Lapszámok, 2000/2 „NÉZNI A TISZÁT”

A hely elvesztése

(P. Nagy István: A hely grammatikája. Pelikán Könyvek, Szolnok, 2000.)

1992 májusában köszöntötte Bori Imre P. Nagy István csak néhány nappal korábban közölt Harmincévesen. - túl és innen című versét; „szép ez a vers”, írta, mert „kivételes alkalom is szülte: a férfikor érett korszakába lépő tűnődik el harminc éve felett, és írja meg tűnődéseinek versét, a múló idő eme szép elégiáját immár képeinek és rímeinek teljes mérvű birtokában”. Azóta hosszú, terhes évek teltek, mintha nem is igazán versírásra való évek. Egyre távolabb a szülőföldtől, a szülőföld helyett megtalált Teleptől is, ez se volt egyszerű lakhelycsere, és egyre mélyebben a „férfikor” korszakában. P. Nagy versein, mint sokan másokén is, mély nyomot hagytak ezek a kényszerű, kikényszerített, nem választott változások. A régi versek nyomai feltűnnek ugyan az új és újabb versekben, az emlékezés elől nem lehet kitérni, de már az elszakadás, a kiűzetés tapasztalatának birtokában, eleve vesztesen. Miként az a korábban Körön kívül címen megjelent háromsoros vers az új kötetet nyitó Kiűzetés sorai közé ékelődve: „Mily védtelen vagyok. / Mily sebezhető. / Körülöttem érdes a levegő.”
 
A lírai én férfikorának sebezhetőségét vitte magával P. Nagy István a Vajdaságból, és ez a világtapasztalat szervesen épült be újabb verseibe azzal a nemesen hagyományosnak vélhető lírai szemléletformával együtt, miszerint a vers mégiscsak érzelmek és világtapasztalatok megragadása. Ez az alapállás különállást is jelent, eltávolodást azoktól a költői indulása idején még működő avantgárd vagy neoavantgárdnak is mondható esztétikai szemléletformáktól, amelyek hosszú évtizedekig uralták a vajdasági költészet beszédmódját, valamint azoktól a költői törekvésektől, amelyek a (vajdasági) verset a táj és a hely bűvöletében igyekeztek megőrizni. Viszonylagos különállása azonban, miként várható lett volna, nem a „szövegvers” felé vitte költői ihletét, hanem megerősítette abban az első kötetekben érvényesülő meggyőződésében, hogy a vers élmény - és tapasztalathátterek - ház, szülőföld, szerelem, élet és halál - függvénye még akkor is, ha a formaadó szándék leválasztja a verset ezekről a kinyomozható és felismerő háttérrétegekről. Ez a választott különállás két fontos jelét hozta előtérbe P. Nagy István korai versének: a metafora érvényességének őrzését és az elégikus hangnemet. A metaforával a közvetettség nyelvi alakzatai épültek versébe, az elégikusság az élményszerűt állította a vers horizontjába, és a megértés műveleteit, ha nem is kötelező érvénnyel, de elég határozottan a (vers) keltezés előzményeire, életrajzi vagy kulturális létokaira irányította. Ebben P. Nagy István ellenállt a posztmodern vers kihívásainak, vagyis kitartott amellett, hogy ami a versben alakot ölt, nem pusztán nyelv vagy nyelviség, hanem élményként és tapasztalatként is rekonstruálható. A kötet címadó verse nevezi meg új verseinek élményi létokát: „A hely, amely megfelel - / az a megfelelő hely. / Értelmezőjével, minőségével / együtt veszítetted el.”
 
A hely grammatikája kötetbe gyűjtött versek legtöbbje őrzi ezt a poétikai szemléletformát, még akkor is, ha több versében a metafora közvetettségét a közvetlen köznyelvi megszólalás váltja fel. A mindennapok történéseinek halmozása távolodás a metaforikus beszédtől, de nem felszámolása annak, miközben a köznyelvi oldódás az elégikus hangnemet sem vonja vissza. A Kiűzetéssel induló kötet így a korábbi poétikai gyakorlatot őrzi és tartja fenn azzal a rejtélyes és kibogozhatatlan nosztalgikus kötődéssel együtt, amely a személyiséget a korábbi élethelyzetekhez, élmény- és tapasztalatvilághoz köti. Az új élethelyzet nem nyújtott bizonyosságot, csak biztonságot és rendezettséget, így újabb verseinek a korábbiakhoz képest hangsúlyosabb „képződöttsége” sem halványította el az emlékezés képeit, amelyek a kötetet lezáró Állótükör című versben akkor is felidéződnek, ha „pillantani is elfelejtesz / ahogy közel hajolsz a tükörhöz”, mert „homok kavics törmelék betemet / befonnak az indák gyökerek / nem igazítanak hozzád már sem / időt sem törvényt sem lépteket”. A „te” grammatikai lebegtetése a verset a számadásfélék közé sorolja, és az elégikus szomorúságot iróniával távolítja el, mintegy áthelyezve egy olyan nyelvi horizontra, ahol a lírai struktúrák megjelenítését a stuktúrák (jelösszefüggések, a verselés jegyeinek betűjelekre való lebontása) tudatosan szabályozott és irányított működtetése biztosítja. A költői témává és struktúrává alakított iróniával alakul ki P. Nagy újabb verseiben a nosztalgiával, de egyben az elégiával szembeni védőfal is. Ez az önvédelem a verset mozdítja ki az emlékezés rendjéből - Amit a szem elfelejt a címe a kötet egyik fontos versének -, és ekkor már nem lehet tudni, „a jelöletlen idő / ködsűrűjéből ki / szólít?” A „megfelelő hely” „értelmezőjével, minőségével” együtt vész el. Csak a jelen lehet „jelöletlen”, minden más idő emlékezet vagy várakozás. A jelen azonban erőtér is, múltat és reményt, álmot és szorongást egybefogó erőforrása a költői megszólalásnak.
Az 1995-ből való El a szakítás verse. Hagyományos költői képek - folyóvíz, part, árnyék, homok, hírnök, bokrok, távol: csupa közismert rekvizituma a lírai közérzetnek - meg-megszakadó sorából építkezik a vers és halad a „Mintha el. Minden el. Végleg el.” végérvényessége felé, mígnem a verszáró sorokban a. kiűzetés hangja szólal meg, „kellemetlen, idegen hang”. A kötetnyitó vers líraiságát fosztja meg ez a hang és ez a szó a kibeszélés lehetőségétől a kollokviális szólam bevezetésével: kiűzetés a költészetből. Csak a (lírai) paradoxon marad: a zárt ajtók, ablakok hozzák álom útján közelre („közelebbre”) a távolt, a „megfelelő helyet”. Ez is a hagyományos líraiság rekvizituma. A régiségekre való ilyen rájátszás nyilván azt jelzi P. Nagy István verseiben, hogy a súlyos órák jelene a költői beszéd múltjával szembesítve mutatja meg igazi arcát, a végleges „el” grammatikán és tradicionális poétikán is túlmutató élményét.
 
A közbeszóló idegen hang – „aki rám szólt” - a megálmodott távol elvesztése az új nyelvi valóságban, a rideg és elutasító idegenben.
 
Ám hogy milyen a „szürke folyóvíz”, amelyet csupán a „part dicsőit”, erre válaszol a Tengervíztükör című versben a vajdasági (magyar) költészet egyik sokat emlegetett „önmetaforájával”, a tengerhasonlattal való (nyelvi) leszámolás. A köznyelviség itt nem a lírai versbeszéd kontrasztja, mint az El című versben, hiszen a vers előterébe kerül: a verset már az előbbi „kellemetlen, idegen hang” mondja, mintha a költészet hangja volna, kíméletlenül. Már a versindító fiktív idézet („A jugoszláviai magyar költőnek sós a fürdővize”) szarkazmus felé hajló iróniája az önmegnevező metafora („a jugoszláviai magyar költőnek van tengere”) szétforgácsolását, leépítését jelzi, ezzel együtt az elégikus emelkedettség mindennaposítását a köznyelvi történések bevezetésével. Mintha a múlttal való leszámolás lenne a vers, igazságtalan egy létező (költői) lehetőséggel szemben: a tenger-metafora ellenében a fürdőszobai jelenet, a jelkép helyett a mindennapi élet szokásokkal övezett mozdulata. A „mi köze mindennek a költészethez?” kérdésre adható válasz kihagyása vagy feloldása egy újabb mindennapi jelenetben a vers végén azonban más távlatot is ad a szövegnek. Mintha egy olyan távolról beszélne, amely már meg sem álmodható. A „tengertelenített” jelen köznyelvi beszédmódja és mindennapos megtörténései mintha nem emelhetnék meg a verset a P. Nagynál korábban megismert elégikusság szintjére. A vers is belesüppedhet a megtalált, a „jelöletlen” időbe és beszédbe, ha nincs meg benne a létrejövés nyelvének útján való kimozdulás lehetősége.
Nem lenne megőrizhető a szó szerint „átvitt”, tehát nem átvitt értelmű költői tapasztalat a túlparton?
 
Hogy megőrizhető mégis, ezt mondja és mutatja meg a Kibérelt mozdulat című vers, amely a távolt idézi, nem álmodja, hanem megnevezi, és szembeállítja a sötéttel, amelynek - igazi, emlékezetes nyelvi, költői találat! - lakhelye a kottafej: „S ha lehunyom a szemem, / oly sötét lesz itt, akár / a kottafejekben, / oly sötét - nem is hinnéd.”