(regényfejezet)

Kedves Isten!

Apukám azt tanította, hogy mindannyian a Föld Polgárának születünk, mindegy, hogy néger vagy indián. Sokkal több bennünk a közös, mint a más. Azt is ő mesélte, hogy az első élőlény a Földön egy egészen kicsi hal volt. Abból fejlődött ki pl. az oroszlán az idők során. Kimászott a vízből, és a kopoltyúja tüdővé alakult. Az uszonyai meg lábbá és sörénnyé. Más halakból antilopok lettek, meg gazellák. Aztán zsiráf meg elefánt, a jégkorszak után. (A jégkorszak nagyon régen volt, és kiölte a földről a mamutokat.) Az öcsém ilyenkor rendszerint aludt már. Őt nem érdekelték ezek, pedig majdnem érdekesebb volt, mint a Sárkány vagy az Utolsó Mohikán.

         Ő csak a sárkányt szerette.

         Ha apunak jókedve volt, bebújt hozzánk az ágyba, fejünkre húzta a paplant, mintha a sárkány sötét barlangjában lennénk. Apu bal keze volt az ötfejű sárkány. Hol itt, hol ott tűnt fel a félhomályban. Néha leszállt az apu szőrös mellkasára, mintha apu megvakarná vele a mellét.

         − Mit csinál most? − kérdezte ilyenkor az öcsém.

         ­ A szívemből lakmározik − nevetett az apukánk. − Attól lesz erős.

         Úgy kellett legyőzni, hogy elkaptuk az apu kezét. Nem volt könnyű, mert nagyon gyorsan tudta mozgatni a klarinétos ujjait. Én nem is vadásztam rá, de az öcsém gyakran lecsapott. Ha sikerült elkapnia, akkor ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy kampec vagy sárkány, a szájához húzta az apu kezét, és egyenként megcsókolta az ujjait, aztán behúzta a pizsamafölsője alá.

         − Egyen belőlem is! − suttogta.

         Gyakran aludt el így, apu sárkányával a szívén.

         De amikor apu a földi polgárokról mesélt, régen elaludt már. Én nem sokat értettem abból, amit apu magyaráz, csak azt, hogy néger is lehetnék, de legfőképpen indián.

         − Mindannyiunknak közös őse volt − mondta akkor az apukám. − Az ősember viszont a majmokból alakult.

Mikor ezt elmeséltem a Garaminak, azt mondta, hogy hülye az apám, nem véletlen, hogy börtönbe csukták. Két napig nem szóltam hozzá. Mondta akkor, hogy jó, lehet, hogy nem hülye, csak nem tudja, mi az Élő Igazság. (Ebben lehet valami, mert apu azt is tanította, hogy a Földön nincs igazság, de törekedni kell rá. Pl. úgy, hogy az ember mindig meghallgatja a másik véleményét, hátha jobb, mint az övé. Ő is mindig meghallgatta, hogy mit gondol az anyukám, és csak aztán mondta neki, hogy dallamos lófütty ez, szívecském.)

         Garami szerint Te teremtetted a Földet és az eget, meg az összes állatot a Paradicsomban, ahol Ádám és Éva élt. Kérdeztem tőle, hogy miből csináltad pl. az orrszarvút. Azt mondta, nem tudja pontosan, de azt igen, hogy Évát Ádám egyik oldalbordájából élesztetted fel, hogy sokasodjanak a saját képükre, ami a Tiéd, hogy mind hasonlítsunk Rád.

         Kérdeztem, hogy szerinte a Likker is hasonlít-e Rád.

         Akkor mesélt a kígyóról, aki maga a Sátán. Ő a Pokol Fejedelme, harcolni mer Veled az emberek lelki üdvéért. Azt nem tudta megmondani, hogy mit jelent az üdv szó, mert az ember nem tudhat mindent. Egyedül Te vagy minden titkok tudója, és csak a Mennyországban fogod elmondani nekünk, a feltámadás után. Addig tűrni kell, amit a sors keze mér ránk.

         (Mindezt csak később mesélte, mert akkor még nem voltunk barátok.)

*****

Tegnap a tanulószobán Zsuzsa néni mindenkinek kiosztotta az új füzeteket, hogy kössük be, és ragasszunk rájuk vinyettát, mert két nap múlva kezdődik a tanév. Nagyon szeretem a füzetek szagát. Meg az iskolai kék csomagolóét. Elsőben a Nagyi segített, de másodiktól már én csináltam egyedül. Először félbe kell hajtani a gerincénél, utána fönt és alul, a kapocsig, ami a lapokat összetartja, aztán megcsinálni háromszögbe a fülét. Nagyi mindig azt mondta: arra figyelj, fiam, amit csinálsz, ne járjon az eszed másfelé. És ne a lábaddal izéld a felmosórongyot, hanem guggolj le hozzá. (Úgy tényleg hamarabb kész volt, mint a lábbal maszatolás.)

         Én már a vinyettát is fölnyaltam mindre, a Garami csak az írásfüzetnél tartott. Közös padban ültünk, jobb hátsó. Zsuzsa néni az ablak felőli padsor elején osztotta a tintát.

         − Segítsek? − kérdeztem súgva a Garamitól.

         Azt mondta, cseréljünk inkább. Még nem volt felírva a nevem, mert a tollhegyek nem voltak kiosztva, csak a tollszár. A tintatartónk is üres volt még. Odaadtam neki a kész füzeteket, ő meg elém tolta az övét. Mire Zsuzsa néni hozzánkig ért, hogy megnézze, hogy haladunk, és közben a lejtős padunk közepén lévő lyukba öntötte a tintát, már majdnem elkészültem a Garami füzeteivel is. Garami hátratett kézzel feszített. Az arca üres volt, mint a tegnapi babfőzelék, amiből oda kellett adni Likkeréknek a sült szalonnát.

         − Na, nézd csak! − mosolygott rá a Zsuzsa néni. − Már elkészültél? Ezért piros pont jár.

         Garami elsápadt.

         − Nem kell! Nem kérem, ne tessék!

         − Ugyan már, fiacskám, ami jár, az jár! − Zsuzsa néni teliöntötte a tintatartót. Az üveget visszavitte a szekrénybe, elővette a tollhegyeket és egy olyan piros papírkorongot, amivel az elsősök tanulják a számolást. − Aki három ilyen korongot összegyűjt, az beválthatja egy kifestőkönyvre. Gyere, Garami, ez a tiéd.

         Garami fülig vörösen ment ki, mintha húznák.

         − Vegyetek róla példát! − mondta Zsuzsa néni a Likkeréknek, akik még csak egy-két füzetükkel voltak kész.

         Garami visszajött, odalökte a korongot nekem.

         − Kösz − mondtam. − Rendes vagy, mint egy indián.

         − Jól van − sziszegte −, fogd már be a szád!

         Mire minden vinyettára felírtuk a nevünket, meg hogy ki hányadik osztály, vége lett a tanulószobának. Volt ebédig fél óra szabadfoglalkozás. A nagyok fociztak, a kicsik hegyek köztet játszottak:

         Hegyek között, völgyek között kanyarog a vonat!

         Én a legszebb lányok közül téged választalak!

         Nem volt lány, ezért egymást választották csak.

         Egy a jelszónk, tartós béke!

         Állj közénk, és harcolj érte!

         Kerestem köztük az öcsémet, de nem volt sehol.

         Nagyon kék volt az ég. Csivitelve úsztak rajta a fecskék.

         A fecske áléneklő költöző madár. Elegáns, hetyke és bátor. Éneke kedves csicsergés. Lételeme a levegő és a tökéletes szabadság. (Ezt írja róla a nagy Brehm a nagyapámék könyvespolcán.) Úgy néz ki, mint fellépő frakkjában az apukám.

         Eszembe jutott, mikor ő vezette Szegeden a színházi próbát a zongoránál. (Zongorázni is tud, nem csak klarinétoz.) Mindig visszaküldte a Bóni grófot a harmadik sornál:

         Élünk itt a bűnben,

         aránylag még jó színben,

         sőt, azt is mondhatnám, hogy boldogan...

         − Hamis, hamis! − ütötte a zongora tetejét.

         És tényleg visszaállította a grófot az elejére. (Mégse hiszem, hogy ezért jöttek érte aztán a katonák.)

         − Mindennek oka van − magyarázta nekünk a fürdetés elején, mikor játszhattunk a kis zöld motorcsónakkal a kádban. Nagyon jó motorcsónak volt. (Karácsonyra kaptuk a Télapótól.) Kis lapos gyertyát kellett meggyújtani benne.

         − Magától megy! − mondta az öcsém.

         − Magától nem megy semmi! − magyarázta neki az apukánk. − A láng felmelegíti a vizet a gyomrában, hátul kijön a gőz, az hajtja előre a csónakot. A szívünket is a tűz mozgatja!

         Az öcsém lecsapott a csónakra. A csónak sisteregve elmerült.

         − Ezt most miért csináltad? − kérdezte az apukánk.

         − Csak úgy! − Az öcsém megvonta a vállát.      

         − Csak úgy semmit nem csinál az ember. Mindennek oka van, még ha nem is tudjuk mindjárt.

         − Lófütty! − mondta erre az öcsém.

         Garami futott el előttem.

         − Az öcsédet elkapták a Szamarasék!

         − Hol?

         − Az istállónál...

A konyhakert mögötti deszkabódé előtt voltak, ami istálló. Ott volt a Likker, a Szöcske, a félkezű Tihamér meg az öcsém. Leszegett fejjel állt, mint mindig, mielőtt rájön a hoppáré. Otthon is történt vele már. Séta közben egyszer csak lesunyta a fejét. Mi a baj, Sunyó, kérdezte tőle az anyánk vagy az apánk. Az öcsém nem felelt, csak állt, mint egy kis vasgyúró. Ha anyu kézen fogta, hogy gyere szépen, menjünk tovább, akkor kirántotta a kezét, és a földre vetette magát. Apuék felállították, leporolták a ruháját. Mindig megvárta, hogy leporolják, csak utána vágódott el megint, de olyan vadul, hogy a feje koppant a járdán. Soha egyetlen szót se szólt ilyenkor, csak újra és újra levetette magát. Mindig haza kellett menni miatta, annyira összepiszkolta meg néha össze is vérezte magát. Hiába kérdeztem tőle otthon, hogy miért csinálta, úgy tett, mintha nem emlékezne rá.

         Most a Likker magyarázott neki valamit. Nem láttam az arcukat, meg nem is hallottam őket, mert nem mertem tovább cserkészni a konyhakertnél. Az istállóból kijött a Szamaras egy zsákkal. Közelebb kúsztam a karalábék közt. A Szamaras kirázott valamit a zsákból a földre, leguggolt hozzá.

         − Tudod, mi ez?

         − Sárkány − mondta az öcsém.

         − Ez jó! − röhögött a félkarú Tihamér.     

         − Denevérnek hívják − mondta a Szamaras. − Belekapaszkodik a hajadba, és kiszívja a véredet.

         − Sárkány − mondta újból az öcsém.

         − Öld meg! − Likker egy husángot adott neki. − Ezzel!

         Az öcsém megpiszkálta a bottal a denevért.

         − Él.

         − Gyerünk, öcsi, ne szarozz már! Üsd agyon, és kész.

         Az öcsém felnézett akkor.

         − Miért?

         − Mert geci, mint a hülye bátyád.

         − Ja! − vihogott Tihamér. − Meg az anyád és az apád.

         Az öcsém felemelte a husángot, és lecsapott. Aztán megint és megint. Alig tudták elvenni tőle a botot.

         − Fasza gyerek vagy, kis Sormás! − mondta neki a Likker. − Elmehetsz most már.

         − Haza? − kérdezte az öcsém.

         − Ez hülye! − röhögött a félkarú Tihamér. − Akit egyszer idehoznak...

         Likker szájon vágta.

         − Ezt most mér?

         − Túl sokat pofázol − mondta neki a Likker. − Senki nem kérte, hogy belepofázz.

         − Én csak azt mondtam, hogy...

         Megint kapott egyet, aztán a Szamaras kirúgta alóla a lábát. A földön leszorították.

         − Gyerünk, öcsi! − szólt az öcsémre a Likker. − Adj neki, ne sajnáld!

         − Nem tud repülni már − mondta akkor az öcsém.

         − Mi van!?

         − A sárkány.

         − Mondtam, hogy hülye! − nyögte a földön a Tihamér.

         Leszálltak róla, elengedték. Feltápászkodott…

         − Nem sárkány volt, öcsi, hanem denevér. Érted? − Az öcsém arcához hajolt. − De-ne-vér.

         − Jól van, hagyjuk a fenébe, menjünk a tóhoz inkább! − mondta a Likker.

         Ott hagyták az öcsémet. Elkanyarodtak a kukoricásnál a tó felé. Kimásztam a veteményesből, odamentem hozzá.

         − Nincs bajod?

         Neki barna szeme van, nekem kék.

         − Hazamegyünk most már? − nézett rám.

         − Persze − mondtam neki. − Holnap hazamegyünk.

         − Az hány nap még?

Egy hétig minden reggel megvárt a kisajtónál a sorakozó előtt, és megkérdezte, hogy holnap van-e már. Aztán nem várt már. Beállt a helyére, a kicsik közé, nézte, hogy kúszik a zászló a magasba, és együtt énekelt velünk:

Vörös zászló leng, lengeti a szél
A csaták bíbor hajnalán,
Ment a hős brigádok élén
Sok amuri partizán.