(Részlet A Legkisebb Jégkorszak című regényből)

2019 novemberében,

Pár emberöltőnyi szünet után újra

Jéghíd keletkezett a Dunán.

Minden mai pesti polgár életében ez volt

Az első részegítő alkalom,

Hogy átkeljen a folyó szilárdnak látszó tükrén.

A kirándulás egy óriási jégtáblának volt köszönhető,

Amely leúszott a Dunán Alsógödnél,

Majd a Szentendrei-sziget déli csücske előtti vizekről

A jeges árhullámmal elindult lefelé,

Kótyagosan imbolyogva, de azért mindig közelebb

Húzódva Újpesthez, mint a Római-parthoz;

Végül a Révész utca és a margitszigeti víztorony között beszorult,

Hidat képezve így az Újlipótváros és annak inzulája között.

A tizenöt-húsz centi vastag jeget öt centi ragyás hó borította,

S a kemény, egybefüggő jégtábla

Kellően biztonságos volt ahhoz,

Hogy a városiak átkeljenek rajta gyalogszerrel.

A koszfoltos jégmezőn máris ösvény kúszott keresztül,

Járókelők tünedeztek föl rajta; de például sehol se lehetett

Játszó gyerekeket látni, se rendőrt: nyilván a hideg miatt.

Az út hamar közismert lett, főleg azért, mert itt

Nem volt ellenőrzési pont, mint az összes hídon, fegyveresekkel.

Egy másik jégtáblán nagy fejű, erős varjú gubbasztott,

És töprengett, mert Pesten mindig volt miről.

Mellette egy pufidzseki leszakadt és megégett ujja hevert;

A harmadik jégtáblán fél pár kővé fagyott

Női szőrmecsizma állt, okot adva a találgatásra;

Mellette pedig hokibot meredezett,

Amelynek repedt rúdja belefagyott a jégbe.

Egész nap szél fújt, napközben is erős mínuszok jártak.

Utcán járni nem volt szívderítő élmény.

A túlélő budaiak, másnapjukért vacogó pestiek

Álltak egy fagyos kikötőbaknál,

Hallgatták a jégtáblák surrogását.

Kabátjuk alá befütyült a hideg szél,

S ők igyekeztek, hogy ne érjenek hozzá

A hideggel telített vasoszlophoz,

A rakpart tömzsi ólomfalloszához.

A Margitsziget szabályosan körbefagyott,

Mint a középkor telein, amikor gyakran

Zárta körül a jég az akkor még a nyulakról elnevezett szigetet.

A jelenleginél jóval kisebb és ritkábban

Lakott város, pontosabban városok

Alig szabályozott vizei hidak nélkül álltak,

Így a jégtáblák miatt megbénult hajóforgalom

Komolyan fölforgatta a pestiek, budaiak és óbudaiak életét;

De a jég hátán legalább prímán járhattak ide-oda, 

Ha már egyszer hidak híján voltak kénytelenek élni.

De most, amikor Békásmegyer felől besüvített a rettenetes szél,

A munkába igyekvőknek annyi erejük sem volt,

Hogy az ujjukat fujkodják, oldalukat csapkodva

Melengessék magukat, de még annyi sem,

Hogy megtöröljék védtelen, vöröslő orrukat.

Budapest teljesen összegémberedett.

Egész nap erős talaj menti szél fújt.

„Utcán járni nem valami szívderítő”,

Jegyezte meg valaki a rádióban is, a stúdió melegéből.

A Duna szakadatlanul morajlott,

Bőgése több tucat kilométerre is elhallatszott.

A baljós morajlás végighömpölygött a rakparton,

A Pozsonyi útról is hallható volt,

Visszhangzott a benyílókban, a kurta,

Keramittal burkolt közökben.

Budapest arca hetek óta egyöntetű fehér volt.

A Duna fekete csíkja eltűnt,

S a nagy fagy első napjain, mint egy betöretlen nő,

Makrancoskodott a folyó.

Ágyúdörrenéshez hasonló morajjal tépte föl

A partok felől hízó és naponta növekvő jégpáncélját.

Örvénylett, zajlott, míg az utolsó aznapi

Jégtáblát is el nem pörgette Csepelig.

Nem volt ritka a mínusz tíz fok;

Aztán mindenütt beállt a jég. A nulla fok alatti

Tartós hideg s az erős szél miatt

Nemcsak a Margitszigetet övező két mellékág,

De az Óbuda és Angyalföld közti fősodor is befagyott.

A Duna önerőből tavaszig nem törte

Saját páncélját: maradandóan befagyott,

És belefagytak a főváros jégtörői is.

         „Végre egy enyhébb reggel, csak mínusz öt!”

Franci sétálni indult. Elmenőben

A lépcsőföljárót őrző kőkutyára

Esett a pillantása. Tudta,

Az orrát Budapest ostroma alatt

A házba benyomuló szovjet katonák lőtték szét:

Házmesterük szerint nyilván bosszantotta őket

A kutya magabiztos, szinte

Arisztokratikus arckifejezése.

Sőt nem érték be ennyivel, a bal hátsó

Lábát is megcsonkították puskatussal.

Azóta is úgy áll, sérülten, sértetten, hetvenöt éve.

A nap vezető híre a portálokon az volt,

Hogy mint északi városokban, korcsolyapálya nyílt

A Margit híd lábánál, a Duna jegén.

A néhány foknyi enyhülettől megkönnyebbülve

Gimnazisták és nyugdíjas fakutyázók lepték el a terepet,

És hamar föltűntek az agresszív jéghokizók is.

A fagyot kihasználva egy vállalkozó szellemű férfi

Ideiglenes kocsmát épített az Újlipótváros jegére,

Frissen ácsolt, fűrészporszagú bódét,

Ahol ételt és italt kínált a két part közt utazóknak.

Rögtön a jégpálya mellett, a Jászai Mari téren

Vásár eregette füstjét, pikáns szagot árasztott;

A szépészeti szabályoknak fittyet hányva

Utcai kifőzdék bódéi tarkították a Körutat.

Régóta szabad volt majdnem mindent,

Mint polgárháborúk idején.

Franci egy copfos kislányt nézett a parton.

Feltűnő szépség volt meggypiros kabátban, prémgallérral.

„Pati!”, kiáltott utána a barátnője,

S a lány nevetve fordult hátra.

Elindultak a legközelebbi büfé felé.

Franci, aki ismerte a lányt,

Biztos távolból követte őket.

         „Á, a befagyott Budapest gyönyörű szép!”

Hersent, harsogott eközben a hó Patrícia apja,

Győző csizmája alatt, pár kilométerrel följebb a Dunán.

A férfi hóna alatt csákány lapult,

Most meglóbálta, égnek emelte:

„Vajon mit tervez vele?”, találgatták a szembejövők.

„Egy hete megindultam,

Azóta csak a kurva szesz...”,

Ez a mondat járt a fülében,

Egy cigány asszonytól hallotta egyszer a Nyolckerben.

Győző szellemi otthona pár éve a Pánik Klub volt,

Amely egyfajta hegyvidéki sorsközösség,

Ahol összehajol négy-öt magyar, néha több.

Győző életében újabban a hibák

Lavinaszerű halmozódása volt észlelhető.

Az akarat nyugtalansága Győzőnél

Vállalkozásai céltalanságával váltakozott;

Minden olyan, gondolkodás okozta,

Tervezgetés szerezte öröm eltűnt napjaiból,

Amely életben, sőt jókedvben tartotta tavaly...

Küzdött a saját pénzéhsége ellen,

S fohászkodott, hogy ne féltse betegesen a kamaszodó lányait,

S hogy képes legyen beleszeretni megint

Valakibe: ó, bárcsak! Mégis, sokáig szentül hitték róla a barátai,

Amikor még jól szituált vendéglős volt, 

Hogy az övé csak úgynevezett bébipánik,

Csupán beképzeli magának szorongásait.

Amikor arról mesélt nekik, hogy sétái során időnként

Különleges „időfolyosóba” kerül, például kiköt

Valamelyik világháborúban vagy százötven év előtti

Szüreten, bálon: kinevették („Jaj, istenkém, már megint kezdi!”),

Sőt a háta mögött cinikusan gúnyolták is... Műkedvelő

Playboynak, „hálózattól idegennek” tartották,

Későn jöttek rá, mennyire súlyos a baja.

Győzőnek azóta van kórházi kartotékja is,

És látta vagy fél tucat pszichiáter.

Járt márt sürgősségi rendelésen is

Agydaganat- vagy legalábbis agyvérzésgyanúval,

Amikor rosszul lett egy gasztronómiai fesztiválon.

Zsibbadást érzett előbb a bal,

Majd a jobb kézfejében, „szikralátása” volt;

Bizonytalanságérzet kísérte, szédülés és hányinger,

Színes fényfoltok ringatóztak a szeme előtt.

De mivel kívülről nem látszott rajta semmi

(Szerencséje vagy szerencsétlensége ez?),

És három sör után elmúlt a baj,

Úgy gondolta, kialussza. De mert a tünetek másnap

Szaggató fejfájással megismétlődtek,

És kísértetiesen hasonlítottak az agyvérzés jegyeire,

A fél vasárnapot kórházban töltötte,

Éjjel kettőig. Öt órájába került,

Míg egyáltalán foglalkoztak vele érdemben.

(Tudta, szabály, hogy negyed nap leforgása alatt

Köteles ellátni az orvos. Ilyen szabályba bárki belehal, gondolta.)

Messzire nyúló, tiszta, neonfényes, levegős folyosók.

Meglepődött, hogy ilyen lomha és tehetetlen is lehet egy kórház:

Az egyik beteg hörgött, a másik jajgatott, a negyedik sóhajtott.

Egy bácsinak kint volt a farka a pizsamanadrágjából,

És nem volt, aki betakarja.

Egy másik bácsi simán leesett az ágyról a szeme láttára.

Negyedóra múlva emelte föl egy káromkodó ápoló.

Egy nénike csöndben maga alá vizelt.

Győzőt behívták. A CT kalodája olyan volt, mint a guillotine.

Győzőről kiderült, hogy teljesen kimerültek az idegei,

„Aurás migrénje” van, vagy valami hasonló.

Saját lábán ment be, ugyanúgy jött ki, s már ennek is örülhetett.

Aznap már otthon aludt a Svábhegyen.

Később, kivizsgálásra, rendszeresen visszajárt.

Az MR-t, e fémkoporsót a sípoló, kopogó és ütvefúrózajokkal,

S a fejére tapasztott diódákat hamar megszokta. 

A testét drótokkal pántoló EEG szerint is minden rendben:

Szervi gond nincs, szögezte le az orvos.

Általános kimerültség, ez a legkevesebb.

Migrén lehet, s immár akut, visszajáró –

Nála, akinek eddig csak a túl sok töménytől fájt a feje, néha.

         Most pedig, történetünk idején, éppen elindult a parton.

Fülhallgatójában az abszolút hideglelés szólt:

A monument to the ruined age...

Kamaszkora alapzenéje, The Cure: Cold,

Egy régi dal hava és jege, dobverők zuhogása,

Mégpedig a Pornographyról, 1982-ből egyenesen.

         Your name
         Like ice into my heart
         Your name
         Like ice into my heart

Győző megmérte: háromujjnyi vastag volt a hó,

Az aznapi. Újdonságértéke nulla.

Amint Győző kiért a partra, kőkemény

Jégpáncél fogadta, a vízbe hullott

És megolvadt hó fagyott fehér, erős jéggé.

Ahogy a jégre lépett, szertartásosan

Megkocogtatta a felületet, érezte: elég szilárd.
        

Győző életének bűnös öröme

A jéggel való szenvedélyes játék volt.

„Jó napot, Budapest!

A mai program: mesterséges rianás.”

         Scarred
         Your back was turned
         Curled like an embryo
         Take another face

Az első léket pár méterre a parttól vágta,

Ahol tegnapi mérése szerint tízcentis volt a jég.

Határozott léptekkel a nyílt víz felé vette az irányt,

Nagyokat koppintva csákánya nyelével a jégre.

Már ekkor is négy-öt rianást sikerült elindítania: „Wow!”

Hosszú, éles repedések a tömör, lapos ólomnak látszó páncélon.

„Mmmmmmmmmmmmmmmmmm.”

Ezt érezte: istenné lenni.

Nem aggódott, érezte: tömör, vastag jégen jár.

A következő léket ötvenlépésnyire a parttól vágta.

Itt már tizenöt centis volt a jég.

Nem is időzött, egyből elsétált egy géppel fölmaratott sávig,

Ahol egy messziről látható jégkupac húzódott.

Ez előtt is vágott egy léket, hogy beazonosítsa a mélységet,

De teljesen megnyugtató volt a helyzet:

Háromméteres víz és tizenöt centis jég fogadta.

Föl is pattant a puhábbnak hitt hóhegyre,

Amely közben betonkeménységűre fagyott.

Lenyűgöző látvány tárult a szeme elé:

Ökölnyitől a sárgadinnye méretűig

Vízbe fagyott hógolyókból összeállt páncél borította a vizet.

Kinyomta a zenét: volt felesége hívta, Mariann,

Aki pár éve dobbantott tőle a két gyerekkel.

Időszerű apróságokról beszélgettek negyedórát.

Ők ketten konszolidálódtak azóta,

Győző mégis úgy rázta ki magából a szavakat

(Igen, nem, lehet, szia),

Ahogy a kutya lóbál a levegőben

Egy másik ebet a tarkójánál fogva.

Patrícia Szlovákiába kirándul az osztállyal,

Blanka beteg. „Ccccccccccccccccccccccccccc.”

Ennek a páncélnak a szilárdságában már nem volt annyira biztos;

Óvatosan, a jéggé fagyott hókupac szélén vágott léket rajta.

Egészen furcsa állagú volt. A fölső húsz centi kőkemény,

De ahogy ezt átütötte, érezte,

Hogy valami nem teljesen szilárd,

De határozott tömegű anyag lapul a jég alatt.

A csákány nyelét csak folyamatos lökdöséssel

Tudta teljes mélységig lenyomni.

Ez megnyugtatta, mert ha valóban

Egy méter vastagon áll e keményedő kása a jég alatt,

Akkor aligha fog beszakadni alatta.

Megütögette a tetejét, de nem sok kárt tudott tenni benne,

Meghökkentően szilárd volt a felület.

Ezen fölbuzdulva megnézte a GPS-t,

És látta, hogy nem jár messze egy általa ismert

Nyílt vízi haltenyészettől Újpesten;

Alig százötven méter választotta el tőle.

Elindult a hógubacsokból összeállt jégen a nyílt víz felé.

Félúton, ellenőrzésképp, úgy döntött,

Vág egy léket, megnézi, még mindig elég vastag-e,

Hiszen már a mély víz határán járt.

Ekkor... ekkor.... „Mmmmmmmmmmmmm.”

Győző lélegzet-visszafojtva figyelte:

A csákányt a jégbe vágva egy több másodpercig hallható,

Távolba szaladó repedéshang volt hallható,

Utána azonnal hajszálvékony,

Fekete csík jelent meg a jégen.

Kihúzta a csákányt, és nem hitt a szemének.

„Cccccccccccccccccccccccccccccccccccccccc.”

A repedés határozottan szélesedni kezdett.

„Cccccccccccccc...” Megint és megint.

Gyorsan fölállt és hátrébb lépett,

És csak meredt maga elé.

A repedés körülbelül fél perc alatt

Nyolcvancentis szélességet ért el,

És egy gyönyörű, több kilométerre elnyúló,

Parttal párhuzamos rianássá tágult.

Egészen elképesztő látvány volt,

Ahogy a több négyzetkilométeres jégtábla

Távolodik attól a táblától,

Amelyen jégbe gyökerezett lábbal Győző áll.

Amint a tágulás abbamaradt, és Győző lassan föl tudta emelni a lábát,

Négykézlábra ereszkedett, és kimerészkedett a szélére.

Gurult, és tompa puffanásokkal esett előre,

Szaggatott könnycseppnyomként szedte föl a havat,

Föltárult alatta a jég. 

Elképedt, amikor látta, 

Milyen vastagon állt össze a sok kis jéggombóc

Egyetlen tejszínű masszává.

Ekkor a táskájában rejtőző vízhatlan kamerát

Damilra kötötte, és a repedésbe engedte

Fölvételeket készítendő.

         Hirtelen egy borízű hang hasított a fülébe:

„Kis aprót adjál.” Fölnézett: „Nincs.” „Akkor te is

Csöves vagy.” „Nem – mosolygott Győző –, nem vagyok.

Na mi van, nem láttál még fehér embert?”,

Kérdezte a szakállas fickótól.

„Csöves vagy.” „Pofád befogod.”

A hobó önérzetesen felelt: „Nem értettem jól.”

„Henrik!”, világosodott meg Győző. „Igen, jól látod.”

„Mi van veled, dolgozol?” „Dehogy.

Élek, ahogy lehet. Elbarikádozva, a tanyámon.”

„Tanyádon, teneked olyanod is van?”

„Ja, a volt Disznófő vendéglő.

Látogass meg a hegyen valamikor.”

Győző gondolkodott, hogy mi választja el

Ettől a hobótól. A bankszámlája, a ruhája?

A nagylányai? A kósza barátnői, hétvégi barátai?

Mert műveltség tekintetében a másik vezet.

Ez itt Henrik, a frusztrált, erdélyi származású színházkritikus

(„Ó, Erdély, fenyőgally a kitűződ!”, gondolta),

Akit Győző régen kiutált a menő étterméből,

A White Boxból a Németvölgyben

(Az étterem két év múlva, a válság kezdetén megbukott).

Vizsgálva a hobót, hirtelen rájött valamire.

„Te zaklattad a lányomat, igaz? Te írtad neki,

Hogy All I want for Christmas is you? Igaz, te szemét?

Ez a te stílusod. Mit képzelsz te magadról, hogy ilyeneket irkálsz

Egy hamvas, üde, ártatlan fiatal lánynak?”

Ökle lendült, bele a hobó borostás arcába,

De máris látta, túl nagyot ütött,

Sajnos, késő, mert megint lendült a csákány

Görbe vasa a csöves mellkasába,

Majd tompábbik fele a homlokába...

Vagy ezt már csak képzelte?

Szikrák táncoltak a szeme előtt. Rohama volt.

Rosszulléte múltával elöntötte a szégyen:

„Úristen, mit műveltem, mit műveltem!

Hogy a fenébe lehetne ezt visszacsinálni?

Semmi sem bizonyítja, hogy Henrik volt

Patrícia zaklatója, de tényleg semmi!

Olyan ez, mint az iráni atom.”

Alighogy kissé jobban lett, csomagolni kezdett.

Henrik addigra eltűnt. Kameráját alig találta meg;

Idegesen elpakolta. Hóna alá csapta a csákányt is,

Sietett vissza a partra.

Henrik másnap rozsdásan ébredezett a hegyen.

Hasogatott a tarkója, és mindene fájt.

Később ezt nyilatkozta egy társasági magazinnak:

„Egy végigtombolt éjszaka után

Véres fejjel mentem haza,

És még csak fogalmam sem volt róla,

Mi történt velem. Ezután el kellett gondolkoznom,

Mégis, hogyan tovább, öreg harcos, mi lesz?

Mielőtt elkezdtem újra kritikákat írni,

Abbahagytam a rituális ivást,

És ez a legjobb dolog, ami történhetett velem.”