(regényrészlet)

Kisdeszkának nem volt nehéz elcsavarni a fejét. Elsőéves volt a pszichológián, és még annyira csitri, hogy attól is elpirult, ha egy idősebb szaktárs véletlenül rálépett a lábára a lépcsőfordulóban. Előttem nem nagyon volt dolga fiúval, néhány ártatlan pettinget leszámítva, és ezekről is szinte bűntudattal beszélt, kevésen múlott, hogy nem kért bocsánatot, amiért a középiskolában egy-két évfolyamtársának többet is megengedett egy kis tapizásnál. Nem létezett az a szeszély, amit ne viselt volna el, nem tudtam kitalálni olyan perverziót, amibe ne ment volna bele, és bármennyire elborulhatott az agyam, tombolhattam a legeszeveszettebb dührohamban, elég volt utána egy kicsit hízelegnem neki, rögtön kihevert mindent, mintha csak egy film kapcsán vitatkoztunk volna. Becenevét, amit szintén én ragasztottam rá, mosolyogva tűrte, nem zavarta durva kétértelműsége, tudniillik amellett, hogy még nem vedlette le magáról a tinédzserkor kapucnis felsőit meg tömpe orrú, rusnya deszkáscipőit, a mellei is picikék voltak, két apró bogyócska, amiket a szivacsos melltartó sem tudott igazán kidomborítani a blúz alól. Szóval maga volt a megtestesült ártatlanság és szűziesség, alig akadt olyan tulajdonsága, amit ne gyűlöltem volna.

Ennek ellenére szükségem volt rá, a születésnapom óta mindenképp. Azt hiszem, eleinte abban reménykedtem, ha eltöltök vele pár önvagdosástól és nőtiprástól mentes hónapot, sikerül jóvátennem azokat az afférjaimat is, amelyekben kevésbé voltam tisztességes és jól nevelt. Egész addig meg sem környékezett a lelkiismeret-furdalás, mert mielőtt egy hangyafasznyira is megbántam volna bármit, gyorsan elővakartam a sárgaságom történetét, és ettől minden bűntudatom pillanatok alatt elpárolgott, esetemben ugyanis az amúgy banálisnak számító A típusú májgyulladásnak nem a féléves diéta volt a legsúlyosabb következménye, a gimnázium végzős évéből én nemcsak a felemásra sikeredett érettségi diplomát hordoztam magammal, hanem egészen más dolgokat is.

Tajt részegre inni magam, és másnap végigkínlódni a macskajajt – maturandusként még voltam annyira taknyos és kölyök, hogy már ennyitől is felnőttnek és férfinak érezzem magam. Sikernek számított minden üveg sör, minden egyes féldeci, sőt, pontos bebaszáslajstromot vezettem, úgy gyűjtöttem a görbe estéket, mint más a hűtőmágneseket. A listát nem volt nehéz gyarapítani, ha péntek esténként nem röffentünk össze az osztálytársakkal valamelyik helyi kocsmában, szombaton biztosan leutaztunk falura szerenádozni. Nem is kellett keresnünk, magától talált ránk az alkalom, hogy valami hülyeséget csináljunk, leszerelt piszoárok földre zúduló vízsugarában szörföztettük egymást, egy szál zoknira vetkőzve angyalkáztunk a hóban, kanalastól szippantottuk a pirospaprikát, mindeközben pedig megállás nélkül folyt a sör-bor-pálinka, és ha valahogy mégis sikerült hazavergődnünk, képtelenek voltunk nyugodtan lefeküdni, hacsak azelőtt, a hajnali sütés langyos kenyérszagát megszimatolva nem másztunk fel a pékség ajtajának védőrácsára, hogy teli torokból ordítva és tiszta erőből zörgetve a fémet, lángost követeljünk a szorgosan dolgozó pékektől.

Sajna a listám ugyanolyan hirtelen szakadt félbe, mint amilyen szépen hízásnak indult. Egyik nap még csak szakadt rólam a víz, és járás közben mintha félig megkötött cementben tapostam volna, másnap viszont barnát pisiltem, vajfehéret szartam, és félóránként jártam ki hányni. A furcsa az volt, hogy rajtam kívül senki sem betegedett meg, mondjuk az is igaz, hogy egyik évfolyamtársam sem szomjazott meg annyira egy kiadós pálinkázás után, hogy az isten háta mögötti vonatállomás ereszéből lefetyelje ki a többnapos esővizet.

Akkora a mája, mint egy focilabda, csóválta a fejét a fertőző osztály főorvosnője, ebből befekvés lesz, nincs mese. Fél óra múlva már a kórterem beázott mennyezetét bámultam, miközben vastag csövön áramlott belém a májvédőkkel felturbózott perfúzió, és hiába cirkuszoltam, hogy egyetlen percet sem vagyok hajlandó ezen a lepratelepen tölteni, muszáj volt maradnom, és öt héten keresztül tehetetlenül tűrnöm, ahogy Balerina szabályszerűen feltörli önérzetemmel a gimnázium folyosóját.

Utólag visszatekintve nem ez volt a világ legszörnyűbb szakítása, csak hát a rigorózus diéta mellett sem volt könnyű megemészteni azt, hogy Balerina nem azért hagyott magamra a hepatitis kellős közepén, mert egy életre jóllaktunk egymással, hanem mert valaki más pályázta meg a helyem, méghozzá sikerrel. Ismertem az arcot, két évvel járt alattam, a leggejlebb emo- és pop-punk bandákkal pakolta tele az MP3-lejátszóját, reggelente hajlakkal fixálta a frizuráját, és lerítt róla, már a legdallamosabb heavy metaltól felmondja az idegrendszere a szolgálatot, egy combosabb grindcore-tól pedig viszik is ki a temetőbe. De ahhoz bezzeg volt pofája, hogy bebeszélje egy hiszékeny fruskának, a sárgaság létező összes fajtája nemi úton terjed, a betű csak azt jelöli, melyiket fedezték fel hamarább, úgyhogy még a felgyógyulás után is jó lesz a fertőzött egyénnel vigyázni, ő nem akar beleszólni a dologba, de talán nem ártana egy kis absztinencia.

Az egész suli rajtam röhögött, hirtelen mindenkinek hobbija lett a káröröm, nem csoda hát, hogy jó párszor kiakadtam a kórházban. Rugdostam az ágy rácsát, szecskába aprítottam a gerberákat, falhoz vágtam a vázát, az asszisztensnők garmadával lőtték belém a nyugtatót, anyám sírt, apám szégyenkezett, azt tervezgették, áthelyeztetnek a pszichiátriára. Aztán egyik napról a másikra kimaradtak a rohamok, rájöttem, hogyan könnyíthetek magamon, éjszaka történt, arra ébredtem, hogy kegyetlenül sajog a könyökhajlatom, rosszat mozdultam álmomban, és a kanül felsértette a vénám falát, hurkásra duzzadt és iszonyatosan nyilallott, mégis könnyűnek éreztem magam, lazának és győzhetetlennek. Attól kezdve, ha eszembe jutott Balerina meg az a másik, elég volt behajlítanom a karom és megéreznem húsomban a tűt, máris én voltam a legtürelmesebb és legrosszabb vénájú beteg az egész osztályon: a legjobb fájdalomcsillapító volt a fájdalom, még ha ideiglenesen is, de szempillantás alatt elintézett minden gondot, kételyt, aggályt.

Kibocsátásomkor ultrahangos felvételt készítettek a májamról, jól látszott rajta, felszíne nem sokban különbözik a Holdétól, legalább három-négy hónapnyi pihenésre lett volna szükség, hogy felszívódjanak róla a kráterek, de én alig hagytam el a kórházat, belekezdtem egyetemes bosszúhadjáratomba a női nem ellen, elhatároztam, soha többé nem fogom hagyni, hogy ilyen legyen, mert mielőtt még ilyen lehetne, isten engem úgy segéljen, én olyanná teszem, hogy azt is megbánják, hogy megszülettek. Senki mellett nem ragadtam le másfél-két hónapnál többet, a lányok nagy részét sikerült ennyi idő alatt úgy megundorítanom a hímnemtől, hogy még a macskájukat is kidobták, ha véletlenül kandúr volt, de volt olyan is, aki depresszióba esett miattam, és a vénáit próbálgatta kerámiakéssel. Ám én ahelyett, hogy lecsitultam volna, csak még jobban megvadultam; százszorta könnyebb lett a dolgom, miután felkerültem egyetemre, én meg százszorta gátlástalanabb.

Egy hatalmas kupleráj volt az egész város.

Éveken át őriztem magamban a dühöt, nem hagytam eltompulni, erjedt bennem, rohadt, mint rosszul eltett uborka az ecetes lében. Kisdeszka előtt senkivel sem álltam le komolyabban, és vele is állandóan ügyelnem kellett, hogy kikapcsolva tartsam magamban az automatikus szemétkedés üzemmódját, ezért is igyekeztem néhány aprósággal a kedvében járni, például bármennyire gyűlöltem kilépni a házból, végigcsináltam vele a kora reggelbe nyúló kocsmatúrákat, otthonülő betongilisztából egy csapásra társasági ember lettem, ez is a vezeklésem része volt. Igazából nem teltek annyira rosszul ezek az esték, egy idő után eléggé könnyen elviseltem őket, a bevezető illedelmességek után a társaság figyelme hamar félresiklott rólam, nemsokára Kisdeszka is elült mellőlem az asztal másik végébe, körülöttem meg szépen, fokozatosan mormolássá halkult a kocsmazaj, és máris visszasüppedtem a születésnapom estéjébe, ismét ott voltam a téli park szárazon kopogó sétányain.

Hónapok teltek el azóta, és még mindig ugyanazt a furcsa, félig-meddig kellemes bizsergést éreztem, ha visszagondoltam az íróasztalomon történtekre. De jóformán meg sem tapadhatott bennem az érzés, rögtön elvillant szemem előtt a farpofákon szétmázolódott barna lucsok látványa, és ettől az alhasamban olyan nyomás támadt, mintha tökeim egy satuba szorítva várnák, hogy bármelyik pillanatban összelapítsák őket. A születésnapom után még elmentem párszor a parkba, és hazavittem két-három lányt, hátha kitörölnék vagy legalább elhalványítanák annak a csodásan félresikerült estének az emlékét, de valahányszor kifizettem őket, óhatatlanul eszembe jutott, ő bezzeg pénz nélkül rohant el, és sántikálva.

Úgy látszik, kalibrálhattam magam bármilyen szőrösszívűvé az évek során, az a régi, beteges hajlamom valahol mélyen, legbelül megmaradt, hogy szánalomból vagy bűnbánatból lágyuljak el valaki iránt. Ez elől menekültem Kisdeszka kislányosságához, de már az első hetekben rá kellett jönnöm, semmit sem ér, hogy szó nélkül teljesíti minden kívánságomat, és folyamatosan eláraszt kedvességével, mert továbbra sem bírok meglenni anélkül, hogy minden szabad percemet a Facebook előtt töltsem, és az ismerőseim ismerőseinek az ismerősei közt kutakodjak, hátha felcsillanna valahol az az ormótlan ezüstpiercing.

A születésnapom után azonnal elkezdtem nyomozni. Először egyetemisták közt keresgéltem, majd, mivel fogalmam sem volt, mennyi idős, kitágítottam a kört tizennyolc‒huszonhat évesekre. Végül csak a lakhelyet adtam meg szűkítési kritériumként, aztán válogatás nélkül elkezdtem bejelölni minden ismeretlent, de nemhogy a profilját, egy árva fotót sem dobott ki róla a Facebook, egészen addig, amíg Kisdeszka révén meg nem ismerkedtem Sapesszel.

Vérbeli laza csávó volt, bohém és vidám, gyorsan belopta magát a szívembe, már amennyire ez egy magamfajta mizantrópnál lehetséges. Én is ilyen szerettem volna lenni régen, kicsit talán irigykedtem rá, kötött sapkájában, ami tűző napsütésben és zimankóban egyaránt ott feszített a fején, ő számított a bölcsészkar fenegyerekének. Hantázhatott rímben, és rajzolhatott a falra húggyal, nem létezett az a marhaság, amit ne néztek volna el neki, az aranyszaró költőpalántának, akinek csupán hónapok kérdése, és érkezik a nyomdából az első verseskötete, de azelőtt még, nem egyébért, csak hogy bebetonozza a nevét, csuklóból megnyert egy szlembajnokságot, mert én nem szarozok, tesó, belőlem előbb lesz egyetemi matéria, mint elsőkötetes. Rajongótábora napról napra növekedett, közel kétezer-ötszáz ismerőse volt a Facebookon, jó időbe telt, míg végigböngésztem az egészet, utána viszont nem vacilláltam többé, ha elhívott a hetente megrendezett, általa alapított és elnökölt, Smasszer körnek nevezett irodalmi összeröffenésekre, melyeken alkalomadtán ő is felolvasta a verseit, hogy a nagyrészt bölcsészekből álló közönség kedvére éljenezhesse őket.

A körnek külön Facebook-oldala volt az üléseket megörökítő több száz képpel, melyeknek cigarettafüstös félhomályában rendszeresen megcsillant egy, az alsó szájprémben görbülő, vastag ezüstpiercing. Ezerszer rámentem, és kívülről megtanultam a profilját, szívem szerint meg se várom a legközelebbi Smasszert, már másnap reggel lecövekelek a filológia bejárata elé, és ha kell, egészen addig várakozom ott, amíg a portás ki nem rúg. Egyedüli gond az volt, hogy Kisdeszka állandóan ott sertepertélt körülöttem, nekem meg egyelőre nem volt bátorságom megválni tőle, de nemsokára eljött az alkalom, amikor muszáj volt magamra hagynia, hetvenötödik születésnapját ünnepelte a nagyanyja, haza kellett utaznia néhány napra, nekem meg végre-valahára fellángolhatott hosszú ideje lefojtott irodalmi érdeklődésem.