Átutazás; Ötkor Félegyházánál
Átutazás
Nem zónázó.
Minden elhalt város mellett megáll.
Reccsent nyakú galamb szeme,
játék vasút benne,
az ablakban játék ember,
fényes kis játék szemmel,
és hát… ott is galamb.
Újra meg újra.
Ötkor Félegyházánál
Veled utazni mennyivel jobb volt –
vonaton…
Monoton kattogó ringatás
nekem így nem kell,
ahogyan a száraz pogácsát is
zacskóba tömködöm vissza,
Kriszta, Éva telefonra ragadt,
idegen szavak
és szájaik
majdnem értelmetlen világ.
De veled utazni mennyivel jobb volt…
zsömlét parizerrel majszolni,
és nem bámulni az elsuhanó szántóföldeket,
mesterséges erdők bután egyenletes utcáit,
nyugodt kék és ideges zöld szemed
valami állandóság,
hogy veled,
kakaóillatú suttogásod:
„ugye most akarnál”,
na látod,
most ez nincs,
és fekete-piros keresztbe csíkos
pulóvered alatt is látom
lassan feszülő bimbód,
akkor ötkor Félegyházánál,
kezed ügyes-kemény szorítását
érzem,
s nézem a nyirkos foltot,
két koszos üvegréteg között
cseppé elegyedve,
menetiránnyal szemben.
Vissza a tetejére