(Ami egy regényből kimaradt)

Gyuri mondta, hogy a Csillag ABC-ben német, mármint nyugatnémet csokit lehet kapni. Gyuriék a lakótelep mögött laktak egy téglából készült, évtizedekkel korábban fölhúzott négyemeletes épületben. A padlót náluk nem PVC, hanem recsegő parketta borította, a mennyezet elérhetetlen magasságban húzódott, és ha le akartam nyomni valamelyik óriási ajtón a rézkilincset, nyújtóznom kellett. Körülöttünk csupa modernség volt minden – legalábbis azt mondták, hogy a tízemeletes panelház, a betonból és acélból emelt iskola, a szintén házgyári tömbelemekből épített közért, a lebetonozott játszótér és a farostlemezekből készült elemes bútor mind-mind modern dolog –, úgyhogy amikor Gyuriéknál jártam, idegenkedve néztem a hatalmas, lakkozott szekrényeket, a dédnagymamák és üknagypapák megsárgult műtermi fotóit, a porcelán csecsebecséket meg a vaskos, elolvashatatlan című lexikonokat. Nemcsak a lakásuk, de Gyuri egész lénye egy tőlünk idegen, ismeretlen világot képviselt. Vasalt ingben, pantallóban és mellényben járt iskolába, rövidnadrágot soha nem láttunk rajta, és délutánonként nem jött le focizni, mert olyankor teniszezni ment. Sose a város Balaton-parti úttörőtáborában nyaralt, hanem a szüleivel a jugoszláv tengerparton. A nagymamájáék pedig egyszer jártak Velencében. Gyuri megmutatta, milyen képeslapot hoztak. Nem adták postára, mert az nagyon sokba került volna, és különben is, így Gyuriék hamarébb megláthatták, hogy néz ki a Szent Márk tér.

A nyugatnémet csokit drágán árulták: egy tábla tizenhét forintba került. Gyuri olyan áhítattal beszélt róla, hogy nem bírtam ellenállni. Tanítás után hazarohantam, előkapartam zsebpénzem minden létező maradékát – úgy döntöttem, másra most úgyse kell költenem, a legfrissebb Pajtás újság megvolt, nem akartam több Sandokan-képet, a trafik kirakatában porosodó gombfoci-Honvédból pedig tutira hiányzott Détári –, és ha a végét már fillérekben számoltam is le, akkor is vettem egy tábla nyugatnémet csokoládét. Keskeny volt és kicsi, legalábbis a Bocihoz vagy a Kajla nugáthoz képest, úgyhogy kockákra törtem, és egyesével, az emeletes ágy alsó szintjén ülve szopogattam el a darabjait. Nem rágtam, hanem megvártam, amíg a kis kockák szétolvadnak a számban. Az ínyencek és az értők szerint minden alkalommal így kellene csokoládét enni, engem azonban nem a szakértelem vezetett, hanem a praktikum, vagyis hogy a méregdrága és különben tényleg rendkívül finom csoki ne tűnjön el percek alatt. Így se tartott ki addig, amíg anyámék hazaértek. Amit nem bántam különösebben, hiszen nem kellett magyarázkodnom amiatt, hogy efféle drágaságra költöttem a zsebpénzemet. A csomagolást azonban megőriztem. Már a kibontásnál ügyeltem arra, hogy ne gyűrjem össze – az ezüstpapír különösen finom és puha volt, sokkal finomabb és puhább azoknál, amelyek a magyar csokikat borították és amelyeket nagyanyám sztaniolnak nevezett –, és remélvén, hogy megtartja illatát, elhelyeztem A világ és az ember című vaskos gyermekenciklopédiában.

Ritkaság volt felénk a külföldi csoki, olyan ritka, akár a mandarin vagy a banán, nem csoda, hogy rögtön híre ment a lakótelepen. Mégse kapkodták el úgy, mint a déligyümölcsöket, még hetekkel később is láttam a nyugatnémet csokikat a Csillag ABC-ben, akár egy másikat is vehettem volna, ha lett volna rá pénzem. Nagyanyámék egyszer hoztak Csehszlovákiából csokoládét a grafitceruzák mellé. Azt mondták, inkább a csokit választották, mert attól féltek, hogy a tornacipőt elszedik tőlük a határon. És a szovjet katonák is osztogattak időnként csokoládét. Ezek sötétbarna, sőt fekete csokik voltak, olyan simák, akár egy lap, nem lehetett őket kockára törni. A tisztek osztogatták, mivel közkatonákat nem lehetett gyalogosan látni, csak a laktanyák őrtornyaiban vagy a teherautókban, amelyek rendszeresen átgördültek a városon, és a ponyváik alól sötétzöld egyenruhás, prémes sapkás közkatonák kandikáltak kifelé. Tisztekkel ellenben az utcákon is lehetett találkozni, a csoki mellé néha jelvényt is adtak, ezek vagy Lenint, vagy a Kremlt, vagy az osztankinói tévétornyot ábrázolták, de olyat is kaptam tőlük, amelyről a moszkvai olimpia kabalafigurája, Misa mackó mosolygott rám. A tiszteken hosszú kabát és tányérsapka volt, gyakran egy szót se szóltak, egyszerűen odaléptek mellém az utcán, megsimogatták a fejemet, a kezembe nyomtak egy kis darab szovjet csokit vagy jelvényt, és már mentek is tovább.

Kristóféknál viszont nem találkoztam lengyel csokival. Pedig az anyja lengyel volt. Jól, kevés akcentussal beszélt magyarul. Kristófék akkor használták a lengyelt, ha nem akarták, hogy mások értsék őket. Amikor már órák óta náluk csücsültem, és az anyja bejött, majd nagy hévvel valamit magyarázni kezdett lengyelül, bizonyára azt vetette Kristóf szemére, hogy miért nem tessékel ki már engem. Elvégre itt töltöttem a fél délutánt. Különben is, vacsoraidő.

Miközben az előszobában húztam a cipőmet, láttam, ahogy Kristóf anyja a konyhában szeli a kenyeret. Fekete kenyeret. Kristóf tízóraira is rendszeresen azt hozott. Fogalmam se volt, honnét szerezték, sem a Csillag, sem a Bőség ABC-ben nem lehetett fekete kenyeret kapni. A rántottát pedig – ezt is láttam cipőhúzás közben – lágyra, folyékonyra csinálta az anyja. Amikor meg keményre sütötte, olyankor dzsemet ettek hozzá.

            Ők se panelházban laktak, hanem az azok mögött megbúvó, négyszintes téglaépületek egyikében, nem messze Gyuriéktól. Egy időben azért jártam föl gyakran Kristófhoz, mert az apjának volt egy gitárja. Egyikünk se tudott rajta játszani, mégis azt nyüstöltük délutánonként. A konyhaszekrényből lábasokat szedtünk elő, fakanál volt a dobverő, fedő a cintányér. Egészen addig tartott, amíg el nem szakítottam az egyik gitárhúrt. Kristóf megharagudott és megijedt, a gitárhoz ugyanis senkinek nem volt szabad hozzányúlnia. Rá akart venni, hogy maradjak náluk addig, amíg a szülei haza nem jönnek, és valljam be, hogy én tettem. Nem mentem bele. Kristóf utána heteken át nem szólt hozzám.

            Volt náluk egy feszület a falon. Egészen kicsi, de azért észre lehetett venni. Templomokban és az út mentén már láttam nem egyet, lakásban azonban soha. Kérdezgetni kezdtem Kristófot, hogy mit keres ez náluk. Elmondta, hogy a családja rendszeresen jár templomba, sőt, ő hittanra is – igaz, a szülei azt mondták, hogy az iskolában ne emlegesse, neki azonban nagyon tetszik, mert sok olyan dologról tanul és hall, amiről másutt nem.

            – És milyen csoki van Lengyelországban? – kérdeztem egyszer Kristóftól.

            Nagy meglepetésemre azt válaszolta:

            – Semmilyen.

            – Az meg hogy lehet? A lengyelek nem esznek csokit?

            – Lengyelországban sztrájk van. Azért jönnek most onnét ide.

            – Mi az a sztrájk? – érdeklődtem, azt gondolván, hogy az valami speciális lengyel dolog, noha ismerősnek rémlett a fogalom.

            Ám legnagyobb sajnálatomra Kristóf se tudta megmondani. Olyasmit makogott, hogy a boltokban nincs elég ennivaló, nem lehet ruhát és cipőt vásárolni, és hogy az emberek nem dolgoznak, hanem csak beszélgetnek a munkahelyükön.

            – De miért? – kérdeztem némi ingerültséggel, mivel zavart a sok homályos információ.

            – Valamit akarnak – Kristóf zavarba jött. – Azt akarják, hogy valami legyen.

Ahogy elkezdődött a sztrájk, sorra jelentek meg a fekete rendszámú, narancssárga kis Polskik a városban. Rendszerint csak az első két ülésükön ültek, a hátsók tele voltak pakolva.

            – Azért jöttek ide – magyarázta Kristóf –, mert náluk nem lehet egy csomó mindent kapni. Eladják itt, ami nekik nem kell, és helyette vesznek olyat, ami ott nincs.

            – Akkor vihetnének innét csokit – okoskodtam. – Például Tibit. Vagy a Szerencsiből azt a töltöttet. Mondjuk én azt nem annyira szeretem, de hátha másnak ízlik. És tudod, van az a fajta is, amelyiknek a csomagolására Budapestet ábrázoló képeket tettek. Képeslapnak is jó. Vagy ha nincs sok pénzük, vigyenek kicsi csokikat. Például amelyiken magyar várak vannak. Legalább megismerik a magyar várakat. Vagy amelyiken Kukori és Kotkoda van…

Fogalmam se volt, a lengyelek vittek-e tőlünk csokit. Kristóf se tudta megmondani. Azokban a hónapokban nem jártak Lengyelországba. Pedig azelőtt rendszeresen mentek. Most csak az anyja vágott neki az útnak, hogy lássa, mi a helyzet a rokonokkal. Mielőtt elindult volna, félve megkérdeztem Kristófot, nem tudná-e megbeszélni az anyjával, hogy hozzon csokit. Kíváncsi vagyok a lengyel csoki ízére.

– Most nem a csoki a legfontosabb – mondta Kristóf felnőttes hűvösséggel.

Azt gyanítom, Gyuriék se vettek a nyugatnémet csokiból. Egyszer, amikor följött hozzánk, elővettem a képes gyermekenciklopédiából, és megmutattam neki a gondosan őrzött, rejtegetett papírt. Ha egészen közel nyomtam az orromhoz, még érezni véltem rajta a finom illatot. Gyuri nem ismerte meg. Próbáltam elmagyarázni, de csak legyintgetett. Mintha nem lenne lényeges.