Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya. Palatinus Kiadó, Bp., 2013

Zalán Tibor teraszáról „a pokolra látni” (Zárójelentés). Élet(é)hez való viszonyulásában megjelenik a számvetés, emlékezés, önállapot-tárgyalás, önelemzés, önkifejezés. Zalán lecsendesedő stílusa rejtelmeket, láthatatlan igazságokat is tartalmaz, melyeket a lét utolsó stádiumában érzékel. A láthatónak és a láthatatlannak a különleges kapcsolatát fogalmazza meg. Sugallja azt a határvonalat, mely élet és halál között húzódik, és melyhez költőként szólva, de általános emberi mivoltában közelít. Az idő múlása nemcsak fizikai szempontból, de szellemi vonatkozásaiban is eltávolodást, zavartalan átlényegülést ígér: „és milyen jó lesz lengeni a színes hintákon / ott mélyen lent messze lent a földben” (Átirat). A misztikus halál, máslét, átalakulás, isten is megjelenik. Nem kifejezetten transzcendens létezőként, végeredményként, de jelen lévő többletként, melyhez a költő megnyugvással emelheti lelkét. A spirituális átváltozáshoz a fizikai-biológiai elmúlás is hozzátartozik. A költő által megjelenített dögök, csontok, tetemek a fizikai átalakulást, megsemmisülést, lebomlást fejezik ki, a végső határokig elmenő képiességgel ábrázolt szexuális tartalmak (Mintha) a kiteljesedő, győzedelmeskedő romlottság emberi oldalát. A tisztátalan anyagi utakról az én végül eljut a megtisztult állapothoz, a semmihez (Gyászdalok darbukára, A kép elrajzolódásai, Törmelék, Emlékek, Mint kis nappali moziból, Három férfikönnycsepp stb.). A semmi, mely „a lényegünk / és a kiterjedésünk értelme” (Kilobbant nap), gyűjtőfogalom, egyszerre jelent mennyországot, megsemmisülést, értelemtől és érzelmektől megszabadult állapotot. A megszűnés és a továbblétezés a költő által is bizonytalan, meghatározhatatlan módban van jelen, mégis a költő énjéhez jól illeszkedő jellegekkel elgondolva, mely tökéletességet ígér az individuum számára. Emberként akarja az átalakulást, a létezésnek és a semminek, enyészetnek a kettősségében lebeg. Várakozása, felkészülése, halálának fogadása természetes és csendes. Az ember senki, majd semmi lesz. A létből a semmibe való áttűnés lényege Zalánnál a számvetésekkel kapcsolatos létváltoztatás akarása. Az elgondolt semmi teremtő és egyben befogadó közeg. Megfoghatatlan jellegű, a megsemmisülés közege, de pontos meghatározásában „nincs bizonyosság” (Három férfikönnycsepp). A beteges tetemkezdemény, a csonttá merevedő, majd elhaló test játékának, színpadi működésének vége. Zalánnál a váltakozó felfogásbeli és hitbeli tartalmak viaskodnak egymással. Vallásos (és egyben ironikus) megközelítésében (Stációk) az én a purgatórium körülményeihez hasonló állapotba kerül.

A másik megközelítés a félelemmel teli halálvárás, pszichikai, delirizáló mód: „Csomókban hull ki a hajam / nevetnék, de szétszakadt a szám / Rimánkodnék vigyenek el innen / A keselyű miért köröz fölöttem” (Keselyű). Zalán ebben a kategóriában sem utasítja el a halál közeledését, lényének elmúlását elfogadja. Isten alakja – Emlékművek, Kilobbant nap, Másnap (másolat), Terasz, Keselyű, Az a Nap az a Hold stb. – megszemélyesített, emberi tulajdonságokkal felruházott létező. Jelei, nyomai, részei a dolgokban, a költő szerint, jelenének tapasztalható volta. A költő ezt az istent tartja számon: „Isten mosolya s ordító csöndje” – írja (A pusztuló kertben). Isten jelenti egyben a határvonalat is az anyagi és az átlényegült lét között: „s lesz nagy csönd még épp egy nappal isten után” (Másnap (másolat)). Ugyanakkor isten nélküliségét is megfogalmazza: „Éhes vagyok Pedig ma ettem / azért vagyok mert megszülettem” (Éhes vagyok Pedig ma ettem).  Az én jelzi, hogy elég. Zalán az életet és a romlást pokolszerű állapotként tartja nyilván. Élete összességében boldogtalanságot rejt. Remélni, hinni próbálja a fizikai elmúlás utáni jobb létmódot.

Elidegenedésének képeiben a finom impressziók, változatos hangulatok lágyan keverednek a filozofikus lényeggel. Ezeknek az impresszióknak gyakran szürrealisztikus módot vagy kifejezetten mesejelleget kölcsönöz. Az én látszólag kívülálló marad ezekben a történetekben, de szimbolikus szerepjátéka, az egyik figurává való jelképes átalakulás lehetősége rejtetten jelen van (Mese). Megjelennek a testi szükségletek is, a szexualitás, a biológiai helyzet alakulása, az alkohol mint eszköz. A szexualitást is kizárólag biológiai jelleggel ábrázolja: ízekkel, tapintással, látvánnyal. Az állapotváltozások folyamatát, állomásait a biológiai lebomlással is illusztrálja (Vége lesz). A természeti képeket, állatokat és a férfi-nő kapcsolatot, a szexualitást is állatias, elvadult szintre helyezi (le), olykor iszonyatot keltő, rémképekkel körvonalazott abszurd és/vagy pornográf jelenetekbe állítja (Bogár-ébredés, Keselyű, Szállás idegen ágyon, Mintha). Ezekben a sötét thrillerekben a léleknek és a tudatnak a mocskát eleveníti fel. A józan és letisztult tudati körülmények és létvágy kontrasztja a lappangásából fel-feltörő, rémálomszerű képek csoportja. A szürreális hangvétel alappillére az álomszerűség, valamint a befelé forduló szem (Chagall említése a Teraszban), a belső látás és érzékelés. Zalánnál az álomkép és az emlékkép a jelenben összemosódik. Az én következő létstádiumában ezek a képek, jelenések már érvényüket, értelmüket vesztik. Zalán hátrahagy mindent.

Életrajzi végigvezetésében az én visszaemlékező-felidéző magatartású (Bostoni áldalok, Szolnokon ha), a föld és ég közötti közegben (mely a romlott és tiszta szférák természeti képek által megjelenített párhuzama) élő én feleleveníti gyermekkorát (Fragmentumok a hátsó udvarból) vagy a másikhoz való viszonyát. „De a kerítésen ragyogtak / tovább ragyogtak / vércsöppekként / ragyogtak a piros percek” (Percek). Átvitt értelmű (Ez a nap is eltelt valahogy) életértelmezése, életfelidézése időtlen, eseménytelen napokat foglal magában. A zaláni történetmondás, történetkezelés nem kronológiai-fizikai eseményeket jelent, hanem elvont, pszichikai-szellemi alakulásokat. Költői-emberi bolyongásai, szemlélődése előkészíti saját elmúlását, szinte megidézi, meghívja a halált, nem mutat félelmet. Kifejezetten várja, vágyja a véget. Lemondása, szánakozásmentes hangvétele arra ösztönzi a képzelt másikat, de elsősorban saját énjét, hogy elmúlása legyen csendes, kitisztuló, amilyenek megnyilvánulásainak utolsó fejezetei (Nem kérek semmit…, hajnal van a hajnalod…, Könnyű megtanulni nélkülem élni…, Üres és hideg a világotok…). A létezés letisztulásának és ebből az állapotból a halálba való átmenetnek a jellege analóg. Az átmeneti folyamat szinte egybeolvadó transzfigurációvá alakul. A költő, az ember ezt kívánja: „Egyedül a / halál dönthet jól / Azon innen / csak / meztelen rángás” (Gyászdalok darbukára).

Világában Zalán szerepeltet madarakat, lovat, bogarakat, keselyűt, farkast, holdat, angyalt, kék havat, diót, csillagokat stb., többször konkrétan a Göncölszekeret is. Szimbolikájának lényege a tiszta és örökkévaló természetnek és az ehhez tartozó szürrealisztikus-metafizikus szféra kettősének egyesített kategóriája. A hold kiemelten sok helyen fordul elő, védelmező, megtartó, a közelség és távolság közös állandóságát jelképező szerepe van (Kadenciák félhangokra, Idegen ébredés, Holdfénytől megvakult kutya, Vonat, Hold és pipacs, Profán). Az állatok és az én kapcsolata a természethez való visszatalálást jelenti. A kapcsolat többféle tartalmat idéz. A térbeliségét elvesztő világ egységes időjelenséggé alakul. Zalán ezeken az elemeken keresztül a láthatatlan valóságát, lelkének, tudatának sajátos világát akarja bizonyítani. Innen, a halálhoz és a másléthez való közelebb kerülésben, már kizárólag képek, víziók, új létezések jelennek meg. Az állatok körülveszik az embert (Lám csak a dolgok a helyükre kerülnek…), viszonyuk, érdektelenségük, közönyük felsőbbrendűvé teszi őket a hibás, vétkező, gyarló emberrel szemben, akihez két fogalmat köt a költő: szánalmat és szégyent. Az emberi jellegű költő természettel való azonosulási és létazonossági vágya kibontakozik, e világi, anyagi létében „dióként zárulni” vágyik. A kialakult hierarchia megváltozik. Az ember más minőségében jelenik meg. Eltávolodása a világtól más értékrendű lénnyé teszi.

Zalán saját költőségét hozzáilleszti az általa kiválasztott nevekhez (Radnóti, Kosztolányi, Babits, József Attila, Ady vagy Kassák). Átiratai, parafrázisai (Átirat, Elbocsátó szép megbocsáthatatlan, Látogató-firka, Percek, Tóth Árpád-átiratok, Ezüst szarkofág) az énhez tartozó fontosabb költészeti elemekként jelentkeznek. Zalán saját költői és emberi lényét külön kezeli, két különböző tételként tartja számon. Verselésében a kettő elkülönül, megnyilvánulásaiban, részleteiben két eltérő jelleg, karakter jelenik meg, melyek akaratlanul is kölcsönhatásban állnak egymással. Azonosulása mellett többször hirtelen váltást is kezdeményez (Szétirat), jelezve, hogy gondolati és szellemi párhuzamában az önálló identitás alá rendelődik minden példaérték. Zalán költészete és személye független, olykor kifejezetten ironikus és cinikus az élettel szemben (Röpke őszi havak röpte – s a kocsi megáll), gúnyt űz saját szimbólumaiból.

Zalánnál győz a beletörődés. Kötetének záró soraiban megadja magát, alávetettként, szinte rabként érzékelteti magát, saját sorsát a halálnak ajánlja (Lassan lép fontolgatva), a megváltoztathatatlant tudomásul veszi. A pusztulás a vegyes, sokszínű hangok és képek ellenére végérvényesen aktivizálódik. Immanens vívódásait, erőteljes, vad látomásait felváltja a lecsendesült, lebegő, átalakult lény hangja: „ne álmodd túl messze / magad a halálomtól” (Kék hóban…). Az én még mindig kapcsolatban van külvilágával. Végtelenített folyamatában halottként, élőként egyaránt. A „torz madár [tovább] ül [a] törött ágon” (Történet tükörben).