Lapszámok, 2000/2 „NÉZNI A TISZÁT”

Kedves Pista,

(P. Nagy István: A hely grammatikája. Pelikán Könyvek, Szolnok, 2000.)

emlékszel Christiansenre? Pontosan már nem tudom, talán egy szezont játszott a Fradiban, de az biztos, hogy kilencvennégy őszén továbbjutást jelentő gólt rúgott. Itt kénytelen vagyok megállni, és azt mondani: arról sincsenek határozott emlékeim, vajon az UEFA-kupában tette-e ezt (minden bizonnyal) és vajon a Szpartak Moszkva ellen-e, mert ha igen, akkor korrigálnom kell magam - az nem továbbjutást jelentő gól volt, mert az FTC-Szpartakon tizenegyesekkel dőlt el a továbbjutás. Chiristiansen azonban biztosan gólt rúgott, mint ahogy az is bizonyos, hogy Nálad ültünk, csütörtök délután - innentől a dolgok össze is állnak: a csütörtök az UEFA-kupa napja, és a délután az Moszkvában már este, úgyhogy mégis a Szpartak-Fradi lehetett -, beszélgettünk, hallgattuk a rádiót, amikor a zöld-fehérek dán csatára betalált. Egyikünk se fradista, én immáron két évtizede kitartok a Honvéd mellett, Te pedig örülsz minden magyar csapat sikerének; emlékszem, erről is aznap beszélgettünk, miszerint kosárlabdában továbbra is a jugóknak szurkolsz, azt is figyeled, a többi sportágban mit játszanak a plávik (futballban akkortájt nem indulhattak világversenyeken), s elmesélted: nyolcvanötben egy újvidéki kollégiumban nézted a meccset, szerb diákok társaságában, a Zseljeznyicsár ellen játszott az UEFA-ban a Videoton, Csuhay továbbjutást jelentő góljánál felugrottál, alig úsztad meg a verést.
 
A három odaát megjelent kötetedből elsőként a Holt idényt kaptam meg Tőled, az első látogatásomkor, kilencvenhárom decemberében. A Köralagútból pár hónappal később adtál, a legkorábbikból, az Alkalmatlan évszakból pedig kilencvenöt nyarán, mikor hosszú idő elteltével először mentetek el nyaralni, és rám bíztátok a lakást. A hely grammatikáját két hete adtad ide: a régi idők emlékére, beültünk egy kocsmába, és úgy beszélgettünk, mintha a „régi idők” nem is olyan régen lettek volna. Vagy tényleg nem is voltak régen? Emlékszel arra, hogy Te buszon ültél, én pedig biciklivel te-kertem a busz után? Állandó probléma volt a kocsma előtt hova tenni a biciklit. De persze nem a kocsma volt a lényeg. Sokkal inkább a könyvek. A benne olvasott igazságok, az élet maga. Az irodalom. (Nagy szavak, túlságosan is nagyok.) Nálad hallottam először Garacziról, Te muttad meg, ki az a Danilo Kis, hogy García Márqueznek a Száz év magányon kívül vannak még nagyszerű regényei, és Te értetted meg velem, miről ír (és hogyan) Esterházy.
 
Belelapoztam A hely grammatikájába, s Christiansen neve jutott először az eszembe - utána a többi emlék. Boldog ifjúkorom, amikor még úgy tudtam az irodalomra tekinteni, akár egy csodálatos, tiszta, szent templomra, amelybe belépve ünnepélyesen dörömböl az ember szíve, és az áhítat könnyei nedvesítik meg a szemet. Amikor még voltak illúzióim arról, hogy tényleg csak a szó, az írás számít, amikor még azt gondoltam: sokat jelent, ha valaki ír. A régi versek (B. D., Tengervíztükör, Verskeringő W. S.-nek, Kibérelt mozdulat, Mégis stb.) olvastán most is ez az érzés tért vissza bennem (déja vu). Eleinte csodálkoztam, „új versek”-, avagy válogatáskötet-e; ha egyik se, akkor miért a kettő keveréke (bár mostanában divatos az a forma, hogy „XY válogatott és új versei”), utána úgy gondoltam, és azóta is azt gondolom: ez egy új P. Nagy-kötet, szerves folytatása az előző háromnak, a folytonosságot pedig az újak közé beválogatott régi darabok jelentik.
 
Örülök annak, hogy A hely grammatikája megjelent, jól emlékszem arra (ne haragudj, Pista, hogy ezt nyilvánosságra hozom, szerintem fontos megemlíteni), amikor olyasmit mondtál: az írás - helyesbítek: a megjelenés, az irodalomban jelenlevés (pestiesen szólva: a nyomulás) -, a művek közreadása Neked már nem jelent akkora élményt, fontosabb náluk a család, az otthon, a barátságos esték, a vacsora a feleséggel és a gyerekekkel. Ezt írod meg A vers helyében is – „A versírást unom. Téged nem. / (Még mindig jobb, mintha fordítva / lenne, nem?) / A vers egyébként sem / tükre semminek. Azazhogy / épp a semmié, melyhez ha / hozzáérnél, magad is semmivé / válnál, semmivé” -, melyet olvasván az ember arra gondol: vajon fontos-e, kinek fontos az irodalom? Neked, a költőnek? (Kaptál annyit az irodalomtól, hogy tényleg mindent mögéje sorolj?) Az olvasónak? (Hol vannak ma olvasók? Tisztelet nektek, kivételek!) A szerkesztőnek, kiadónak, mert valamit meg kell jelentetni? (Akkor miért nincs megoldva a Te esetedben a terjesztés?... Erre most ne térjünk ki.)
 
A hely grammatikája egy olyan költő negyedik kötete (hét év kötetnélküliség után), akinek „kezében fölmosórongy, lábánál vödör” (Ünnep), aki „védtelen” és „sebezhető” - többek között azért, mert „ez az utca, ez a város” ahol él, nem az övé (Kiűzetés) -, aki „egyik oldaláról a másikra fordul; fél” (Telepi reggel), aki „valami testközeli boldogság reményében” (Hogy ismerőssé váljék) igyekszik belakni a helyet, „amely megfelel” (A hely grammatikája). A verseidben, Pista, számomra az köszön vissza: azért írsz, mert írni jó; de nem azért jó írni, mert a megjelenés, a siker, az elismertség (sörözések olcsó kocsmákban éhhalál-fenyegetettségtől panaszkodó írókkal, felolvasóestek, kötetbemutatók, meghívások folyóiratok tematikus számaiba) olyan nagyon fontos lenne. Írni azért jó, mert az élethez - a Te életedhez - tartozik, akár az otthon, a család, az utazások, a barátok és megannyi minden, amelyek azt sugallják: élni nagyszerű dolog.
 
Egyik köteted borítóján azt olvastam Rólad: Te afféle „közérzet-költészetet” művelsz. Helytálló megállapítás, közérzeted rezdülései nyomon követhetők az új verseidben is. Mostanában - úgy veszem észre – hál’ istennek, többé-kevésbé jól érzed magad. Időnként nyomasztanak a napi gondok. („Tévét, komutert venni; / Gyereket csinálni; könyvet írni” (Újévi cetli), vegyes érzelmekkel figyeled, amint a nejed „lábszárát szőrteleníti valami / ragcsos izével” (Tisztálkodik a kedves), talán még az is zavar, hogy „egyre ritkábban / most pl. nem de / az is lehet / sosem vagy csak /születésnapodon / érzed magad /valakinek” (Zavar), ám mindentől függetlenül a szó legnemesebb értelmében véve jól élsz, talán még boldognak is vallod magadat, hiszen „süt a nap, fényével telik a szoba /villog a redőny fogsora (Félálom), nőnek a gyerekek (a Kukacos verset nekik ajánlottad), esténként a nagyszobában zümmög a tévé, közben olvasol (Hamvast és Hrabalt), s tudod, hogy „sohasem / vagyunk egyedül” (Erkélyen).
 
A békés polgári létöröm kötete A hely grammatikája -mondanám, ha a „polgári” jelzőhöz nem tapadna mostanában politikai tartalom. Úgy fogalmazok inkább: a megállapodott költő negyedik verseskönyve, a költő, akinek a versírás elsősorban intellektuális öröm, az élet szerves része a sok egyéb örömforrás mellett. A hely grammatikáját valószínűleg nem fogják az ezredforduló magyar költészetének mérföldkövei között emlegetni, annál azonban mindenképpen többet ér, hogy a nagyközönség előtt ismeretlen maradjon (ha már a kiadó nem, esetleg Te gondoskodhatnál a terjesztésről). A három jugoszláviai után az első magyarországi köteted, inkább új, mint régi, azt láttatja: amellett, hogy vállalod a folytonosságot korábbi önmagaddal, csendes megnyugvásban és örömben telnek a napjaid. Elmondhatod, hogy: „Palánkon irka- / firka; vastagon kihú- / zott sor: a nevem” (Nyomok). Kell ennél sokkal több?
 
U. i.: Tegnap a magyar labdarúgó-válogatott null-nullás döntetlent játszott a lengyelekkel. Az ágyból néztem, kezemben égy Hunyady Sándor-kötettel. Feltételezem, Te is valahogy hasonlóképpen voltál.