a betonból hamisított elefántcsonttorony hetedik emeletén

ahol a leázás esélye kisebb mint az alsóbb szinteken

de azért a veszélyt még hárman dédelgetik fölöttem

ahová a mentősök a hordággyal nem jutnak fel a lifttel

hogy hajnali órán kiszerencsétlenkedjenek velem a dél-pestibe

ebben a szeparált de a körülményeket figyelembe véve

mégiscsak magánbirodalomból félkörben látom e kies hont

s mindennapjaimat hozzárendeztem az elmúláshoz

csak egy út visz akárhogy cifrázom is a dolgot

de ez a rész a történet utószavához fog tartozni

amihez nem lesz semmi közöm

ahogy a szomszédokat se fogja érdekelni matatok-e még

e hivalkodásoktól mentes ötvennyolc négyzetméteren

legfeljebb ha túl büdössé válik a helyzet s tiltakoztak a köjálnál

azután törik be az ajtót

ezért mindig a legegyszerűbben zárom magamra

a tizenkét biztonsági pontot

bár igazából semmi jelentősége nincs

a történet szempontjából irreleváns

ehhez a hamisított toronyhoz

na de ez marhaság mert a beton igazi

én ragasztottam a hetedik emelet negyvennégyet elefántcsontból

ahol a filozófia esztétika és a metrumok lépdelik finoman a szőnyegeket

s bármennyire vigyáznak időnként kiporszívózok utánuk

itt ebben az álbirodalomban csak a betonfúrók

agyzsibbasztó-csikorgó zsivaja a hívatlan látogató

ahol tizenkét éve mint egy buddha ülök és merengek

mi a bánatos faszt akar tőlem aki

itt megtörik a mondat

mert a kérdés feltevése is képtelenség ellentmond az életemnek

megnevesíteni aki messziről akárha fölöttem szállna gépen

nem tudok csak magamra hagyatkozni

pedig milyen jó lenne szidni bárkit

de az isteneknek több esze van hogy kiszolgáltassák magukat

bebújnak láthatatlanná tévő köpenyük mögé

mi meg szívhatjuk emlőikből ócska kis meséiket az örökkévalóságról

ez az én tornyom a hetediken ahonnan visszatekintek amíg lehet

ahol magamnak osztom az észt mantrázva hitről szeretetről

nem engedem be jehova tanúit ha évente rám csöngetnek

a vasrácsos ajtón keresztül váltunk pár szót

és alig várom hogy menjenek a picsába

ne zavarják a köreimet

reggelente szellőztetek

beengedem a rám koszosodó falak közé az internetet

és azon gondolkozom vajon engem érnek-e utol e hívságok

vagy én diktálom-e innen a csak-bennem-létező velem-halót

én aki azt hazudom magamnak

költő vagyok

és nincs semmi ami fontosabb lehetne ennél

és hetvenévesen ugyanolyan kicsinek érzem magam

mint aki először leírta

egyedül vagyok

azóta ezen a szűk bohócporondon ugrálok

tudva senki se vevő ilyen ostobaságra

pár múmia figyel de az is szemfényvesztés

üres tekinteteik mögött az arc lakatlan

mégis olyan hihetetlen hogy egyszer csak kiürül minden emelet

megáll a lift és menni se le se föl

se sehová nem lehet