Vége a nyárnak, elsétálnék a diófához, hogy megnézzem, milyen is lesz az idei termés. Még nem öreg fa, huszonkilenc éves, ez nem kor egy diófa életében. Diófát és tölgyet az ember az unokáinak ültet. Így tartja a mondás. Nincs unokám egyelőre, de nem is értek egyet ezzel a bölcsességgel. Sokkal inkább ezzel a másikkal: Ha csak egy fát is elültettél, már nem éltél hiába! Mintha hájjal kenegetne! Hiszen két élethelyszínemen, a Duna-szigeten és a nagyalföldi tanyán százötvenre is rúghat az általam ültetett fák száma. Sok elpusztult, igaz. Úgy az egyharmada. Főleg a puhatörzsűek. Nyárfák, nyírfák és fűzfák garmadáját gyilkolták meg itt a tanyán a farontó lepkék. Mindegyikükért akár éveken át küzdöttem. A szakirodalom tanácsait és a népi gyógymódokat követve a fa törzsébe drótot vezettem, azzal kapirgáltam, hogy megölhessek néhány hernyót, a lyukakba rovarirtót fecskendeztem, az üregeket gipsszel telítettem, a beteg ágakat lecsonkoltattam, azután kezdtem mindent elölről, lényegében esélytelenül. Amelyik fára kiveti hálóját a nagy farontó lepke – barna vagy szürke szárnyú, és éjszakai életet él –, annak nincs irgalom. A keménytörzsűek, az akác és a tölgy, ha beléjük is furakszik, többnyire kiheverik a saját erejükből. Ám az utóbbi években az örökzöldeknek is kegyetlen ellenségük támadt: az atka. Tömegesen szárítja ki országszerte a tujafajtákat, normann fenyőket, tiszafákat. Előbb csak egy kis rozsdaszínű hajtás jelenik meg a tűlevelek közt, aztán terjedni kezd a kórság, leszárad egy egész ág, s mire felfogjuk, mi történik, már vége is a fának. Ez ellen, szerencsére, lehet védekezni. Permetezéssel. De csak ha eszünkbe véssük a mezőgazdaságra roppant érvényes bölcselmet: A jó és a rossz gazda között két hét van. Odaérek a diófához, és gyökeret ver a lábam. Még csak augusztus vége, de körötte fekete szőnyegként hevernek a levelei – nyilván a tegnapi vihar terítette le őket –, csupasz ágain összeaszott fekete bogyókként a diók, gyászos karácsonyfadíszek, és a törzse, a törzse és valamennyi ága – mezítelen! Akár egy holdbéli táj, úgy fest. Teremtőm, mi történhetett? Kétségbeesetten tapogatom, simogatom a diófát. Az én gyönyörű diófámat. S mint a keserű epe, tör föl lelkem mélyéből a felismerés, hogy a lovak pusztították el. Lányom lovakat tart, ez a szenvedélye. A csikók itt legelésztek a nyár elején a kerítés mellett villanypásztorral körbekerítve. A diófa nem volt levédve. Precízen fölzabálták a kérgét, fent, lent, körös-körül. A pákosztos lovacskák nekiláttak uzsonnára az életművemnek.
            Eszem ágában se volt azon az október végi napon, amikor a kőművesek cserbenhagytak, diófát ültetni. Tanyasi szomszédasszonyom a felesben művelt kis „háztájim” hozadékaként átküldött egy zsák krumplit, mert a korábbiból már kifogytam, s hogy a nála pár icce borért ezt-azt elvégző napszámosa másik keze se maradjon üres, ráparancsolt, hozza át nekem az imént az ő kertjében épp fölöslegessé vált diófacsemetét, és ültesse is el oda, ahová mutatom. Berci bácsi bal vállán átvetette a pityókát – mert ő annak mondta a burgonyát –, jobb karjával pedig, akár egy királyi jogart, a levegőbe emelte a földből kiszakított kicsi fát. Mindig dülöngélő volt a járása, most a furcsa súlyeloszlás folytán még inkább, de nem is emiatt gyűlölte annyira Brunó, a kutyám, hanem a kipárolgása miatt, amely körüllengte. Keleti szél fújt az egyébként uralkodó szélirány, a nyugati helyett. Az alkoholszag még az én orromat is megcsapta, amikor a hisztérikus kutyaugatás hallatán elébe siettem.
            Hiába, hogy minden dolgom sürgetőbb volt, mint fát ültetni, azért mégis gyorsan átcseréltem a zsákot egy ásóra, és kimentem Berci bához a kapun, hogy a kerítésen kívül keressünk helyet a diófának, elkerülendő birtokon belül bármiféle affért közte és a házőrzőm között. Visszaballagtunk a szomszédasszonyhoz vezető földúton, ugyanis a kerítés feléje eső sarkát találtam hirtelenjében a legalkalmasabb helyszínnek. Egy diófának tér kell és fény, hogy terebélyessé növekedhessen. Elültettük a csemetét. Siettettem a férfit, hogy haladjunk.
Egyéves kislányom báránybéléses hálózsákjában az udvaron levegőzött. Aludt, s álmára nagyszerű dajka vigyázott, a kutyám. De idegrendszerem megannyi húr, melyekkel rezzenéseire füleltem, a kicsi test meg az enyém között hiperérzékeny pókfonál feszült. Végre készen lettünk, köszöntem a segítséget, ígérvén, hogy a borovicskát – mert a bort meg annak nevezte –, holnap kapja meg érte, mára már igazán eleget ivott. Nem vártam meg a válaszát, hogy egyetért-e, fölkaptam a földről az ásót, és futottam haza. A gyermek ébredezett. Rémes helyzetet hagytak a kőművesek maguk után. Mint afféle fővárosból szalajtott jövevény, azt vettem a fejembe, hogy a konyhámat majd a mennyezetig kicsempéztetem, s találtam is hozzá jutányos áron szép csokiszínű falburkolatot, no meg jó hírű szakembereket is Kecskeméten, csak arról nem volt fogalmam – honnan is lett volna –, hogy vályogtéglára kell majd csempézniük. Szívükhöz kaptak, amikor megkezdték a vakolat leverését. Dühöngve, szitkozódva dolgoztak a sűrű vályogporban, mely ellepte az egész udvart, s a por az ajtók eresztékein is beszivárgott, azt se tudtam, hová menekítsem a kicsinyemet. Pontban tizenkettőkor válogatott szakembereim se szó, se beszéd megpattantak, hagyták a csudába négyórányi bérüket, csak innen megszabaduljanak. Még szerencsém, hogy a sitt javát eddigre kihordták.
            Hogyan tovább?, tettem fel magamnak a költői kérdést tanácstalanul, amikor lassan felfogtam, hogy a konyhámból tavaszig semmi nem lesz. A konyhabútort a csempézés idejére a külső szobába telepítettem – s most tudomásul kellett vegyem, hogy tavaszig állandósulni fog ez a putri helyzet, s ágytámlám a konyhakredenc. Hála az égnek, a kisbabám komfortján nem esett csorba, a hajópadlós, tág belső hálószobában a cserépkályha rezzenetlenül fogja ontani a meleget. Ha úgy vesszük, kész szerencse, hogy a házon belülre kerül a fáskamra. Legalább a nagy hóban nem kell majd talicskával kínlódnom, míg behurcolom a kandallófát. Bepakoltathatom eleve a vályogra vetkőztetett jövendő konyhába. Ahogy visszaértem a diófaültetésből, már kifejezetten örültem az új helyzetnek. Sebtiben befűtöttem, aztán hozzáláttam a gyerek körüli esti szertartások lebonyolításához. A fürdetés lezajlott, itt volt az ideje a kakaóztatásnak. A hűtő a verandán, szorosan a szobaajtó mellett, rajta az elektromos kakaósüveg-melegítő. A kicsi lány az etetőszékben békésen várja a vacsoráját. Kinyúlok érte és beemelem. Ebben a pillanatban hatalmas robajjal bevágódik az ajtó. Próbálnám nyitni, hogy megnézzem, mi történt, de lehetetlen. Beszorult. Alighanem a veranda üvegajtaja vágódott neki. A kőművesek reggel leakasztották, gyors távozásukkor persze nem tették vissza, ott hagyták odatámasztva a külső ajtófélfának. Észrevettem, de egymagam nem tudtam volna a helyére tenni. Brunó számára a kakaósüveg látványa vezényszónak számított, neki ott kellett őrködnie kis gazdája mellett, amikor az evett. Durr, neki a balgán álló üvegajtónak, le ne késsen a jelenetről! Az ajtó megingott, bezuhant, s beékelődött a hűtő és a szobaajtó közé. Csapdába kerültünk. Szaladtam az ablakhoz, hogy kiabálok a szomszédnak. Mindhiába. A szél még mindig keletről fújt, az országút felé vitte a hangomat. Hátha reggelre irányt vált. Úgy fúj majd, ahogy szokott, nyugatról. Akkor meg fogja hallani a szomszédasszony. Szegény kutyám mit sem értett az egészből. Vacsorája se neki, se nekem. Mekkora szerencse, hogy az ég megengedte a kakaót még éppen beemelnem. Manapság, a vezetékes és a mobiltelefon korában aligha képzelhető el egy efféle eset.
            Az egykori kisded mára felnőtt lett, az idei nyáron betöltötte a harmincadik esztendejét. Összcsaládi trakta majd a hét végén lesz, ma, a születésnapon úgy döntünk: elmegyünk a templomba. Mondjuk: hálaadásra. Nyár végi hétköznap esti szentmise. A szomszéd községben van katolikus templom, oda indulunk, a mi falunk református. A plébánost harmincnégy éve helyezték ide, akkortájt, amikor a tanyát megvettem. A nógrádi származású pap katolikus tájról érkezett a jobbára pogány lelkületű Tiszazugba. Nagy befogadóképességű plébániatemplomát csak sátoros ünnepeken töltik meg a hívek. Kápolnákban is kell miséznie néhány másik településen, azok kevésbé tűnnek üresnek. Forró egy nyár a mostani. A kánikulából jólesik belépni Isten hűs hajlékába. Ma este ötünknek tart misét a lelkipásztor. Ingmar Bergman Úrvacsorája jut eszembe. Aztán félredobom a hasonlatot. A mi papunk nem kiábrándult vagy megkeseredett. De mintha az utóbbi időben megváltozott volna. Sok emlék fűz hozzá. Ahogy ott áll az oltár mögött ősz hajával, fehérben, különös kisugárzása van. Szelíd lett. Mint Isten báránya?
            Nem is fogtam mellé. Három hét se telik el, s megrázó hír járja be a környéket. A papot meggyilkolták. Összekötözték és leszúrták. Mint egy bárányt.
            Azon az estén sokáig ordibáltam ott az ablakban, abban a reményben, hogy valaki meghallja. Mindhiába. Ki kellett találni a menekülési útvonalat. Nem várhattam arra, hogy a szél tán csak megfordul. A kis kétszárnyú tanyaablakon rács volt ugyan, de elég tág közzel középen, mert belekalkulálták az ablaktok középső merevítő léceit, melyekre a külső és belső ablakocskák rázáródtak. Ha ezt a két rudat ki tudnám közülük fűrészelni… Csakhogy minden szerszám kívül rekedt. Villámcsapásként ér a felismerés: hiszen a konyhakredenc a szobámban, s abban kell legyen csontfűrész, kettő is. És valóban! Mihelyst hajnalodik, nekiesem a munkának. A mívesen megmunkált lécek, melyek arra voltak hivatottak, hogy rajtuk összezárjon a két ablak – engedtek a parányi fűrészfogaknak. Már csak az volt a kérdés, hogy a vasrudak közötti négyzeten átférek-e? Szerencsére karcsú voltam. Odacipeltem az asztalt az ablak elé, és ráhasaltam. Kislányom bentről, a kutyám kintről drukkolt az akciónak. Lábaim gyorsan kimeredtek a rácsok engedte közön, az igazi tét a csípőm volt. Centiről centire sikeresen azt is átpréseltem. Lábam földet ért, s már mindkét vállam szabad. Felejthetetlen érzés. Szárazföld a hajótöröttnek. A kalitkánk ajtaját aztán kinyitni kívülről mindössze egyetlen mozdulat. Kiszabadultunk.
            Nap mint nap elmegyek a halott diófához. Mintha nem akarnám elhinni, hogy vége. Már a termését se tudja lerázni, nincs ereje hozzá. Honnan lenne. De a szél teszi a dolgát, lehajigál nekem mindennap egy-egy szűk kosárra valót. Szedegetem a fekete, összeaszott bogyókat az október végi fáradt napsütésben. A búcsúzó nap sugarai meg-megbicsaklanak a lemeztelenített fatörzsön. Az ágakon semmi levél, csak az összetöppedt diók. A csupasz fatörzset bámulom, melybe a nyári kánikula repedéseket ékelt. Így múlik el a világ dicsősége. Letelepszem a fekete falevelek közé, és a legyilkolt papon tanakodom. A tizenkilenc éves srác, akivel nem is olyan rég még megosztotta a hajlékát és az asztalát, a fővárosból jött le, hogy végezzen vele. Sok más fiún is segített a lelkipásztor. Például az egyik szomszédos település állami gondozottain. Jó páran ministráltak neki. Megpróbált apjuk helyett apjuk lenni. Nem kellett volna? Épp ellenkezőleg. A pap a szeretet mellett akart tanúbizonyságot tenni. Micsoda befejeződés! Ki képzelhette, hogy épp ez a látszólag szürke lélek, a néma helytállás közkatonája pályázik vértanúhalálra? És mégis, mégis. Nem hagy nyugodni, mit érezhetett, amikor a kést ráemelte a fiú, akinek ágyat vetett, akinek ételt tett a tányérjába. Vajon vigasz volt-e a számára, hogy most valóban Jézus Krisztus örökségébe lépett? Vagy épp úgy felkiáltott, akár a Messiás a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” A diófa kopaszon, csupaszon tündöklik az élő és virulens, még mindig levéldíszükben pompázó akácok és tölgyek előtt. A természet részvétlen – hogyan is lehetne részvéttel? De mi, emberek?