. Jön veled szemben, bizonytalanul billentesz neki, mert úgy érzed, ismered. Ő hangosan köszön. Ez már valóban ismeretség. A versek és ez.

 

 

Az nem lehet, hogy ezután a könyv után ne beszéljen. És pont nekem ne adjon interjút. Hiszen mindenki szívesen beszél. Csak tartani kell a mikrofont, s a szalag forog. Üzenet, vagy levél? Inkább levél, majd telefon. Jöjjön csak, jöjjön. Beszélgethetünk, beszélgetünk. Mikrofonba? Majd meglátjuk. De azért jöjjön. Úgy igaz, ahogyan lágylelkű kolléganők borzadva mesélték. Itallal, kávéval (hányással?) összefröcskölt fal, koszos falvédő, és ... igen, nem írhatom másként: szag. És a vetetlen ágyon fölkönyökölve mérlegel. Csíkos öltöny és nyakkendő. Várj, kimegyek a vécére, segíts. Na, hagy támaszkodjak rád. Ne ijedj meg, összeszedjük magunkat, és a kocsmába megyünk. Vagy inkább az étterembe. Vacsorázunk. Beleférek az autódba? Jön a kedves feleséged is? Kint vár? Nagyon jó. Jöjjön kedves, magába karolok. Az ember majd jön utánunk. Vacsorát, bort. Nem vagyok hajlandó másról beszélni, csak Márairól. Fel vagyok háborodva. Félreértik, félremagyarázzák. És főleg ez a.... Te ismered ezt a gazembert? Teljesen hülye. És még írni mer róla! Nem, fogalma sincs. Te olvastál Márait? Hát olvassál. Igyunk még egy kortyot. Én fizetek! Szó sem lehet róla! Kérem a számlát! Vigyetek haza. Így. Magnó? Be akarod kapcsolni? Hagyd a fenébe. Majd legközelebb...