Lapszámok, 2000/2 „NÉZNI A TISZÁT”

Költői (Körmen)diárium

(Körmendi Lajos: Dátumversek, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 1999)

Lírai napló? Sorsot mutató életmozzanatok múltidéző rekapitulációja? Krónikás emléklapok a személyes létidőből? Dátumozott memoár-töredékek és élménykommentárok, verses beszámolók és számvetések? Szubjektív és nemzedéki pillanatok történelmi horizontú villanóképeinek a sűrű mélyvalóság és a tömörré csiszolt költői látomás szerint egyszerre hiteles sorozata? - Ez is, az is: s mindez együtt (és még mennyi mindennel több!) Körmendi Lajos egyik legutóbbi könyve: a Dátumversek.
 
A szigorú időrendiség vázára felhúzott verscsokor mint ciklus, mint kötetegész: szinte önálló - új és eredeti - műfaj. A kronologikus lírai emlékezések és reflexiók sorának konstrukciója ugyan nem idegen a huszadik századi magyar költőklasszikusoktól sem (Kassáktól Szabó Lőrincig), Körmendi Lajosnál azonban kötöttebbek az időmegjelölések (mintegy aggályosan precízek, legtöbbször napi. pontosságúak), szikárabbak (és kevésbé áramlásszerűek) a tudatállapotok rögzítésének intellektuális folyamatai, az élesen metszett helyzet- és élményképek így dokumentatív hitelességgel tudósíthatnak történelmi horderejű tények külső és belső hatásairól is. (Magas)feszültség izzik az adatolás tárgyiassága, rejtett vagy nyílt utalásos jelképiessége és az érzelmi-lelki reakciók atmoszférája között; s úgyszintén izgalmas, mondhatni: csaknem posztmodern játék alakul ki a korabeli eseményekkel szinkron leképezések és a retrospektív értelmezéslehetőségek, jelentéstulajdonítások idődimenziói között, a történő temporalitás ingamozgását sugallatosan érzékeltetve különösen, hogy végül az aktuális jelenbe érkezik a verssé formált jegyzetek objektív időfonala: ezzel pedig megteremtődik külvilág és bensőség, lét és szubjektivitás termékeny szimbiózisa. Létszerűségénél fogva elemezhetetlen: az örök (egyszersmind elmúlhatatlan) múlt öleli-e magába a jelent, vagy az időtlen jelen tartalmaz minden előzőt? s mikor volt, ami megtörtént, ha a rágondolás által most van, most eleven, és nem is a konkrétum, hanem az, ami már akkor is szavakkal érintett gondolat, hangulat, szellemi viszonyulás - akár azonnali emlék volt? (Ennek a távolító-közelítő kettősségnek a komplexitását jelzi a dátumos főcímek alatti alcímek reneszánszos tűnődő-öntanúsító jellege - nagyon gyakran a „midőn” határozószó használata: „midőn” „végignézett”, „sejteni kezdte”, „megérezte”, „belátta”, „megtudta”, „elnézte”, „töprengett”, „virrasztott” stb. -, nyelvtanilag harmadik személyű, kivetítő-rámutató szenvtelenítése, illetve a versbeszéd alanyi és általában jelen idejű grammatikája.)
 
De egyéni és újszerű vonásnak tekinthető egy ilyen típusú versegyüttes szemléleti és kifejezésmódbeli koherenciájának a megteremtésében: éppen nem a valamiféle közvetlen vagy felszíni stiláris-formai egységesítésnek a törekvése: hanem a poétikai változatosság, a sokszínűség, a szétágazó esztétikai tendenciák laza - tarka és élénk (noha legmélyebb rétegeiben persze feszes) összefüggésrendje is. Nem meglepetés ez Körmendi Lajos egész eddigi lírikusi életművének tükrében. Mindig a többszólamúság, a karakteres polifónia, a kísérletező tágasság volt rá jellemző. A Barbaricum (1981), A gyökeres állat (1992), az Édesem, ma oly fanyar vagyok... (1994), a Kurgán (1997) verseiből kihallható bár egyfajta hagyományos(?), mély zengésű alaphang - a történelemviselt vidék-Magyarország, az alulsó világ földnehéz sorsához, az ősök és a közösség etikai üzenetéhez, a szülőföldhöz, a tájhoz való kötődés keserűen-megszenvedetten illúziótlan, pátosztalan, a hűség hitvallásos varázsával mégis töltekező komor tónusa -: a megszólalás elfogulatlan szabadsága számtalan irányba téríti, modulálja azt. (Neo)avantgarde szabadversek, modernista konkrét-lettrikus vagy vizuális költemények, zárt (olykor folklorisztikus) alakzattá kerekedő dalformák, tárgyias leírások és vallomások, fotografikus-szociografikus prózaversképletek, metaforikus látomásszilánkok vagy éppen depoetizáló, alulstilizált látványos szituációrajzok, meditatív ceruzavonásokkal körülhatárolt önportré-részletek vagy filozofikussá sűrített asszociatív gondolati és szójátékok: árnyalatos bősége mindez tradíció és modernség együttes, szuverén értelmezésének, Körmendi-féle sajátszerűsítésének. S ez jelöl ki külön helyet és szerepet ennek a líraműnek abban a költészettörténeti (és részben nemzedéki) kontextusban, amelynek további jellegadó alakjai Utassy József (és tágabban a „Kilencek”), Nagy Gáspár, Baka István, Pintér Lajos, Sárándi József, Tóth László, Zalán Tibor, Géczi János, Tóth Erzsébet, Döbrentei Kornél, Szervác József, Lezsák Sándor, Turcsány Péter, Ószabó István, Cseh Károly, Szikra János, Dusa Lajos, Agócs Sándor és mások. Az a szellemi közeg ez tehát, ahol a modern intonáció - a groteszk irónia, az abszurd látásmód - energikusan hatja át, de nem szűri ki a közérzet elementaritását, a történelmi-nemzeti érzékenység autentikusságát, az ítélőképesség erkölcsiségét, morális biztonságát és magasrendűségét. Körmendi Lajosnál is egy foto-szöveg montázs végletes elvonatkoztatásaiban, reduktív „öndokumentációiban” például éppúgy benne lüktet a forrongó-lázongó indulat és sorsérzés, mint a már a legelső kötetben, húsz évvel ezelőtt is az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc leverését fájlaló kijelentésekben („azon az őszön / tankok / szántottak”), vagy a többi lényeglátó és sorsvállaló felismerésben („meszesgödör-Európánkban / tarkónlőtt városok / hevertek”; „leintjük / az ámokfutó / történelmet”; „Cézár-idő patanyoma a szemed alatt”; „Keselyűkommandók / árnyéka hussan át”; „gyökerek fogják / szívemet”; „Arcomon / a Tátra / és a Hargita / borostája”). Cáfolhatatlan igazságérvény súlyosbítja ezeket a konfessziókat, amelyek az embertaposó, nemzetsorvasztó hatalmi erőszak mindennemű leleplezése mellett elsősorban a népiség, a magyarság archaikus örökségével, abszolút értékeivel azonosuló érzületet hordoznak. S az alföldi, kunsági, (karcagi) pusztaí táj identitáskeményítő szemlélete az ázsiai, ős- és távol-keleti utazások, tapasztalatok távlatait is megalapozza, az etnikai, természeti, lelkületi rokonságtitkok sejtelme a kollektív sorsperspektívákat vibráltató neorealista lírai útiképeket is aláfesti (ahogyan főként a Kurgán-kötet tanúsítja). A „puszta zenéje”, az „üröm illata” nagy eurázsiai eredet- és sorsközösséget jelez, az „otthon megtűrt nép” bennszülött-állapotának egyetemes horizontú földközeliségével és gyötrelmével együtt. A fájdalmas história zord légköre szivárog minden évezredes vagy mai lélekapasztó köznapi jelenségbe, a hetvenes-nyolcvanas években is virulens rendőrállami terror mérgezi tovább a szorongás és a szorongatottság, a félelem és a kiszolgáltatottság nyomasztó levegőjét, ahogyan arról - a fokozódó egzisztenciális bizonytalanságról (a „kivert kutya”-pozícióról, a „Mennénk. Nem tilos. De nem szabad”-világ elviselhetetlen és tarthatatlan irracionalitásáról) - A gyökeres állat és az Édesem, ma oly fanyar vagyok... című kötetek nyolcvanas évekbeli írásai oly megrendítően vallanak. Hasonlóképpen nem lehetnek felhőtlenek és idillikusak (legfeljebb népdalszerűen kifakadó pillanatokra) a szerelmi ellágyulás momentumai sem, a belül „ugató” gond, a haláltudat emésztő-szikkasztó kegyetlensége az intimitás, a bensőség szféráit is folyvást átjárja.
 
A Dátumversek mindezek után: összegeznek, összefoglalnak, kristályosítanak; mintegy visszfényként is rávillantanak e költészet korábbi szemléleti és poétikai sokoldalúságára. Egyúttal az egységesen markáns, konok éles- és igazlátás lenyomatai. Biografikus, generációs és nemzettörténelmi mementó részei; összességükben: egy poétikus diárium, vagy, ahogyan ez a szellemes gondolati-szóvicces ötlet egy régebbi (1987-es) avantgarde vonalvezetésű poémában (Ló a mecsetben) már felbukkant: Körmendiárium. S ha számbavehetetlenül sokan sokféle nemzedék pályájáról készítettek már irodalmi felmérést (csak más - irodalomtörténészi-kritikusi és esszéírói területről említhetjük például a felvidéki Koncsol László Nemzedékem útjain című könyvét, vagy Csengey Dénes Egy nemzedéki napló töredékei című munkáját a ’68 körül felnövekedők-eszmélkedők világképéről), tanulságos Körmendi Lajos elvégzett számadása ilyen szempontból is. Éppen ’68-cal kezdődik ez is, a szovjet-kommunista birodalmi agresszió, a csehszlovákiai bevonulás hírül vételének döbbenetét rögzítő evidenciákkal: „A holnapunk / a kútba lett taszítva, / félhomályba / vész / az életünk”; „Feketében / a szó. / Gyászol”. A tisztánlátást sugárzó „tiszta beszéd” (Tamási Ároné e fogalom) egyszerre pontos, tényszerű és jelképi erejű; axiomatikus társadalmi diagnózist és érzékletes megjelenítést szervesen elegyít. Így sűrűsödnek szemléletessé a pozsonyi, prágai, lengyelországi utazások benyomásainak exponálásával a keletközép-európai kisnépi összetartozás és szolidaritás eszmeiségét nyomatékosító lírai festmények („ott volt az a kis / öregasszony, aki miatt jó lenne lengyelül / tudni, talán neki is vannak olyan / zsebkendő sarkába kötött tájszavai, / mint az én nagykunsági vénségeimnek”), vagy az éppen mindezzel ellentétes tulajdonságot, a bornírtságot hatalmi rangra emelő viselkedést kifigurázó gúnyos-szarkasztikus bökversek („Vikszelt pofa. / Kapcsolatjobbágy. / Arcán kopómosoly” - Midőn elnézte főnökét; „Bálványuk a villanyműköny /.../ Szerintük e barom Kelet: bájhon” - Szétpillantva városa tribünlakói között). Ebben a miliőben alapmotívummá nő a hallgatás, a megfélemlítettség („Otthonról, iskolából nem hozol mást, / csak a fénytelen hallgatást” - Egy diáktársra; „Azt akarják, / hogy mint a kutyák / mámorosan locsold a fát, / s ne akard tudni, / ki verte görnyedtre nagyapád!” - Egy ismerőshöz), feltűnik a „nem lehet - ahogy lehet - lehet, mert kell” dilemmába foglalt olyannyira jellegzetesen magyar sorskérdés erkölcsfilozófiai vetülete (a definíciókkal Adyra, Németh Lászlóra, Makkai Sándorra, Reményik Sándorra, Bibó Istvánra asszociálhatóan): „Szegény hazám, / Barbaricum, / hadseregek / segge alatt / meglapulunk / - fűben a gyík -, / élni talán / nem lehet itt, / ámde muszáj” - A kunmadarasi támaszpont mellett elhaladva), s az önarcképekben élesen megmutatkozik a szellemi-emberi méltóság, minőség és az ostoba, hazug parancsuralom, „szellem és erőszak” (Illyésé a szó) konfliktusának, ütközéseinek egész groteszk bizarrériája („És mi van, / ha nem csupán / a központilag kijelölt / horizontig látok?” - Midőn újságíró volt; „Hogy te messze ne juss, / van rá §” - Midőn kirúgták az újságtól; „A polcon lévő nyerspolgár / bazsalyászik, napraforog, / kacarog, elfordul. / Nem hiszi el, hogy rohadunk” - Álláskeresőben, avagy hogy ityeg a fityeg, mikor leprásnak nézik az embert; „Állunk e szürke színpadon, / statiszták, / szerepünket a súgó sem... // Pedig itt a nyilam!” - Petőfire emlékezvén egy lehangoló napon) . Kesernyés irónia kíséri a legendás (s 1983-ban betiltott) régi Mozgó Világ folyóirat kálváriáját („Beszélni vétség. / Hallgatni sötétség”), nyers csúfondárosság azt, ’midőn kopók kísérgették lopva” az írót és „a politikai rendőrség embere verset elemzett”, éledő vagy kétkedő remény az 1989-90-es fordulatot (Egy újdonsült politikushoz, Midőn belevágott a politikába), s természetképekbe öntött csalódás- és kudarcérzet a szabadságérték társadalmi elenyészését demonstráló 1994-es legitimizált restaurációt (A vakond, avagy választási előérzet); ez utóbbi szövegszinten, allegorikus-szimbolikus szerkezetében is összevethetően Csoóri Sándor hasonló hangulatú 1994-es verseivel (a Hattyúkkal, ágyútűzben-kötet számos darabjával). Az aforisztikus tömörítés, az epigrammaszerű előadásmód ironikus-önironikus játékossága (olykor elmésen, epésen poénos-csattanós kihegyezettsége), a szikrázó kedély pengevágásos-telitalálatos temperamentuma - amely talán leginkább a Táviratok csípősen szellemes Illyés Gyulájának modorával rokonítható - nem kíméli a társadalmi-erkölcsi visszásságokat, de a költő önnön vergődéseit sem („Az éjjel a bolond helyébe / álmodtam magam. Amihez / hozzá lettem vasalva / nem fatörzs volt: leginkább / egy szikes földdarabra / emlékeztetett” - Midőn eldöntötte, hogy hazaköltözik; „Beszédes / írói alkat: / hallgat” - Midőn nem írt; „Mindnyájam pokla - / én” - Ezredvégi hangulat; „Árulom magam, / mint egy vénlány. / Hazámnak” - Midőn munkahelyet próbált keresni) . Az értelmi műveletek humorosságát azonban hol a hivatás, az éthosz célzatossága szilárdítja („Megváltakozás? / Ne csak a Kunságot! / Az országot!” - A Kun emlékhely avatásakor), hol megérlelt bölcsesség árnyalja (utalván a két évtizeddel ezelőtti Ló a mecsetben, illetve A Paradicsom című verskompozíciókban foglaltakra az 1997-es jelzetű, A temetőben és a Midőn régi írásait nézegette alcímű tűnődésekkel; az előbbi így szól: „Ezt írtam egykor: ’én azonban / már / az / Istennek / sem / hiszek / el / semmit’. // Néha / hülyeségeket beszél / az ember, / Uram”), hol az elapadhatatlan, a kilencvenes évekre vonatkozó társadalomkritikai mondandó érdesíti („Az est tévés meg rádiós, - a család bágyadt, hever, -- mint kit a nátha lever. - Némán emésztenek /.../ Mint ahogy egy seb level, - szivárog az ünnep el, - csak csömör marad és dúlt epe” - Midőn szomorú volt; „E táj múltból visszatért régi jó - urai szeretnék, ha a régió - (ahogy egykor volt téve és tanítva) - gondosan lenne írótlanítva” - Midőn nem mulatott), hol pedig magánéleti válságok, viszontagságok, főként a betegségek keservei árnyékolják. Bár a költő „Ararát”-ként éli meg gyermekei születését, kisfia súlyos, életveszélyes műtétei kapcsán csak a „pokoljárás” iszonyatát, a „tagló előtt megkövült barom” döbbenetét fejezheti ki. (Ennek az érzésnek az oldódását jelentette azután 1995-ben a Telefax a Megváltónak avagy IV. Louis Bejgliumban című kedves, léleküdítő könyvecske, a kisfiú testi-lelki cseperedését, életörömet sugárzó derűs cselekedeteit nyomon követő történetfüzér, amely Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat vagy Szávai Géza Lánc, lánc, Eszterlánc című esszé-elbeszéléseinek köréhez kapcsolható - és talán említhető itt Czakó Gábor Adorján és Seborján, vagy Nagy Gáspár Áron mondja című műve is: apa és fia termékeny lelki összefonódásának tanúságaként, érzelmi bizonyságaként.) A nagy betegség utoléri a felnőttet is, s a közvetlen halálfélelem megrendítő összefüggésbe kerül az elemi hovatartozás-tudattal (Midőn a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos szólt, „rák”, elsötétült a világ, s gyors búcsút mondott magában a kunságiakhoz: „Úgy tűnik, / ennyi. / Jó volt köztetek”) . S ha a halállal való szembesülés 1995-ben még játékos-szórímes ritmusvariációkat hívott elő (Midőn megtudta, mennie kell), később (1998-ban) a drámai mélységű rezignációé, a legparányibb önsajnáltató szenvelgést sem tűrő sóhajoké lesz a lírai megnyilatkozás vezérszólama (Midőn töprengett: „Egy fiatal azt hiszi magáról, / hogy halhatatlan. / Egy halhatatlan / másként beszél a halálról, / mint egy halandó. / Én az eszemmel ugyan tudtam / a halált, / de csak most, / ötvenkét esztendősen / fogadtam el, / hogy halandó vagyok. / Eddig tartott volna / az ifjúság?”; Egy áttépelődött éjszaka után, már megnyugodva: „Pedig / milyen sok dolgom / lett volna még!”); s a méltóság ébrentartásáé, az autentikus - megőrzött és elvesztegethetetlen önbecsülés gyönyörű vallomásáé: „Már elzúgtak forradalmaink? / Velünk a halál parolázgat? / Álmodunk, az örök éj ha int, / Éveket, hitelmentes házat. // Hol vannak már a szép hetérák? / Félrelöktek és a lét megunt? / Marad a kín, a kórház, a rák. / Azért mégsem adjuk meg magunk!” (Midőn Nagy Gazsira gondolt).
 
Körmendi Lajos, ahogyan ez a könyve is bizonyítja, olyan írók, sőt sokkal tágabban: értelmiségiek körének - csoportjának? nemzedékének? vonulatának? -- az egyik kiemelkedő alakja, vezető képviselője, akik hazáról, magyarságról, erkölcsről, történelemről, igazságról mindig hasonlóképpen gondolkodtak - és (hadd legyen a kritikus is személyes egy igerag erejéig): gondolkodunk ma is.