(a nyolcvanas évek megidézése)

Futás volt még akkor, és volt még lendület is,

lélegzet volt akkor, és volt még levegőkapkodás,

vágyakozás volt még akkor, valami soha nem volt akarat,

tisztaság volt még akkor, és végtelen fényesség világított.

Hittel teli társai voltunk hittel teli társainknak,

és valamiféle távoli cél felé futottunk, miközben

nem is sejtettük, hogy hiába rohanunk összeszorított

foggal, távoli célunk egyre messzebb van tőlünk.

Egyre messzebb lett ez a távoli cél, és én nem akarom,

nem akarom elhinni, hogy hiába is futottam egykor,

egykor, még annyira fiatalon, hogy már az idejét sem,

az idejét sem sejtem valamikori rohanós önmagamnak.

Most kissé szomorúan és főleg nagyon fáradtan nézem,

nézem, ahogy szétesik körülöttem minden, a múlt,

a múlt, a jelen és a jövő, és zuhanunk csak egyre lejjebb,

miként a madarak, ha szárnyukat ismeretlen golyó sebzi meg.

Megtört a mozdulat, ahogy egykor a levegőégbe emelkedtünk,

nagy rajban, büszkén és hatalmas erővel. Mindennek vége.

Zuhanásunkat immáron meg nem állíthatja semmi. Örvénylő

mélységet látok. Lehúz, és nem ereszt el már sohasem.