Simonyi Imre semmi más nem akart lenni, „csak” költő. Semmi mással nem kívánt sikert elérni, „csak” a verseivel. Zöldfülű kis állami hivatalnokként s kezdő költőként jártam volt Gordon Zsuzsánál, ha jól emlékszem rá, a Kálmán utcai új lakásán. Gordon Zsuzsa a Budapesti tavasz főszerepe után az egyik leghíresebb és legígéretesebb színésznő volt Magyarországon. Imre rajongó volt és merész. Vágyainak netovábbja lehetett Gordon Zsuzsa, az éjfekete hajú „zsidólány”. -Na és Ő, a tiszta, de megkopott öltönyben járó, igazán „vékonypénzű” költő milyen volt? - Volt a lelkében egy nagy-nagy budapesti tavasz. Szerelmes lehetett, mert nem mindennapi módon ostromolta szerelmét, Gordon Zsuzsát, aki azt kérdezte tőlem, amikor Kálmán utcai lakásán fölkereshettem: Mondja csak, milyen költőnek tartja? Ismeri-e Simonyi Imrét? – Megállt bennem egy kissé az „ütő”, ahogy azt Pesten mondani szokták -, mert mit nem adtam volna, ha netán Simonyi Imrétől kérdezte volna a Budapesti tavasz című film álomszép zsidólánya, hogy Imre, ismeri maga ezt a bizonyos Mezei Andrást? - De nem így történt. Gordon nyírfakéregre írott szerelmes versek kötegét tette elébem.

 

Nem tudom, mit rebegtem, mert közel ötven év múltán sem szeretnék hazudni. De, lelkem legmélyén egy lyukas nyírfakérget sem adtam volna Simonyi sikerének. Ma már nem így gondolom. „Hebron rózsájának” illúziója és a hidegebb és kérgesebb izzás találkozhatott. A kissé dzsentroid alkatú Simonyi és a lágyabb állagú, de tüzes Gordon titka, hogy mi történt, mi nem történt. Én magam is csak most indulok megtudni, hogy kinyomtatta-e, publikálta-e Simonyi a „Nyírfakérgek-et”? A művésznő, akit végül is egy neves budapesti nőgyógyász vehetett feleségül, rejti-e még Simonyi kéziratait? - Sokkal inkább arra szeretek gondolni, hogy Imre maga is amolyan ösztövér, azaz hogy magas és csontos fiatalember lévén, szívós és erős kérgű ember volt. Semmi más nem akart lenni, „csak” költő.

Nem keresett más foglalkozást. A megélhetésért nem tett semmit, ami az életformáját megváltoztatta volna. Mégis, mit tett a megélhetéséért? Kitalált valamit, ami az életmódjából magából következett. Későn feküdt és későn kelt fel. Kissé teátrálisan élt, még akkor is, amikor nem látta senki. A nagy magányost alakította, talán Krúdy Szinbádjának szelleme ötvöződött benne a sajátos simonyisággal. Nem kötődött senkihez és semmihez, és mégis otthon volt a világban. Annak „színpadján”. Aurája volt, ha nem szólalt meg, akkor is értett ahhoz, hogy miképpen kell valakit megszólítani.

Igen, Simonyi megszólításai azt az illúziót keltették, hogy megtiszteli a megszólítottat.

 

Simonyi kitalálta a „rublikás versváltót”. Új verseit ugyanis olyan koordinátarendszerben helyezte el, melynek függőleges oldala mellett a megyei napilapok nevei sorjáztak, míg a vízszintes vonal mentén a postázott költemények verscímei. Akkoriban a megyei lapok szívesen közöltek verseket, de mindössze negyven forintot fizettek költeményenként. Simonyi léttechnikai találmánya abból állt, hogy az ország húsz vagy huszonegy megyei lapjára huszonegy Simonyi-verset állítva, minden egyes költeményt minden egyes megyei lapban megjelentetett; külön-külön csúsztatva időben és térben a költeményeket, úgy, hogy a húsz vagy huszonegy vers mindegyike megjelent hússzor, huszonegyszer. Könnyű kiszámítani, hogy ekképpen minden egyes vers huszonegyszer negyven forint honoráriumban részesült, s ugyanakkor Simonyi minden hónapban huszonegy helyről kaphatott huszonegyszer negyven forintot.

 

Büszke volt erre a találmányára. Ma is látom lelki szemeimmel a Simonyi-féle hálós regisztrációt. A „sakktábláját”, melynek minden kockája nyerő lehetett.

Rengeteg levelet kellett írnia. Ő maga volt a maga hivatalának a „piárosa”. A megyék, a megyei lapok jelentették számára a létalapot (ma már megtoldom azzal, amit akkoriban észre sem vettem): a függetlenséget. A maga életművében jelentősebb költeményeket azonban már az „ÉS”-nek, a Kortársnak adta. A táblázatot a közteseknek készítette, azoknak a költeményeknek, melyek (ezt is észrevette) színesíthették az oldalakat, mert belefértek a tördelések ablakocskáiba, ahová versek híján rajzokat helyeztek el a szerkesztők. Így jelenhettek meg a „kisnagy” versek is rendre, mindazok, amik nélkül nincs könyv. Nincs életmű.

Ő maga is olyan volt megjelenésében, mint egy jó verskezdet, mint a sikerült költemény első sora, mely megszólítja az olvasót akkor is, ha közvetlen tartalmában látszólag nem is hozzá beszél. Simonyi Imre tudott megszólítani már a puszta megjelenésével is. A szavak előtti valójával „beszélt” hozzám. S most, annyi év után, hogy nem élő szereplője az irodalmi életnek, döbbenek rá arra a hasonlatosságra, amit ma fedezek fel közte és Márai között. Észre sem vettem ezt akkoriban, amikor Simonyi Magyarországon belüli önkéntes emigrációjába, Pestről (szándéka szerint még Márainál is távolabbra), elhunyt édesanyja házába, a gyulai Dob utca 6. ismeretlenségébe költözött.

 

Nem akart lenni semmi más, mint költő. Mert, hiszen az volt. Szikár alakjába belefényképeztem a csortosi, arisztokratikus előkelőséget, amely épp attól lehetett szívszorító, hogy még az úttest porában is, akkor is fényképezhető volt benne, amikor az Andrássy út és a Bajza utca sarkán a Földalattiból jövet, az újságírók székháza felé menet a zebrán elcsapta őt egy, a megengedettnél gyorsabban haladó gépkocsi.

Simonyi még a gipszben is Simonyi volt.

 

Hitte önmagát és korholt is érte, hogy azt én nem teszem. Nem értette, hogy az ő magatartása úgy állna rajtam (azt hiszem, hogy ezt a hasonlatot használtam), mint a tehénen a krepdesin.

 

Miközben írom, rovom e sorokat, az a gyanúm, hogy nem emlékezem, hanem igyekszem megteremteni őt és ez önmagában is gyanús. Elszakadok Simonyi tényleges valóságától. Nem az ő hangját hallom, hanem a saját hangomba hangolom bele Simonyit, aki legelőször is versekkel állított be hozzám az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ahol, mint a versrovat vezetőjének, Garai Gábornak a helyettese kerülhettem kapcsolatba vele. Ő jött be. Én fogadtam. Ő hozta a verset. Én adtam tovább Garainak. Garai az akkori főszerkesztőnek továbbította, aki, ha ellátta kézjegyével, akkor a vers bekerülhetett a várakozó versek sorába, abba a dossziéba, ami már Garai kezében tartalmazta az „elfogadott verseket”, majd következett a már kiszedett versek dossziéja, hogy azokból válogathasson hétről hétre a tördelőszerkesztő: mi kerüljön be a pénteki „ÉS”-be?

 

Bizony, nagy hiba volna forró barátsággá nemesíteni utólag az elhunyttal való kapcsolatomat csupán csak azért, mert tegezett. Mert, hátha csak így védekezett. Így győzte le a tagadhatatlan tényt, hogy ő jött. Ő hozta a portékát. Ő várta a választ, a közlést, és természetesen a visszhangot. - Le kellett, hogy tegezzen. A segédszerkesztőt „meg kellett ennie, emésztenie” valamiképpen, mert kéziratot adni önmagában is nehéz. Ha kérik azt, akkor is kiszolgáltatottság.

 

Bizony, nagy hiba volna úgy emlékeznem rá, ahogyan átfogta a vállamat, s vitt maga mellett az utcán. Ahogy a fociról beszélt... No az már igazibb lehetett, mert ha Göröcsről beszélhetett, akkor a verseit is elfelejtette, s oly cifrán káromkodva ragadtatta magát oda, ahol minden volt, csak szép irodalom nem... hogy már-már megszerettem csapatát, az Újpestet, holott én megrögzött Vasas-drukker létemre sosem vágytam ki a Megyeri útra. - Igen, határozottan emlékszem, mennyire szerette volna a maga válogatottját...

 

Csakhogy visszavonult. Gyuláról, a Dob utca 6-ból küldte a verseket borítékban, levéllel, s mint vad, ugatós ebeket uszította a szerkesztőkre a sürgető levlapokat.

 

Találomra emelek ki egyet a sok közül. „Kedves András! - Írj már erről a versről - Baszd meg!” - Nem hittem volna, hogy lesz idő, amikor még büszke lehetek erre a megszólításra. - „Azt se tudom, hogy végül is egyáltalán megkaptad-e? - De hát miért ne kaptad volna meg? Csak egy kurva vagy! mint mindazok, akiknek főbérletük van, s mindennap ötször jóllaknak. S közben hull a könnyük Vietnámért, (vagy épp ami soron van).” - Na, ez telibe talált. Fejemre olvasta József Attilát is, utalván „arra és azokra”, akik szívükre veszik a szegények gondját, de vállukra venni nem bolondok. - Nem tudom, hogy mi lehetett ama sürgetett versével. Nem tudom, hogy mennyit kellett várnia a megjelenésre. Hogy megjelent-e az „ÉS”-ben az a Simonyi-vers? A levlap mai tanúsága szerint Simonyi mintha kidühöngte volna magát, mire a levlapot megfordítva még volt helye egy futamra: „na, ennyivel tartoztam –” írta - „És most lófasz a seggedbe, ha nem értesítsz a helyzetről. - Ölellek: Imre.”

 

Ezt a levelet akkoriban nem szívtam mellre, mert hiszen kibe is rúghatott volna bele Simonyi, mint a barátjába - gondoltam volt - és nyomoztam dossziéról dossziéra, hogy hol állt meg Simonyi verse akkoriban az „ÉS”-beli nagy vers-csúzdán? Mikor írhatom meg, hogy Imre! Már ki van szedve! Már csak egy hetet kell várnod, esetleg kettőt... Már benne lett volna, csakhogy tördelési okok miatt nem fért bele az oldalba... Évekkel később - úgy emlékszem -, hogy Faragó Vilmos az „ÉS” főszerkesztő-helyettese Simonyit, ha kissé késetten is, de felfedezte. Attól fogva oldalas versei jelentek meg az irodalmi lapban. Elapadtak a hozzám címzett „kedves”, bizalmas levlapjai és én, lehet, hogy merő féltékenységből, sose kérdeztem meg Faragót, hogy mondd, Faragó: írta-e neked a Simonyi bármely levelében is, hogy „lófasz a seggedbe”, avagy megilletett-e egyetlen egyszer is azzal a közvetlen, keresetlen egyszerűséggel, hogy „baszd meg!”