Minden nő és minden bor és minden csokoládé

egy nyelvemlék.

Hol tejszínes, hol keserű, füstös, konyakmeggyes,

hozzá kevés mentaíz vagy erős cukorérzet.

Az sem baj,

ha könnyen olvadó, és mézet csurgat le a garaton.

Néha roppan benne a kakaóbabtöret.

Puhán, ahogy az íz barnája árad.

Ez a vers is a papírra csordul, és szétkenődik,

mint a napon felejtett csokoládé.

Nő, bor, csoki.

Emlékük szabad és fönséges maradt.

Csak a tanulság rögzíthető. Megszabadulva

az ízlelés dogmáitól,

buta elvárásainkat végleg hátrahagyni.

Hisz lehetnénk akár boldogok is.

Az arcunk fénylik, a szemünk csillog,

néhány jobb mozdulat súrolja a valóságot.

Ahogy a kora esti, karamelles fényben

feloldódnak az aprósüteménnyé préselt szavak,

és héjukat elhagyják sejtéseink,

a pillanat már-már illúzióba hajló.

De téged nem téveszt meg a bukolika.

Rég tudod, mi vár ránk, árnyékvetőkre,

az ízek orkeszterében mi vár ránk, önhitt

haláltudókra.

Megfésülködsz a feltámadó szélben,

tested lenyomatát átnedvesíti a felporzó zápor.

Vakuzó szemed, szemöldököd diadalíve és a szád,

ez az édes száj,

egyszerre mozdul, amikor kimondod:

tejcsokiíze van a levegőnek eső után.

Így mondtad, és ennek már harminc éve.