Áll Andris a buszmegállóban, és vele szemben egy lány áll. Igéző szeme van, kerek, nagy, gyönyörű kék szemek. De sem az igézés, sem a kerekség és nagyság, sem a gyönyörű kék nem számít most. Megértést tükröz a szempár, elfogadást. Andris nehezen tartja a fejét, csak pillanatokra tud ezekbe a szemekbe nézni, mint aki szégyelli magát.

A kocsmából kifordulva az első platán alatt egymásnak estek. A lány ügyesen csókol, óvatos tapogatás után határozottan, de nem tolakodón körbefonja nyelvével az Andrisét. A nyelv simulását a testé követi, megvan a ritmus. Andris sem marad el, öt év alatt megtanulta, hogyan kell. Mintha meztelen csigák birkóznának a szájában, mégis jó, mert így szokott lenni. De hiába a tudás, a megszokás diadalmaskodik: Andris pillanatokon belül a nyakat harapdálja, benyúl a póló alá, végigsimít a bal mellen, de azzal a lendülettel kihúzza a kezét. A lány magyarázatot talál a kapkodásra. Játékosan csóválja a fejét, ejnye, de gyors valaki, de azonnal akar. Mindent akarok, vigyorog Andris. Kézen fogva sétálnak a buszmegállóig.

Andris órákkal azelőtt, a délutáni szeminárium után futott össze Kornéllal. A könyvtárban találkoztak, mint rendesen. Kornél már nem volt hallgató, alkalmi újságírásból élt, de amikor tehette, bejárt az egyetemre. Költő volt, és tanulmányokat írt, neves lapok közölték a szövegeit. Az egy sört, amelyben különösebb unszolás nélkül kiegyeztek, ezúttal is több követte. A kávézó a tanév kezdete előtt nyílt, közvetlenül az egyetem mellett. Andrist kellemetlen emlékek kötötték a helyhez, de nem bírt elszakadni tőle. Máris törzsvendégnek számított: amint feltűnt a kovácsoltvas kapuban, előkapta a csinos csaposfiú a korsót. A kezdeti csevej fegyelmezett ivásba torkollik. Kornél számlálatlanul hozza a söröket, hó eleje van. Alkonyatkor fölkapcsolják a kerthelyiség kis kandelábereit, vörösen pislákolnak a fények. Tömény cigarettafüst, torzított gitár hangja a gépből. Andris panaszkodna, mesélné megint a részleteket, megosztaná az újabb ráismeréseit, hiszen kerek négy hete ezen töri a fejét, mit rontott el, miben hibázott, lehet-e egyvalaki a felelős, de nem megy. Kornél egyébként sem rá figyel, egy láncdohányos duci csajnak szaval, lassan, tagoltan, de nem érthetően, összeakadnak a szavai, egyébként is nagyon hangos a zene, és mindenhol óbégatnak. Őt egy nem különösebben szép lány figyeli. A ducival van, ennyi bizonyosnak tűnik, de ki tudja. Felveszi a kesztyűt, visszanéz. Annával számtalanszor játszották ezt. Ülni az ágyon, és farkasszem. Ki bírja tovább. Mindig más győzött. Percek óta tart már, de lehet, hogy fél óra is eltelt. A lány oldalra dűti a fejét, mintha választ várna egy kérdésre, pedig egyetlen szó sem hangzik el. Vagy mintha tüzetesebben akarná szemügyre venni. Halvány mosoly. Andris tudja, ez azt jelenti, a menet a végéhez közeledik, a lány hamarosan ajkába harap, és elneveti magát. Akkor végre hoz egy újabb sört, magának is és neki is. A lány a másik oldalra veti a fejét, és ajkába harap. A szeme ettől még szebben ragyog. Állja a sarat, de Andris sem hagyja magát. Jön, kúszik fel az ismerős bizsergés a gyomor tájékán. Veszélyes percek, borulhat minden, de az érzés mámorító, bolond volna lemondani róla. Kissé fölszegi fejét, lássa a lány, ki van a magaslesen. Kornél hatalmasat tüsszent, röhögve prüszköl, majd folytatja az előadást. A lány elneveti magát. Andrisé az újabb kör. Ezután hangzik el. A lány kérdése-e vagy az övé, nem lehet már összerakni. A válasz azonban rögtön érkezik. Hogy a bohóc sorsa ez. Nevetés meg könnyek, legyint a közhelyre Andris, de főleg a játék. Játszik a bohóc. Nevetnek. Még egy kör: a lány megint kitartó, de már az első fejdűtésnél felkacag. Csatazaj a kávézóban, a lány beszél, de a szavak nem jutnak el Andrishoz. Kopogtatja karján a képzeletbeli órát, el kell érnie az utolsó buszt, a város másik végében lakik. Dús platánsor a megállóig.

A kanyarban feltűnik a busz reflektora. Jössz velem? A lány hangja alázatos és szelíd, de a kérdés éles és kemény, választ követel. Ez nem a kávézóbeli helyzet, ott egyszerű volt kibicelni, azt mondani, a bohóc, kedves gyerekek, magára öltötte maskaráját, jöhet a nevetés. Mind ilyenek vagyunk. A szem már nem játszik, válaszolni kell. Magas labda, Andris három hónapja nem látott meztelen nőt. De nem a meztelenség hiányzik neki. Tudja nagyon jól, mi hiányzik, és rettenetesen gyötrődik miatta. A lány melle formás, tenyérbe simuló, milyen szép lehet, ha megszabadul a pólótól. Andris visszakapcsol, az albérlőtársairól kezd szónokolni, mennyire jól érzi magát az új helyen, ahová nemrég költöztek. Gondolom, egy hónapja, vág közbe a lány, igen, igen, helyesel szemlesütve Andris, éppen egy hónapja, és hogy sose volt ennyire boldog. Gyönge manőver. A lány mosolyog, leveszi, hogy Andris igazat beszél, és azt is tudja, miért. Kornélt sem hagyhatja magára, néz a lány szemébe. Úgy isznak négy hete, mint akiknek bepótolnivalójuk van, pedig korábban sose barátkoztak. Vagy inkább: soha nem beszéltek magánéletről. Amióta beszélnek, kapcsolatuk barátság. Nem hagyhatja magára a barátját.

Elfogadlak így is, ezt mondja a kék szempár, és ettől Andris bátorsága inába száll. Kedvenc gitárosára gondol, a világhírű alkoholistára, aki egy szülinapi partin, miután semmilyen ajándékkal nem készült, féltve őrzött napszemüvegét kapta le, s adta át az ünnepelt csajnak. Házasság lett belőle. Matat a dzseki zsebében, a jármű beszuszog a megállóba. Bohóc csoki. Másnap reggelre vette, régi szokása: a tejjel leöntött croissant-t csoki követi. Annát évekig Eperjóval lepte meg, és ő ugyanezt kapta tőle, a műanyag eperíz hamar a kedvencükké vált, pedig mindketten tudták, amennyire finom, annyira egészségtelen. Kit érdekel az egészség. A lépcsőházi éjjel-nappaliban aznap nem volt Eperjó, Andris percekig állt a készlet előtt. Egymás mellett sorakoztak a nyeszlett csokiszeletek, Autós, Kapucíner, Lottó, Bohóc, ezeket Annával az úgynevezett olyan fajta csokiknak nevezték. A Kapucínerre esett a választása, de az utolsó pillanatban a Bohócot dobta a kosárba. Előkapja a csokit. Egy pillanatra átfut az agyán, hogy ezzel lőttek a holnapi péksütis kéjnek, de elszégyelli magát. A lány felnevet, és ő is lesüti a szemét. Minden passzol. Nyílnak az ajtók.

Nincs puszi, a lány szempillantás alatt a vezetőfülke mellett terem, de nem sodródik befelé. Onnan integet. Bármikor jöhetsz, szia. Tudja, hogy a fiú sose fog menni. Andris visszaint, az ablaküveg homályosan engedi át a benti fényt, de a lány arca kivehető. Már nem mosolyog, inkább nyugodt és szomorú. Szia, Olga.

Andris a kávézó felé indul. Van ok a bizakodásra, mégis kínosan érzi magát. Ha a lánnyal tart, ágy a vége, s biztos, hogy kudarcot vall. Annával sem volt könnyű az egymásra hangolódás, mit lehet kezdeni egy idegen testtel. Az anyáskodás biztosan átsegítené a nehezebb pillanatokon, ez a lány ilyen, ez teljesen egyértelmű. És ha átsegíti, és menthetetlenül ott alszik a városvégi sose látott lakásban, akkor mi van. Akkor Anna nincs többé. Így sincs, ez kezd lassan, az utóbbi hetek töprengései nyomán világossá válni, de akkor még inkább nincsen. És ezt nem lehet elfogadni. Van a közelben egy nonstop.

A következő napok egy hétre híznak. Andris rosszullétre hivatkozva lemond egy kiselőadást, de szorgalmasan beül a szemináriumokra. Rengeteget buszozik, ha kell, félórára is hazaugrik, utazás közben olvas, a megállótól az egyetemig leszegett fejjel baktat, egyfolytában mondatokat lát és mond ki félhangosan, mormol, akár egy öreg szerzetes. Némelyik egészen bölcsre sikerül, ilyenkor elégedett szigorúsággal tekint szét magában. Ládd, az vagy, amit olvasol. Ezek a mondatok nőkről szólnak, Márai krízisregényeinek fegyelmezett stílusában, s Annát próbálják megérteni, az öt évet próbálják megérteni, az elmúlt egy hónapot próbálják megérteni. Rágja őket, birkózik velük, zörögnek a fejében, akár az üres csokoládépapír. Nem jön a szerelem. Kerüli a szláv tanszéket, egyszer azonban kénytelen arra lépcsőzni. A kisterem előtt csoportosulás, órára váró hallgatók, Andris szíve a torkában dobog, de képzelete a bolondját járatja vele, a lány nincs ott. Sokat iszik, otthon is, a kávézóban is. Forralt borra váltanak, hűl a levegő. Kornél bevallja, hogy momentumai vannak a múltkori estéről, de azok is a délutáni könyvtárhoz kötődnek. Mire Andris visszatért, a székből kifordult poétát hazataxiztatta a pultos. Ez hozzátartozik az igazsághoz. A duci csaj sem rémlik neki. Röhögnek. Az is hozzátartozik, hogy Andris nem vitt magával kulcsot aznap, és hazaérve az albérlőtársakat riasztotta, akik szokásukkal ellentétben már aludtak. Négy emelet magasságából zuhant le a kulcscsomó, Andris széttárta karját, lesz, ami lesz. A nyűgös szobatárs utóbb azt mondta, fentről úgy festett, akár egy viharvert madárijesztő. Akkor már csepergett az eső. A zenegéphez csoszognak, az ő zenéjük következik, Rolling Stones.

Vértói út kettő, ezt mondogatja a buszon, mintha attól félne, kimegy a cím a fejéből. Milyen hely lehet, ezzel a névvel. Nyugtalan zötykölődés, ismeretlen tájakon át száguld a járat. A külső városrész díszletei, zömök lakótelepi épületek, házak, trafó, benzinkút, majd balra bent, a kevéske zöld felület mögött iskola, nem csupán színeiben, de alakjában is Andris általános iskolájának megfelelője. Kedve volna leszállni, és elkóborolni arrafelé, de megijeszti az illúzió, a két épület valószínűtlen hasonlatossága, és különben sem ez a célja. Jó volna, ha valaki megfogalmazná, mi a célja. Mit vár az újrázástól. Felismerik-e még egyáltalán. A buszvégállomáson üres Penny Market és kocsma, kerthelyiségnek csúfolt előtérrel. A jármű fordul, s visszafelé veszi az irányt. Andris a lakóházak egybezárt sora felé indul. Hűvösödik. Vértói út kettő, nyolcadik emelet. A huszonkettes ajtó a megoldás.

Szűk folyosón jutni el oda. A lábtörlőn cipőmintázat. Andris topog a linóleumon. A harmadik csengetésre nyílik az ajtó. Buksi fej, csúnyácska smink, s mintha nyaknál elvágták volna, a test odabent marad. Nincs. Nem tudom. Biztosan. Ezeket feleli. Andrisnak nincs több kérdése. A lakótárs biccent, végeztünk. Nem lehet eldönteni, játszik-e vagy komoly. Az ajtónyitással keletkezett résen át egészségtelen levegő árad a lépcsőházba. Terhe van a lakásnak, valami fullasztó nyomás, ezt világosan érezni odakinn. Vannak otthon. Gyorsan, de hangtalanul zárul az ajtó.

Andris megkönnyebbülten rohan le a lépcsőn. Ő megtette az első lépést, a lány következik. Nem akar véget érni a szaladás.

Odakinn őszi szünet előtti, szürke massza az égbolt. Ordibáló forgalom a négysávos úton. Mielőtt megcélozná a végállomást, fölnéz, keresi a lakást. Egyforma ablaküvegek az egyforma kockákba vágva. Eszébe jut, hogy egy hete ugyanígy állt a saját házuk alatt, és krisztusi pózba merevülve kérte a fentiektől a kulcsot. Ez a rész most kimarad. Ugyanaz minden, csak a sorrend más. Benzinkút, trafó, lakóépületek. Ül Andris a buszon, nézi az ismerős tájat, és nem gondol semmire. Zsebébe mélyeszti a kezét, szorongatja az Eperjót.