Ha valaki sohasem hazudott, az Kálmán volt. Életében egyszer próbált meg hazudni, de mit tesz isten, öt másodperc múlva olyan vörös lett a képe, mint amikor véletlenül csípős paprikát zabál az ember édes paprika helyett. Valami az apjával függött össze, már nem tudom, hogy micsoda, és úgy ledarálta az előre megtanult szöveget, hogy kétszer az apját az anyjának nevezte, és a motorbiciklit, amely az övé volt, kerékpárnak, illetve motoros biciklinek. De főleg vörös volt, mint aki túl sokat hevert a kánikulai napon. Utólag bevallotta, hogy hazudott, életében először és utoljára. Nos, ő mesélte a következő sztorit.
Még a hatvanas években jött Pozsonyba valamilyen kis, magyarok lakta faluból, azt hiszem, Nógrádból vagy Gömörből. A hatvanas években egészen más volt Pozsony belvárosa. Kopott volt és szürke, mint egy lesoványodott, rongyokban járó lány, aki valaha fess volt, és gazdag, de az arca még mindig szép. Az emberi arccal bánik az idő a legudvariasabban, gondoltam. A kopottságot még növelte, hogy ősz volt, november eleje. Minden reggel köd ülte meg a tájat, és a köd sokszor kitartott alkonyatig. Nem volt még új híd, viszont volt Hal tér a környező utcákkal, és a vár alatt somfordált a halál a gyéren kivilágított utcákban, a Zuckermandelben, amely szintén elmúlásra ítéltetett. Itt egy évszázad óta nem változott semmi sem, a házak falaiból nem húztak ki egyetlen téglát sem, lepusztultak azok maguktól. Itt már jó ideje mindent az időre bíztak, hogy aztán, amikor már menthetetlen a városrész, jöjjenek a buldózerek, és lerombolják a maradék Zuckermandelt.
De a városrész még állt. Kopottan és öregen, mint egy kilencvenéves, trottyos vénember. Az utcai lámpák hol világítottak, hol nem. Kálmánnak pechje volt, mert történetesen azon az estén nem világítottak. Sötét volt, csak egyetlen lámpa égett, az is vagy ötven méterre... Valószínűleg kilesték, hogy Kálmán nagyobb összeget vett fel a bankból, ami nem messze volt, a Hal tér város felőli részén. Sejtelme sem lehetett, hogy Pozsony az utóbbi időben már nem volt olyan biztonságos hely, mint amikor még kisváros volt. A Vödricen túl rárontott három férfi, még csak megszólalni sem tudott. Az egyik elkapta a hónalját, a másik meg négyszer arcul ütötte. A negyedik ütés után egy pillanatra elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, híre-hamva sem volt a rablóknak. Ráadásul még leírást sem tudott róluk adni, olyan sötét volt. Magasak voltak-e vagy alacsonyak – fogalma sem lehetett róluk. Ütött az egyik, de keményen. Az állkapcsát meg sem tudta mozdítani, úgy fájt. Még mindig hanyatt feküdt, úgy érezte, itt a halál. Egy pasas állt fölötte. Olyan volt, mint egy szürreális álom.
– Kórházba kell mennie – mondta, és istenuccse, magyarul!
A pasas ferencjóskába bújtatta törékeny testét, melyet magas nyakú fehér pulóver is védett a hideg elől. A fején pedig cilinder volt, mintha egy híres bűvész volna, aki Kálmánt elvarázsolja vagy láthatatlanná teszi. Kálmánnak még a fájdalma is elmúlt egy pillanatra. Tátva maradt a szája. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan kerülhetett ide a város csendes bolondja. Schöne Náciról hallott egyet s mást, látta is egyszer a városban, a korzón, a Duna felé tartva, és meg is jegyezte magának mint afféle bolondot, akinek a számára az Osztrák–Magyar Monarchia még mindig létezett. És azt is tudta, hogy kedvesek hozzá azok a nők, akiket kitüntet figyelmével, és három nyelven köszönti őket: németül, szlovákul és magyarul.
A szürreális álom azonban nem múlt el, a szürreális álom megvalósult.
– Mindjárt hozatok orvost. Csak egy kis türelmet kérek – mondta újfent magyarul. Kálmán szerette volna megkérdezni tőle, hogy honnan tudja, hogy ő magyar. Talán eszméletlenségében néhány magyar szót ejtett ki? Kinyitotta a száját, de olyan erős fájdalom hasított belé, hogy újra elájult.
A kórházban ébredt föl. Sötét volt, a bejárat előtt ibolyaszín lámpa virrasztott. Ibolyaszínben úszott a kórterem, és ez, különösmód, inkább megnyugtatta, mintsem felizgatta volna. Két öregember közt feküdt, az egyik öregember gyengén horkolt, mintha fát fűrészelnének, de jó messze. A másik öregember vagy tíz percig halottnak látszott, utána nagyot nyögött, félelmetest, ahogy a mélyen alvó ember nyög. Kálmánt megoperálták. Aztán rendőrök szöszmötöltek az ágya körül, nyilván bottal ütötték a rablók nyomát, de Kálmán azt gondolta, túl későn: már se nyom, se bot. Időközben a hó is leesett. Elég szar hó volt, a járdán rögtön elolvadt, de a csupasz fákon egy vékony réteg megmaradt. Kálmán nem tudta eldönteni, hogy még inkább csúfítja-e a fákat, vagy ellenkezőleg, szebbé teszi. Persze hamarosan rájött, hogy sokkal inkább hangulatember, mint gondolta. Egyszer csúfnak látta, egyszer meg szépnek, az attól függött, hogy milyen hangulata volt: derűs-e vagy borús. Egyik délelőtt az ablakból látta, hogy egy hajlott hátú öregember megy keresztül a kórházudvaron. Nem tudta, hány éves lehet, de hirtelen megcsapta a halál szele. Látta magát ötven évvel későbben végigbotorkálni ugyanezen a kórházudvaron, télben, hóban, sárban, amint légszomjjal küszködik. Ennyit ér az élet? Vagy mégis valamivel több van benne? Milyen jó, hogy még nem tudja eldönteni! Mert még fiatal, gondolta, de a következő gondolata már az volt, hogy a halál csöndben közeledik, mint a vadmacska vagy a hiúz. Gyerekkorától a nyomában jár, de csak akkor érinti meg a testét, hogy elvigye magával, amikor az Úr parancsba adja.
Még időnként fájt az arca, amikor a kórházból elengedték. Csak négy-öt napig volt igazi hideg tél, szentestén és újévkor esett az eső, februárban pedig napokig olyan főn volt, hogy az emberek kiskabátban jártak az utcán. Kálmán mindennap végigkóborolt a belvároson, de Schöne Nácit elnyelte a pokol. Talán meghalt, gondolta. Talán annyira legyengült a szervezete, hogy már nem bírja a sétát sem. Lehet, hogy mégis bolondokházába csukták, morfondírozott, ami nem volt kizárt. De aztán, március elején, ismét megjelent, frissen, üdén és fiatalon, mintha a telet Afrikában töltötte volna, ami persze nem volt valószínűbb, mintha időközben cserebogárrá változott volna. Kálmán odament hozzá, és megszólította. Schöne Náci nagyot nézett, úgy látszik, évek óta nem szólt hozzá senki sem, csupán a köszönését fogadták, afféle lenéző, de mégis barátságos mosollyal.
– Én vagyok az, akit leütöttek, és ön a kórházba vitetett – mondta lelkesen Kálmán. – Hát nem emlékszik énrám?
De Schöne Náci csak állt, mintha gyökeret eresztett volna a lába, és az arcára volt írva, hogy semmire sem emlékszik. Zavartan mosolygott, mint akinek fogalma sincs róla, hogy hogyan került az útjába ez az izgága fiatalember.
– Hát emlékezzen csak! No! Hát leütöttek! Most már emlékszik? – hadarta Kálmán úgy, hogy Schöne Nácinak csak bólintania kellett. De Schöne Náci nem bólintott, csak állt, mint a faszent, és az arcán türelmetlen mosoly jelent meg. Nem értette, hogy mit akar Kálmán, és a legszívesebben a pokolra kívánta volna őt.
Nos, jót nevettünk Kálmán felsülésén, Kálmán viszont halálosan megsértődött ránk. Sőt, került minket. Miután enyhült a haragja, azt magyarázta nekünk, hogy Schöne Náci éppúgy normális volt, ahogy mi vagyunk, csak elhatározta, hogy számára 1918-ban véget ért a történelem, és megesküdött, hogy amíg nem áll helyre az Osztrák–Magyar Monarchia, ebben az 1918-as öltözetben fog járni. Titokban azért beszélt hozzá magyarul. Csöndben röhögtünk az egészen. Persze tudtuk, hogy Kálmán sosem hazudik, s ez az eset csupáncsak a látomása volt. Ebben egyeztünk meg, noha egy picit bizonytalanok voltunk, de erről nem beszélt senki sem. Ki tudja, hogy hogyan gondolkodott Schöne Náci? Elvégre egyikünk sem tolakodott be az ő agyába.
Aztán jött 68. Majd el is múlt, mert rövid ideig tartott. Kálmán elhatározta, hogy Nyugatra távozik, amíg ez lehetséges. Úgysem vár itt semmi jó rá, a Nyugatról pedig egy mítosz élt, mint Amerikáról a 19. században. Hogy ott csak ügyesnek kell lenni, és a pénz az ölünkbe hull. Hát nagyot csalódott Kálmán, mert lehet, hogy vágott az agya, mint a borotva, de ügyesnek nem volt ügyes, még a vágóhídsegéd is többre vitte. Több mint húsz évig nem találkoztunk. Meghíztam, és ősz lett a fejem. Négyen voltunk jó barátok, az egyik húsz év múlva már nem élt, a másik kettővel kimúlt a barátságunk. Nem vesztünk össze, még összejöttünk házibulin vagy egyéb alkalmakkor, de ez már nem az a barátság volt, mint hajdanában. Schöne Náci is meghalt, még 68 előtt, lassan elfeledkezett róla mindenki. Valóban igaz, hogy az élő ember porrá vált. Kálmánnal 89 telén találkoztunk újra. Rossz bőrben volt, háromnegyed gyomra hiányzott, és összement, mint egy kabát, amely éjjel-nappal ázott az esőben. De Schöne Nácira emlékezett, mintha 68-ban lettünk volna, nem 89-ben.
– Én már régen elfeledkeztem róla – vallottam be szégyenlősen.
– Hát persze, mert nem tett veled jót. De velem jót tett. Visszaadta az életkedvemet.
– Mi az, gazdag lettél? – és enyhén ironikusra váltott a hangom. Hiszen már tudtam, hogy nem jól él. De Kálmán nem sértődött meg, inkább úgy beszélt, mint egy jó pap.
– Nem lettem gazdag. De nem lettem boldogtalan se – válaszolta. – Mert nem kívántam gazdag lenni. Úgy látszik, ilyen furcsának hozott a teremtő, vagy akit annak nevezünk.
Kicsit elszégyelltem magam, nem kívántam folytatni a beszélgetést. Mihez kezdjek azzal a baráttal, aki nem kívánt gazdag lenni. Egyszer, a következő őszön, elkísértem a kórházba. Ő ellenőrzésre ment, nekem az epémmel voltak bajaim. Átmentünk az udvaron. A kórház semmit sem változott, már a születésem idején is itt állt. November vége volt, szállingózott a hó. Egyszer csak magasba emelte a fejét, és azt mondta:
– Látod azt a fiatalembert a második emeleten?
– Látom.
– Ő persze nem én vagyok – mondta a félreértés elkerülése végett, mondhatni, egy kicsit vidáman. – Harminc évvel ezelőtt viszont én álltam a második emeleti ablakban, és én néztem egy hajlott hátú öregembert. Meg fog halni, gondoltam. Elmúlt harmincvalahány év, és most én vagyok az a hajlott hátú öregember, és gyaloglok a halál felé. Az idő rettenetes... De a fiatalember is meg fog öregedni. Az unokája is, aki még meg sem született. Ötszázezer év múlva nem lesznek magyarok vagy szlovákok, mivel nem lesznek emberek. Ötszázezer év múlva nem lesz Duna sem. Tenger lesz? Vagy őserdő? Ki tudja... Hát ezt köszönhetem én a Schöne Nácinak. Senki nem magyarázta meg nekem a ferencjóskával meg a cilinderrel úgy, mint ő. S azóta sem felejtettem el.