Már nem emlékszem, honnan jöttek az első kósza hírek, hogy valahol a városban – mi így hívtuk a Nagykörúton belüli részeket – tévéadást lehet látni az egyik kirakatban. A környékünkön megoszlottak a vélemények arról, hogy a tévé jó-e vagy hülyeség. Sokan nem értették pontosan, mi is a televízió. Mifelénk, de a rokonságunkban sem volt még senkinek készüléke. Amit tudtunk, azt a Hullában láttuk a filmhíradóban. Hetente kétszer volt vetítés a Fővárosi Temetkezési Intézet kultúrházában, ami éppen szemben volt velünk. S az intézet egyébként közkedvelt moziját a népnyelv csak Hullaként ismerte. Úgy megszoktuk, hogy amikor egy idegen előtt emlegettük a „mozinkat”, hirtelenjében nem is értettük, miért kerekedik úgy el az illető szeme. Tehát a Hullában leadták a híradót is, és ott mutattak valami szerencsétlen dobozt, amelyikben villogó, elmosódott mozgást lehetett látni tévé gyanánt. Az okosak legyintettek rá: ebből nem lesz semmi. Apám viszont csak csóválta a fejét, és mosolygott: tíz év múlva mindenkinek lesz tévéje.

Mégis nagyon megdöbbentem, amikor apám néhány nappal később kijelentette: – Tévét veszünk, már összespóroltam rá a pénzt. Anyukám, úgysem járunk sehová, így most házhoz jön neked is a szórakozás. A gyerekek meg olyasmiket láthatnak, amit egyébként soha.

Anya kétszeresen meg volt lepődve. A tévétől is, de még inkább apa megtakarításától. Ez volt az első eset, hogy a faterom nem a kocsmában hagyta a pluszpénzét, hanem családi célra áldozta.

Futótűzként terjedt a hír: Sanyiék tévét vesznek. Nagybátyám dölyfösen kijelentette, hogy a televíziótól elromlik majd a szemünk, tán az agyat is „meghullámozza”. Gyerekeknek pedig kifejezetten tiltva van. Rémülten néztem apára, de ő nem szólt semmit, csak kacsintott egyet felém. Megnyugodtam. Rögtön értettem, miért nem vitatkozik Józsi bácsival. Nagybátyámat majd szétvetette az irigység.

A szomszéd Koczák néni meg Leisztingerék azonnal bejelentkeztek az első adásra. Csak öt percre jönnének, csak rápillantanak a készülékre, mégis lássák, milyen is. Attól fogva nagybátyámmal együtt minden adásnapon végigülték a közvetítéseket az apró kisszobánkban. De egy-egy krimire, pláne meccsre, jöttek az egész utcából, sőt még a rokonok közül is néhányan. A legnagyobb csapást a házunkban lakó Dombrádi néni jelentette, aki folyton ott ült, de mivel – mi tűrés-tagadás – szagos volt, anyám mindig a konyhaajtó mellé helyezte el, ahonnan szegény alig látott. Ráadásul fejfájást színlelve anyám ötpercenként rányitotta az ajtót. Néhány hét után a szomszédasszony, szerencsére, el is pályázott máshová tévét nézni.

Az első hetek népünnepélyként teltek. Anya pogácsát sütött, és literszámra főzte a teát. A vendégek is hoztak ezt-azt, s többet beszélgettünk, mint a műsorokat néztük volna. Én legalábbis biztosan. Bár a mozit imádtam, a tévé valahogyan nem igazán érdekelt. Nem is emlékszem az első műsorokra. Sokkal jobban füleltem arra, amiről a felnőttek beszélnek. És hamarosan megérlelődött bennem a nagy elhatározás. Néhány héttel a tévé megvásárlása előtt apámtól szalmából font aranyos kis papucsot kaptam ajándékba. Az egyik vidéki kiküldetéséről hozta. Nagy örömöt szerzett vele, hiszen nem nagyon szoktunk ajándékot kapni, a karácsonyit kivéve, s a papucs nemcsak aranyos volt, de szinte élvezetet okozott járni benne. Talpának érdes, de ruganyos érintése minden lépésnél simogató volt. De ez még nem minden. Az orra olyan széles volt, hogy könnyed lendülettel spiccen járni is képes voltam benne. A Hullában már megcsodáltam valamelyik filmben a könnyed balett-táncosnőket, s a szalmapapucsnak hála, elindulhattam a táncművészet nehéz, de szép útján. Titokban gyakoroltam. Gyakran a tévé és az üveges szekrény előtt, hogy láthassam magam mozgás közben. Néhány nap után már képes voltam piruettezni is spiccen, s hamarosan az ugrásokat gyakoroltam. A lábamat könnyedén lendítettem a fejem búbjáig, azzal nem volt gond, viszont a spárgáról le kellett mondanom. Amikor először megpróbáltam, azt hittem, elájulok a fájdalomtól, s alig bírtam fölállni belőle. De ez nem zavart, már a véremben éreztem a rivalda csábítását.

Minden vágyam az volt, hogy olyan apró, kemény kis tüllszoknyát szerezzek, amilyen a balerinákon van, de el nem bírtam képzelni, honnan is vehetnék olyasmit. Amikor végső elkeseredésemben jelmez hiányában majdnem föladtam nagy tervemet, az egyik tévéadásban táncosnőket láttam. S nem a merev kis tüllszoknyában ugráltak, hanem könnyű, vékony, térdig érő lebbenő szoknyákban. Meg voltam mentve. Amikor anyám a boltban volt, gyorsan leszedtem az üveges szekrény ajtajáról az egyik vékony selyemfüggönyt. A kékesszürke anyagot a derekamra kötöttem, az ugrásoknál szétnyílt, s ha elég gyors voltam, egy picit lebegett is utánam. Tisztára, mint az igazi táncosnők, állapítottam meg elégedetten a tükröződő üvegre tekintve.

Mi állhat a siker útjában? Hetek óta gyakorolok, van balettcipőm, illetve -papucsom, most már jelmezem is, este pedig tévéadás, vagyis lesz közönségem. Anyám akkorra már nem annyira örült az örökös vendégségnek. Folyton behordták a sarat a lakásba, a férfiak befüstölték a szobát. S amúgy is, a pici házunkban fél órán át kellett pakolászni, mire helyet szorítottunk mindenkinek. Vagyis éppen eléggé ideges volt ahhoz szegény anya, hogy ne vegye észre, az egyik függöny hiányzik a szekrényajtóról. A spájzban rejtettem el. A készülék ugyanis a spájzajtó mellett állt. Mindent kiterveltem. Amikor kevéssé figyelnek, mert valami érdekes van a tévében, beosonok, felveszem a lekvárok mögé rejtett balettszoknyát, s kilépek az ajtón, mint egy színházban, a közönség elé. Nem emlékszem, mit is adtak. Krimit vagy meccset? A felnőttek rátapadtak a készülékre, s én szívdobogva beugrottam a kamrába. Ügyesen fölerősítettem a derekamra a függönyt, majd kiléptem a közönség elé. Gyorsan és kecsesen maghajoltam, s máris spiccen tipegtem hármat jobbra. A hatás döbbenetes volt. A legrosszabb, ami csak előadóművésszel történhet: senki sem vette észre, hogy már a színpadon vagyok. Az ostoba tévét bámulták, nem is pisszentettek. Tán éppen gólhelyzet volt. Indulatos lendülettel, de könnyedén a képernyő elé piruetteztem.

Na, erre már kirobbant a közönségem. Mindenki egyszerre kezdett kiabálni, hogy menjek már a jó fenébe a készülék elől. Apám pedig tőle szokatlan durvasággal karon ragadott, és a sarokba penderített. A következő pillanatban a tévéből is ordítás hallatszott, a szobában a férfiak fölugrottak és közelebb húzódtak, én pedig csak álltam megkövülten a sarokban spiccen. A nők egymással kezdtek fecsegni, csak anyám öreg barátnője bökött felém az ujjával, de a szavait anyámhoz intézte: mi a fityfene van a gyerek derekán? Már iszkoltam volna vissza a spájzba, de anya rám förmedt: normális vagy? A frissen vasalt függönyt kötötted magadra? Magához intett, leszedte rólam a balettszoknyámat, s kifelé taszított, a fogai között vészjóslón sziszegve: később még számolunk.

Szó nélkül kullogtam ki a kert végébe a nagy fa alá. A bokrok mögé guggoltam le, s úgy kezdtem el zokogni, hogy magam is meglepődtem rajta. Pedig nem a büntetéstől féltem. Mély és orvosolhatatlan keserű fájdalmat éreztem. Soha addig ahhoz foghatót. Nem értettem magam. Próbáltam felidézni, hogyan is volt a múltban, voltam már ennyire szomorú? Sírtam már ennyire? De a múlt képe, mint a nagyon rossz tévékép, elmosódott és ugráló lett. Pedig már nem vagyok kicsi, ősszel iskolába fogok menni. De szinte semmire sem emlékeztem abból, milyen is voltam öt-, négy- vagy háromévesen. Néhány homályos jelenet bukkant föl, de gyanús volt, hogy azokat is a felnőttektől hallottam utóbb, s nem én őrzöm az emlékeimben. Áradt a könnyem, rázott a zokogás, átforrósodott az arcom. Kimerítő volt ennyire sírni, de jól is esett. Mintha átszakadt volna bennem a keserűség gátja, s végre kiáradhatott a bánatom. Azt ugyanis ebben a felfokozott hisztériában pontosan megéreztem, mi a lényeg. Egy vagyok az emberek közül. Megszülettem, élnem kell, megállni a lábamon, szembenézni a mindennel és a semmivel, a halállal is majd. S hogy máris végtelenül egyedül vagyok. Megsajnáltam magam. Tudtam, csak kinevetnének, ha bármelyik felnőttnek elmondanám, de ott a cigánymeggyfa alatt tökéletesen megértettem az élet lényegét. Utólag azt mondhatnám, öntudatra ébredtem.

Ettől aztán egy kissé apadni kezdtek a könnyeim is. Legalább tudom, hányadán állok a világgal! Elfáradtam. Szerencsére volt nálam zsebkendő, kifújtam az orrom, megtörültem az arcom, csak a szempilláimon hagytam meg a könnycseppeket. Bemegyek hozzájuk így, megtörten. Adok nekik és magamnak még egy esélyt. Szeressenek, érezzem fontosnak magam, én legyek édesanyám szemefénye, öleljen körül a család védő melege. Odabent vidám hangulatban találtam a társaságot. Cirkuszi közvetítés volt, éppen két bohóc bukfencezett a manézsban. Egy aranyos kiskutya is beszaladt hozzájuk. A tévé elé húztam a kisszékemet. Nevetni kellett, annyira murisak voltak, márpedig nevetni, azt tudok. Már fájt az oldalam is, mindenki dülöngélt a röhögéstől.

Csak az erős keserű íz a torkomban, az nem akart elmúlni minden vidámság dacára sem.