Lapszámok, 2013/3

Betűk a végtelenből (Jónás Tamás: Lassuló zuhanás)


Jónás Tamás: Lassuló zuhanás. Bp., Magvető, 2013

 

Megmenthető-e még az emberiség, vagy már végképp bealkonyulni látszik minden égboltozat? Megmenthető-e az ember, ha senki nem akarja a zuhanást megállítani? Van-e, aki érdemes a csendre, a hallgatásra – és aki a megszólalásra? Van-e, aki méltóképpen bánik a betűkkel? Költőnek kell ehhez lenni, vagy elég a barangoló idő napszámosaként, ide-oda sodródva a végtelen partjai között, néha meg-megállva a felhőnyi rések fölött, tűnődni, hogy meggyőzzön bennünket a feltámadó szél, a cikázó villám, egy kopácsoló harkály, a néma hóesés arról, hogy mégiscsak érdemes? Vagy Anyáink, Apáink, Szerelmeink, Fiaink, Lányaink győzhetnek meg bennünket erről egyedül?

„aki a tengerhez akar menni de

hegymászó a férje

vagy nincs lába vagy nincs szeme

amivel menne vagy nézne: a tenger és

egy biztosabb: a széle”

(Aki)

Vagy engedni kell csendben, míg belénk költözik az elmúlás? Engedni némán, míg a zuhanás már tudatosan érzékelhető valósággá válik? Mert ami több egy másodpercnél, azt úgyis képes felfogni az agy és a szív egyaránt?

„írni az idő ellen nem tudni mit kinek

sötétedik kint a fény tereket temet

írni az idő ellen amíg ide ide nem ér

az aki lát vagy szeret vagy szenvedély”

(Írni az idő ellen)

Napokká terebélyesült másodperceket jelölnek ki a végtelenből Jónás Tamás versei. Keménységgel rokon, szikár szövegezésű versmondatok és száraz levegővel telt szóközök lírai rögzítése a Lassuló zuhanás-kötet (a borítón: lassuló zuhanás – talán belül is szerencsés lett volna a kisbetűs írásmód). Megkérdőjelezhetetlen az iránya ennek a mozgásnak, az intervalluma azonban amott kérgesülhet csak jelekké, belül a lélekben. Mert addig tart ez a zuhanás, amíg van remény a boldogságra. Ám lehet-e esély a lassulásra, kérdezi tőlünk Jónás, vagy a fizika törvényei mindent legyőznek, és csak száguldva menekülni lehetséges, egyre fogyatkozó számú másodperccel a hátizsákunkban, lefelé a hófödte csúcsokról, kékülő egekből, kifelé az alkonyatból…?

„gyönyörű nyaraim vannak

hegyeket terelő ablak

az eszem lihegő emlék

az idő a jelen nem lép”

(Anapesztusok)

„Barátja lettem már az égnek, és tisztelnek az angyalok.

De hétről-hétre fogy a testem, gyűrött az arcom paplana.

Nyüszít az ágy, belé, ha fekszem. Megcsonkít minden éjszaka.”

(A repülés ára)

Hegyek, fák, ablakok, konyhaasztalok, hitvesi-szerelmi ágyak és sok-sok vágyakozás, szeretkezés, nappal és éjszaka zubog ezekben a versekben. Néha indulatosan szólnak a szavak („A régi nyarakat megölni” – Optimizmus); „A faszom bele, hogy ruhában alszol” – Veszekedés), máskor gyengéden, mint a Radnóti Tétova ódáját evokáló Végső szerelmi vallomásban vagy a Nagy szerelmes versben:

„de a legszebb mégis attól leszel hogy csimpaszkodom rajtad

és senki de senki nem érti miért zavarod meg a sorsom

amit olyan nehezen raktam össze gőgből pusztulásból

szerelmem”

S ott sorakozik a kötetben a fél magyar irodalomtörténet. Kosztolányi Hajnali részegsége, A közelítő tél Berzsenyitől (Jónásnál: Közelítő tél), Babitstól a Cigány a siralomházban. A Petri Györgyöt parafrazáló, a kivetettséget halálos pontossággal rögzítő szöveg kétségtelenül az előd legjellegzetesebb szövegfintoraiból építi föl magát:

,,Petri György voltam. Jámbor és szegény.

Olcsó és rossz borokat ittam én.

A gangon álltam, s orrot fújtam ott.

Füstöt, múltat, holtat és papot.

És meggyújtottam ajkamon a szót.

Nem érdekelt, hogy botrányszaga volt.

Most lelkem mennyen! Kúrva haza van.

Tegnap óta magázom magam.”

(Para)

Talán a cím is, talán az utolsó két sor is modoros és mesterkélt kissé, az első hat azonban valóban Petri, és mégsem az, hanem jónási tükör az idő arcán, melyből Petri tekint le ránk.

De akad a kötetben világirodalmi allúzió is bőven, Goethétől A vándor éji dala, vagy Dantétől Az élet útjának felén. Előbbi így szól, költőnk legtisztább hangján, legeredetibb hangnemében:

„nem félek a szenvedélyek piramisa mállik

pusztulása hosszadalmas nem jut el a máig

[…]

nem félek a szenvedélyem piramisa piros

úgy hiszem hogy halványulni nem lesz soha tilos”

                                    (A vándor éji dala)

Amikor a szó, a ritmus és a gondolat ilyen észrevehetetlenül szervesül egymásba, akkor olvashatjuk a legjobb szövegeket ebben a kétségtelenül kicsit terjedelmesre sikerült kötetben. Lehet, hogy kevesebb több lenne, lehet, hogy mégiscsak jólesne néhány ciklusnyi tagolás, lehet, hogy pár sort ki kellett volna húzni, vagy akár nem lett volna szükséges ragaszkodni mindegyik darabhoz. Lehet. De nem feltétlenül. Mert éppen így előfordulhat az is, hogy a jónási szövegeket leginkább egyben tartani éppen a többszólamúság, a betűvégtelenen is átvérző alkonyat színei, az Apákkal és Anyákkal, Szerelmekkel, Fiakkal való szelíd birkózás és ölelésvágy képes: Leültettem aput a székre, Körhinta:

„milyen madár az én apám.

hol ide száll, hol oda száll.

harkályanyám tarkába jár.”

Vagy amiképpen a Gyökérkezelésben fogalmaz a költő:

„Az idő vad ló. Anyám leugrott róla.

Mondta sokszor: nem örömében szállt lóra.

Panaszkodott. A kicsi dolgokra mindig.

Verseimben már anyám hívatlan vendég.

[…]

Tavasz az apám. Öltönyben jár, de sáros.

Két hideg szeme két kiürített város.

Kezet fog velem. Gratulál, hogy élek.

Az apám vad ló. Rám gondol, de téved.”

Jónás Tamás versei úgy ágyazzák magukat a hagyományba, hogy friss hangjuk – mint föntebb is láthattuk – szinte észrevétlenül olvasztja magába korábbi költők sorait-motívumait (itt most főleg verscímeiket), éppen úgy, mint azokat a dallamokat, melyeket csak hegytetőn járva hallhatunk meg, azokat a szavakat, melyeket csak vízen járva értenénk. Ama fogalmi-képi-grammatikai átjátszások („Múlnak a telek. Lassan én is eltelek” – Gyökérkezelés), melyek költészetének talán legjellemzőbb stílusjegyei – az asszociatív fogalmazásmód rímekbe kényszerítése, a ritmus fegyelme, a szonettkoszorú-építés (a költői beszéd mükénéi kapuja)  mint a mesterségről való mindent tudás bizonyítéka (ebben a formában íródott a kötetet záró Keresztények alkonya című versfüzér) – mind-mind a József Attila utáni magyar költészetnek nemcsak eredeti leleményeit, karakterformáló jegyeit mutatják föl, hanem egyvalamiben egészen bizonyosan meg is rajzolják azt az arcot, mely csak egyvalakié, Jónás Tamásé lehet – nem kevés szarkazmussal, de örök és kíméletlen őszinteséggel tekintve mindig, minden tükörbe:

,,Majd idézik szavad. Szabad vagy nem szabad.

Gondozzák gondolataid. Félre, de az is jól van így.

Illatod eltűnik. Erdő, mező nem adhatja vissza.

Súlyos leszel vagy üres. Lelkeknek tarisznya.

Cetlik és levelek viszik zárójelben nevedet.

Csonka történeteket mesél többnyire, aki nem szeret.

Lesz biztosan hely, ötven, száz évre talán,

ahol az, aki keres, sírhantot, megtalál.

Elme és tudomány megtalálja a rendben a helyed.

Nem marad végül senki, akit szeretsz, vagy szeret.”

(Meditatio precox)

Az (ön)irónia felszabadító hitelessége révén ezért a Lassuló zuhanásban nem a végtelentől való búcsúzáséi lesznek sem a mollban, sem a dúrban fogant akkordok. Ezek a versek ugyanis a nyelv segítségével, szenvedélyes szavaikkal mindig a létezés egészének megragadhatóságát kutató, annak metaforikus, metonimikus és ritmikus szerkezetét kereső – és egyedi formálással gyakran meglelő –, nemcsak szabályos lépésekben gondolkodni képes, formátumos költő portréját rajzolják meg, aközben észrevétlenül nekünk segítenek kibetűzni a végtelent.