Lapszámok, 2013/3

„Mindenkit sok szerep vár” – Beszélgetés Matuz Jánossal

 

Matuz János az Ikrek havában született, 1963-ban. Drámaíró, dramaturg, novellista, színházi ember. Néha talán színésznek álmodja magát. Azokon a bizonyos deszkákon volt már őrült ló és félbevágott disznó. A mindennapokban is számtalan szerepet játszik, s mindet komolyan.
   Tele van indulattal és nyugalommal, egyszerre sír és nevet; már csak a lélek egyensúlya miatt is. Harmonikusan ellentmondásos személyiség. Keleti filozófiát dédelgető européer. Több nyelven beszél. Franciául érez, spanyolul groteszk drámát olvas, németül színházi szakirodalmat, angolul meg közlekedik a világban. De oroszul sem lehet eladni. Magyarul írott, s egyelőre asztalfiókban őrzött drámáiban van valami ontológiai kegyetlenség. Azt mondja, lelke mélyén magában hordozza a karcagi bicskás parasztot.
   Szolnok négy évtizede állandó lakhelye, de az utóbbi évben Székesfehérvárra ingázik. A Vörösmarty Színház kreatív igazgatója. Hamarosan nem fog ingázni, mert elköltözik. De június 6-án még szolnoki lakásukban beszélgettünk. Aznap volt ötvenéves.
   Szeretné, ha valaki megkérdezné tőle: János, miért nem írsz nagyregényt?

– Amikor fölvetettem, hogy csinálnék veled egy hosszabb interjút, ódzkodtál, mondván, hogy tizenöt éve készült veled nagyobb beszélgetés; Bérczes László csinálta, s abban többek között arról volt szó, hogy drámaírói karrier küszöbén állsz. De a drámaírói karrier egyelőre nem jött be.

– Valamikor Bérczes osztályába jártam a szolnoki Varga Katalin Gimnáziumban, s később újra összehozott bennünket a sors a Bárka Színház alapítóinak legszűkebb körében. Néhány éve már színdarabokat írtam, s úgy nézett ki, hogy első nagyobb lélegzetű darabomat, a Húsevőket, bemutatja a Bárka. Ám a próbafolyamatok alatt a társulaton influenzahullám söpört végig, s le kellett állnunk a próbákkal, ráadásul a koncepció miatt a rendező helyzete is kérdéses lett. Akkoriban történt az a beszélgetés. Egyébként minden Bárka-taggal, alapítókkal, fontosabb személyiségekkel interjú készült a színház Hajónapló című kiadványába. Így velem is. Az interjúnak Belépésre várva volt a címe, a rezüméje pedig annyi, hogy itt ez a fiú, aki már viszonylag régen ír izgalmasakat, jókat, benne van a színház sűrűjében, de még nem találta meg a rendezőjét, még nem volt bemutatója, most viszont majd lesz. Olyan áttörés előtt áll, ami nélkül Magyarországon színházi embert nem vesznek komolyan. Vagyis ha színészként, rendezőként, szerzőként nem tesz le valamit az asztalra. Aztán az interjú óta eltelt tizenöt év.

– A Húsevőket azonban nem mutatták be.

– Nem, de azóta is írok, méghozzá meglehetős ambícióval. Ráadásul úgy gondolom, a darabjaim végiggondoltak, nem rosszak. Viszont az asztalfiókomban hevernek.
– De hát miért? Színházban dolgozol, ráadásul dramaturgként, mondhatnám: tűzközelben.

– Nálam a késztetés többnyire ott fejeződik be, hogy megírom a darabot, aztán esetleg évente előveszem, s továbbsimogatom. A legtöbb drámámat, amiket fontosnak tartok, öt, tíz vagy húsz éve simogatom. Érdekesség viszont, hogy amiket egyetlen hétvége alatt írtam meg, azok színpadra kerültek.

– Hány darabod van?

– Húsz körül. Ebből öt-hat olyan, amikről bizonyosan azt gondolom, jó lenne, ha valamikor színpadra kerülnének.

– A kívülálló azt hinné, könnyű Matuznak, odamegy az igazgatójához, hogy ilyen és olyan darabjai vannak. Odamentél? Elutasítottak?

– Először is, nemigen tudják, mit rejt az asztalfiókom. Attól egyébként, hogy az ember színházban dolgozik, nem kerül automatikusan közelebb a döntéshelyzetekhez. Pláne nem, ha a saját darabjáról van szó, és rendezőt kell keresnie. Úgyhogy most azt érzem kínálkozó helyzetnek, hogy összeszedem a bátorságomat, és saját darabjaim rendezőjévé leszek. Ezt valószínűleg korábban meg kellett volna tennem. Végül is a darabjaimmal nekem van a legintimebb nexusom. De akad még egy tényező: korosztályom rendezői vagy nagyon fiatal pályakezdőket keresnek, s kockáztatnak, vagy bevált klasszikusok felé fordulnak, s azokkal próbálják megméretni magukat. Arról a húsz évről beszélek, amikor pont az esett ki az életemből, hogy együtt nőjek fel saját korosztályom egy-két jelentősebb rendezőjével, együtt harcoljunk színházi miliőben darabokért, szövegekért, lehetőségekért. Ez nagy mulasztásom. Azt gondoltam, elég, ha az ember megírja a darabot. Nem elég. S leginkább azért nem, mert valójában nem is az fontos, hogy az ember mit csinál egy darabbal, hanem az, hogy a darab mit csinál vele. Az én esetemben az a tükör nem jött létre, amelyben egy-egy színpadra vitt munkám kapcsán a saját világomra láthattam volna rá. Pedig fontos a kontroll. Bemutató hiányában az ember csak fejben sakkozik. A megvalósult előadás viszont másként mutatja a papír színdarabot is. A bemutatott mű valamit csinál az alkotóval. Megváltoztatja, súg neki. Nekem a kisebb-könnyebb darabjaim bemutatásából van csak minimális visszajelzésem. De azt remélem, ha a kis munkákban jól gondolkodom, s azok működnek a színpadon, talán a nagyobb formátumú munkáimmal is így lesz.

– Kin múlik, hogy egy darabot műsorra vegyenek? Az igazgató dönt?

– Régen színpadra kerülhettem volna, ha találok magamnak rendezőt.

– Kerestél?

– Egy-két embernek mutattam darabomat, akik támogató, gratuláló mondatokkal küldték vissza, de ezekből nem lett munka. Belőlem meg hiányzik az önérdek-érvényesítés képessége. Márpedig az ember nem lehet ennyire szerény vagy balek a saját dolgaival kapcsolatban. Másrészt viszont úgy éreztem, lehet velük várni, mivel a darabjaim nem kimondottan az adott korhoz szólnak, általánosabbak, időtlenebbek.

– Márpedig voltak munkáid, amiket bemutattak.

– A nyári színházi meg a gyerekdarabjaim. A Nap Pannit például tizenkét óra alatt írtam, és a legsikeresebb gyerekdarabom lett. Nap Pali címen futott Szolnokon két évadot, majd Nap Panniként  a Pinceszínházban még egyet. Mindkét változatában Dian Robi volt az alkotótársam. Kiváló zenész, remek zeneszerző, nagyszerű ember. Mindig lenyűgözött, ahogyan zenészként és színészként is életre keltette az általam kitalált karaktereket. Lényegében a Nap Pali volt az első színpadi rendezésem. Akkor jutott először eszembe, hogy a saját drámáimat nekem kellene rendeznem. De volt Szolnokon Árgyélus-darabom, meg a nyári színházban Pedrollo címen mindjárt kettő is. Kaposváron is játszottak, Székesfehérváron is írok-rendezek. Jól van ez így. Időnként odaérsz egy kulminációs ponthoz, s akkor bizonyos dolgokat összegezni kell. Hogy hol is tartasz. De az összegzéseket nem lehet csak kis lélegzetű munkákban megvalósítani. Azokhoz nagyobb formák kellenek. Amit rövid idő alatt megírsz, mutat ugyan valamit a képességekből és a felkészültségből, de kellenek olyan formák, amikben esetleg elveszel, de ha kimászol belőlük, akkor tovább léphetsz, és következő pályát kezdhetsz. Én rendre úgy próbáltam továbblépni, hogy megírtam a fontos darabokat, de színpadra nem juttattam fel őket.

– És a film? Forgatókönyvíróként is bemutatkoztál.  

– Sok lehetőséget kaptam, de úgy tűnik, nem sáfárkodtam jól ezekkel. A licences forgatókönyvíró vagyok, ami annyit tesz, hogy A kategóriás világfesztiválon ment játékfilmem. Ez nem kis dolog, s lehettek is volna mindenféle következményei az életemre, de nem lettek. Méghozzá a nagyképűsködésem miatt. Amikor az Esti Kornél csodálatos utazását Pacskovszky Józseffel megírtuk, s kilencvennégyben a film az ő rendezésében elkészült, számos díjat nyert. Akkoriban sokan kerestek, találkozni akartak velem, hiszen a semmiből jöttem, s társírója voltam egy érvényes filmnek, amit a kritika a Szindbád kistestvérének nevezett, és nagy indulásnak sejtetett. Én meg elkezdtem finnyás lenni. Egy-két éven belül elmaradtak a telefonok, s vége is szakadt a forgatókönyv-írói pályafutásomnak. Ez a vonal tehát gyorsan lezárult, bár van önálló, kész forgatókönyvem kétórás nagyjátékfilmre is az asztalfiókban A hold túlsó oldalán címmel, amit be is fogadtak volna forgatókönyv-fejlesztésre, de találnom kellett volna hozzá rendezőt, ám a keresgélésben ezúttal sem voltam elég kitartó. Pedig érdekes kelet-európai road movie lehetett volna: pszichothriller, Bartók Csodálatos mandarinjának a szerkezetére. Úgyhogy engem a sors sokféleképpen figyelmeztetett, nem szabad arra várnom, hogy valaki felhívjon: János, dolgozhatnánk együtt. Magányos figura vagyok, aki ha szeretne valamit elérni még, akkor ehhez magának kell sürgős lépéseket tennie.

– A darabjaid kapcsán a szerénységet emlegetted, hogy nem menedzseled magad eléggé, a forgatókönyvírás ürügyén pedig nagyképűségről beszélsz. Mintha ellentmondás lenne.

– Ikrek vagyok, s az Ikrek kettős jegy. Kettős személyiség, két lélek. Az enyémek egyszerre gyávák és nagyképűek. Ideje lesz ráncba szednem őket, hogy végigmehessek az utakon, amelyeken jól elindulok. A nagyképűségről egyébként lassan leszoktat az élet. Nem célravezető stratégia sem a magánéletben, sem alkotóként. Az ember írás közben sem nagyképűsködik. Íráson kívül miért tenné?  

– Említetted a csillagjegyedet. Megnézed a horoszkópodat reggelente? Hiszel az ilyesmiben?

– A nyolcvanas évek végén két évig jártam a buddhista főiskola által szervezett asztrológiai képzésre. Akkoriban ez nem volt még ekkora divat. Mélyen megérintett a csillagfejtés, a sorsanalízis. Fejtettem is horoszkópokat. Inspirált, ahogy néhány szikár számadatból feltárulnak előttem idegen sorsok, rejtett, gyakran a másik fél számára sem tudatosult összefüggések. Aztán megijedtem, s abbahagytam. Nem kell az embernek belelátni sem a maga, sem a mások életébe: jobb vakon és bénán előremenni és reménykedni, mint attól rettegni folyton, hogy megvalósul-e, amit kiszámoltál magadnak másnapra. Több mint húsz éve nem fejtettem.

– Ha már a születésed havát emlegetted: hol cseperedtél, hová köt az eszmélésed?

– Karcaghoz. Apám fegyverneki, anyám kisújszállási. Romantikus házasság volt az övék, apám lóháton kérte meg anyám kezét. Ötvenes évek, téeszvilág, állatok. Apám agronómus, első generációs parasztértelmiségi. Kiemelték, s én Karcagon a kádergyerekek biztonságos életét éltem, miközben nem tudtam persze, hogy ez mit jelent. Viszont erősek a parasztélményeim is, mert évről évre kiadtak egy Karcag-pusztai tanyára, ahol sok ezer birka volt. Ott szívtam magamba a móriczi világot. A végeérhetetlen pusztán késő alkonyatkor pici pontok jelennek meg az ég alján, s lassan subás alakokká növekednek. Mellettük pulik és komondorok. Amikor a pontok az ég alján megjelentek, Banó, az én nyári apám föltette a slambucot a bográcsba, s mire a pontok megnőttek, addigra meg is főtt. A subahegyek pedig megbökték a kalapjukat, leültek, bekanalazták az ételt. Üldögéltek még kicsit, aztán megint megbökték a kalapjukat, s némán távoztak. Közben eltelt két-három óra. Szóval ezt a hihetetlenül brutális, földből kinőtt világot valahol megkaptam, s bár egyébként a paraszti léthez nincs sok közöm, mégis behoztam az urbánus világba azt a földből fölpárálló nyerseséget. És belevittem a színdarabjaimba, a Húsevők is így született, a Tűztestvér, a Prospero is. Van bennük valami ontológiai kegyetlenség. Az én világom nem finomkodó. Sokkal inkább néma harc.
Egyébként pedig éltem a klottgatyás, csikófrizurás, nyáron kicsapott gyerekek focizós világát a maga teljes szabadságában. A Kátai Gábor utcában laktunk, nem messze az egyik cigányteleptől. Irtózatos verekedések, küzdelmek folytak.

– Csanya Zsoltra emlékszel?

– Hogyne! Neked megvan?

– Pesten él, de még Karcagról ismerem én is. Hoztuk a verseit az Esőben, s egyszer valahogy szóba kerültél. Állítólag verekedős gyerek voltál.

– Rettenetesen, amolyan bandavezér. Ököllel intéztünk mindent, harapással, rúgással. S ha az ember három-négy évvel idősebb fiút meg tudott futamítani, akkor egy hétig büszkén járt-kelt, hogy ő a valaki. A Kálvin kettőbe jártam általánosba. Öreg református iskolaépület boltíves, vastag falakkal. A padlót fáradt olajjal kenték hétvégeken, úgyhogy hétfőnként azon csúszkáltunk. Divat volt a sínadrág, sípulóver, a megpatkolt síbakancs. Emlékszem, hosszú ideig könyörögtem értük a szüleimnek, szerettem volna divatos fiú lenni, s amikor hetvenháromban Szolnokra költöztünk, megkaptam a bakancsot, s a teljes felszerelést. Büszkén mentem az új suliba, hogy virítok majd. Az akkor Ságvári, most Fiumei úti iskolába kerültem, s amikor beléptem a teleablakos, parkettás, modern épület osztálytermébe, azt éreztem, menten elsüllyedek. A gyerekek váltócipőben, szandálban, dorkóban voltak, én meg ott álltam a frissen fényezett parkettán egy megvasalt síbakancsban. Mindenki a cipőmet nézte. Az a bakancs, mint egy páncél, olyan volt. Mifelénk az alsós gyerekeknek az volt a harci eszközük, meg a sellőköves gyűrű, amit vásárokon lehetett kapni húsz forint körüli összegért, ami akkoriban nagy pénz volt. Éreztem, nem lesz jó ez az erőteljesen vidéki fíling, s rettenetes erőfeszítéssel próbáltam alkalmazkodni. Négy év alatt, a felsőben semmi különös nem történt velem. Tudtam, hogy van itt valami színház, ahová eljárnak az emberek, de nekem ahhoz semmi kedvem nem volt. És Boross Zoltánné Manyika néni vezényletével írni kezdtem, és mindenféle fogalmazási versenyeket nyertem. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor Manyika néni volt a kezdet. Máig hálás vagyok neki érte.
Hetvenhétben az első csoda tragédia képében érkezett. Azon a nyáron, amikor a gimnáziumot kezdtem, Szolnokon az állomás környékén hatalmas gázrobbanás történt, félig leomlott egy emeletes ház. A Varga Katalin Gimnáziumban Horváth Tiborné lett volna az osztályfőnökünk, de a robbanás neki akkora sokkot okozott, hogy kihagyott egy évet az osztályfőnökségben, s így kerültünk Bérczes László közelébe, aki ekkoriban kezdett tanítani a Vargában. Vagyis egy tisztességes, rendes magyartanár néni lett volna az osztályfőnökünk, ehelyett kaptunk egy szakállas hippit. A szülők petícióval fordultak az iskolavezetéshez, hogy márpedig ez a hippi ne rombolja a gyerekeik lelkét, ám végül maradt Bérczes, akivel noha hasonló pályát futunk, később sem lettünk barátok. Máig távoli ismerősök vagyunk, dacára annak, hogy rengeteget köszönhetek neki. Általa megismertem egy egészen másfajta világot: az ellenzék, a szamizdatok, petíciók, a gondolkodjunk másképpen ötvenhatról világát. A fiatal Cseh Tamás világát. S egy tizennégy éves gyerek habzsolja a másságot, mert eleve le akar szakadni az otthonról.

– A szüleid hogy viselték ezt?

– Apám tisztességes, rendes magyar pártkáder volt, hitt az eszmében, amit a pártfőiskolákon tanult. Anyám viszont sokkal összetettebb, lázadó személyiség. Nagyon szegény családban nőtt fel, dacára annak, hogy az édesapja kamáslis úr volt, Horthy egyik kedvenc kártyapartnere. Kisújon neki volt először rádiója. A szüleim sok mindenben nem is egyeztek, a szakállas hippi vonatkozásában azonban egy platformon voltak. Kemény, ideológiai alapú vitáink mindaddig nem csitultak, amíg el nem kerültem a debreceni egyetemre bölcsészhallgatónak. Közben volt egy év katonai szolgálat, de az ebből a szempontból nem lényeges.

– Vagyis téged nem viselt meg a katonaság?

– Megviselt, viszont azok közé tartozom, akik visszahoznák legalább egy fél évre a kötelező katonáskodást, az ottani éles helyzetek ugyanis szépen kihozzák, hogy mi rejtőzik az emberben legbelül. A honvédségnél olyan történetek adódnak, amik egy életre támaszul vagy éppen sírnivaló példaként szolgálnak önmagunkkal kapcsolatosan. Hogy eláruljuk-e a barátainkat, ki merünk-e állni az igazunkért, vagy gyáván kushadva beolvadunk a környezetünkbe. Én a harcosabb fajtából való vagyok.

– S akkor a gimnáziumi évekről ennyi?

– Jaj, dehogy! El kell még mondani, hogy Bérczes volt a színházhoz a kapu. Elkezdett vinni minket próbákra. Ez volt Szolnokon a híres Paál István-korszak: Az ember tragédiája, Tangó, Ványa bácsi, A játszma vége… A Szigligeti Színház egyik aranybetűs időszaka. Találkoztunk Istivel, aki sziklakemény ember volt, prófétai vonásokkal. Akkoriban tudtam meg, hogy a színháznak van művészbejárója. Elkezdett tetszeni ez a világ: motoszkált bennem. De csak ennyi. Akkor nem gondoltam, hogy több közöm lesz a színházhoz. Ráadásul nem tartoztam Bérczes belső köréhez.

– Annak a világnak, amit Bérczes mutatott, gimnazistaként mennyire a lényegét tapintottátok? Vagy inkább csak jó volt csapódni valamihez, valakihez, ami vagy aki nagyon másnak mutatkozik? Egyfajta lázadó mássághoz.

– Azóta is azt gondolom, kétélű fegyver fiatalokra olyan erőteljesen hatni, ahogy Bérczes tette. Ha valakit megszelídítesz, az jó, de ha domesztikálod, akkor lehet, hogy egy életre felelősséggel tartozol érte. Nagy kérdés, mekkora „nyáj” pásztorlását bírod el. Nem vagyok biztos benne, hogy egy pedagógusnak szabad ennyire hatni akarni a fiatalok lelkére. Hasson tapasztalattal, hasson szakmában, de emberileg olyan magas mércét állítani talán nem célszerű. Sokan tapostunk, hogy átvigyük a lécet. Bennem vagy tíz éven keresztül rettenetes megfelelési kényszer munkált, hogy kedveljen. Nem kedvelt. Ezért utólag hálás vagyok neki.

– Téged miért nem kedvelt Bérczes? Bizalmatlan volt a kádergyerekkel szemben?

– Engem nem könnyű szeretni. Sokféle vagyok, sokféleképpen. Kádergyerekként pedig valóban nagy fordulatot tettem, s talán nem hitte el, hogy percek alatt tényleg magamba szívtam mindent, amit lehetett. Póznak vagy máznak érezhette a viselkedésemet, nem hitte el a frissen megtalált mondataimat, amelyek nekem azóta is vezérelvek. Folyamatosan küzdök a monolitikus gondolkodással, a szervilizmussal, a kushadó behódolással. A Balázs Béla Stúdió filmjeit néztük, Cseh Tamást, Sándor Györgyöt hallgattunk. Olvastuk a Mozgó Világot, a külföldről hazacsempészett kiadványokat, hallgattuk a Szabad Európát, hétvégeken összejöttünk moralizálni, s orosz dekabristák módjára próbáltuk megváltani a világot. Vagy a magyar valóságot. Gyönyörű időszak volt, amibe beleszövődött a színház, a színházi gondolkodás, kísérletezés, és az a furcsa halálfejfigura, Paál Isti, aki gyönyörűen, szenvedélyesen beszélt a nagy sárga fogaival, s új csatornákat nyitott meg. Benne voltunk a sűrűjében. Az egyetemen is ott masíroztam a március tizenötödikei ellenfelvonulásokon. Előfordult, hogy az első sorba keveredtem, s a rendőrökkel néztem farkasszemet. Nem volt hősies. Fura volt, kicsit félelmetes. Olvastuk az ötvenes-hatvanas évek beatíróit, Kerouac-et, Ginsberget, az egész hippimozgalom valóságát magunkba szívtuk, miközben Magyarországon igazából nem is voltak hippik. S mindezt úgy, hogy Bérczes is velünk eszmélt. Amikor ő megismert egy kapcsolatrendszert, bennünket is beavatott valamennyire.

– Bérczes angoltanárod is volt, ugye?

– Méghozzá kitűnő. S az, hogy taníthatott, szerintem kizárólag a Varga Katalin Gimnázium karizmatikus igazgatójának, Páldi Jánosnak köszönhető. A Varga valódi kilátótorony volt a világra, sugárzó, Bérczes-féle lámpásokkal. De egy példa, hogy mi miért nem kedveltük egymást: eldöntötte, hogy főiskolára vagyok alkalmas, nem pedig egyetemre. Azt mondta, felszínes vagyok, aki viszonylag jól ír, s ő engem el tudna képzelni angol és magyar szakosként az egri főiskolán, az újságírás szerinte menne nekem. Negyedikben el is jött a családhoz, s szüleimnek is azt javasolta, a gyerek menjen a Ho Si Minh-re. Ez kiverte a biztosítékot. Mi az, hogy az egy szem gyerek nem egyetemre megy?! Hát mert nem alkalmas. Azt majd eldöntjük mi. Hétvégén összeült a családi tanács, s úgy döntött, a gyerek nem angol szakra megy a szakállas tanár tanácsára, hanem magyar és német szakra, de egyetemre. Iskolai keretek közt nem tanultam németül, csak magántanárnál. A gimnáziumban agybajt kaptak, hogy na, Matuz most teszi magát tönkre, mert nem veszik föl. De Matuzt elsőre felvették. S akkor gyakorlatilag meg is szűnt a kapcsolatom az osztályfőnökömmel, s csak tizenvalahány évvel később, a Bárka Színház alapításánál sodródtunk össze, majd mostanában Kaposvárott, ahol ő művészeti vezető lett, én pedig színpadi íróként, egy adaptált darabbal. Úgyhogy néha összeérnek a szálak a kötelező ötévenkénti rovancson, érettségi találkozókon túl is.

– Nem szeretsz érettségi találkozóra járni?

– Többször nem voltam, mint voltam, s úgy tervezem, legközelebb csak az ötvenévesre megyek. Pedig… Karcagon nagy barátságok adattak nekem, de amikor Szolnokra költöztünk, az összest elveszítettem. Felső tagozatban nem igazán lettek társaim, talán mert erősen gyászoltam a korábbiakat, s nem törekedtem új kapcsolatokra. A gimnáziumban aztán feketelyukszerűen összepréselődtünk. Legjobb barátaim azóta is onnan vannak. Az eszmélés idejében, a damaszkuszi pálfordulás őrületéből születtek életre szóló barátságaim. Kizárólag lányokkal. Nincs is fiú barátom.

– S az egyetem?

A mai napig vágyok rá, hogy mesterem legyen. Tanítvány típus vagyok, szívesen beálltam volna seccókat festeni egy műhelybe, ahol a hátam mögött áll a mester, s ha hibázok, rám vág a pálcával: Johannes, es ist nicht gut! De ez nem adatott meg. Mielőtt Debrecenbe kerültem, az előző években sorra meghaltak a magyar tanszék legendás figurái: Sarkady professzor, Julow Viktor, s a mögöttük lévők pedig még nem erősödtek meg. Tehát egy vidéki bölcsészlétbe csöppentem. Elek Tibivel laktam albérletben, ő most a békéscsabai Bárka folyóirat szerkesztője. És Bollók Csabával, aki filmrendező lett. Debrecenben megint nem jártam színházba, egyébként gyenge is volt akkoriban az ottani társulat. Eldöntöttem viszont, hogy dramaturgnak jelentkezem. Nem akartam rendezni, színészi vénám nem volt…

– Ezek szerint tanítani sem akartál?

– Akartam. A középiskolás dekabrista fílingnek köszönhetően szerettem volna nevelni ezt a népet, fáklyája lenni. Arra készültem, hogy pedagógusként terjesztem majd az igét, fehér elefántokat nevelünk a szürke tömegben, háromdimenziós gondolkodókat az egydimenziós létben.

– Azt mondod, akkoriban nem jártál színházba. Mi volt hát az a mozzanat, ami miatt mégis dramaturgnak jelentkeztél?

– A germanisztika tanszéken oktatott egy nagyon színházszerető és -értő színháztudós, Balkányi Magdolna. Vele folyton színházról beszéltem. Meg színházat olvastam, színház-szociológiát, s minden dolgozatomat színházból írtam, így német vonalon erősödött bennem a színháziság, onnan szedtem az összes szaktudásomat. Németül olvastam azt is, amit, ha figyelmesebb vagyok, magyarul is olvashattam volna. Kissé sorsszerű módon úgy alakult, hogy az ötödév végén az egyik délelőtt államvizsgáztam magyar szakon Debrecenben, délután pedig felvételiztem a Színművészetire. Több százan jelentkeztünk. Vidékiként bekerülni – nem adtam sok esélyt magamnak. De fölvettek. Ez volt az első komoly jel, hogy dolgom lesz a színházzal, hogy ő és én – gondolhatunk egyet. Ha nem vesznek fel, biztos nem jelentkezem újra, mert feladós vagyok, s egyébként is akkoriban csak négyévente lehetett jelentkezni. Elmentem volna tanítani.
Bár sosem felejtem azt a sokkot, amikor utolsó évben két hétre kihelyeztek bennünket gyakorlatra egy kisvárosi középiskolába, s először mentem be hétfő reggel a tanári szobába Bollók Csabával – ő rendezte az Iszka utazását, nyert is vele nagydíjat, Oscarra is nominálták –, szóval Csabival a tanáriban vártuk már negyed nyolckor, hogy mehessünk tanítani. S kezdtek szállingózni a tanárok, némelyik hót fekete körömmel, mert hétvégén a kiskertben kapált. Leültek az asztalhoz, s megbeszélték, hogyan telt a vasárnapjuk, a sportműsort, hogy ki miért nem nyert a totón, mi volt otthon, min veszekedtek a házastársukkal. Rég becsengettek már, amikor megnézték, melyik osztályba kell menniük; hozzáláttak felkutatni a szemétkupacban, hogy hol is van a könyvük, s nem találták a naplót; tehát valami iszonyú káoszt tapasztaltunk, két csillogó szemű csikasz, és azt éreztük, valami nagyon nincs rendben. Se én, se Csabi nem lettünk tanárok. De fölvettek dramaturg szakra. Az isteni kéz akkor került a fejem fölé, s azóta is ott van. Tehát mégiscsak van mesterem, csak nagy mentort kaptam, aki akkor is válaszol, ha nem kérdezem.

– Mikor végeztél a Színművészetin?

– A nyolcvannyolc és kilencvenkettő közötti fantasztikus időszakban jártam oda. Ott derült ki, hogy fogok írni színpadi szövegeket. Ez is Bollók Csabihoz köthető. Egy szobában laktunk a kollégiumban. Másodikosak voltunk, beszélgettünk valamiről, s egyszer azt mondta Csabi, te olyan kompakt mondatokban fogalmazol. Miért nem írsz színdarabokat? Életemben addig egy párbeszédet nem írtam le. Viszont azt éreztem, igaza lehet. Csaba elment hétvégére haza, velem ott volt egy Erika táskaírógép, s azon a hétvégén megírtam első darabomat. A pázsit zöldje, ez volt a címe. Odaadtam osztályfőnökömnek, Osztovits Leventének, aki meglepődött, a hóna alá csapta, és elvitte egy színházhoz. Ott ültek-kotlottak rajta egy ideig, majd visszaüzentek, tehetséges fiú, de még várjunk. Ez a mondat ismétlődik több mint húsz éve. Én pedig várok. Nem tudom, hogy alakult volna a sorsom, ha a legelső darabomat bemutatják. Ismerve a magyar viszonyokat, lehet, jobban jártam, hogy nem így történt. A gyors, viharos pályakezdés könnyen válhat a lejtmenet kiindulópontjává.

– Egyébként milyen darab volt?

– Valami csavaros kortárs történet idősebb férfi és fiatal nő között. Honnan vettem? Fogalmam sincs. De kiderült, hogy a drámaírás nekem megy. Fölszakadt bennem valami, kitárult egy ajtó, s azóta folyamatosan foglalkozom dialógusírással.

– Aki dialógust tud írni, az az életben is tudja használni ezt a képességét.

– Színházi módon nézni a világot speciális nézőpontot jelent. Mindent lebontasz alaphelyzetekre, s azokban vizsgálod, hogy a figurák, életed figurái is, a saját maguk logikája szerint konzekvensen viselkednek-e. Talán ebből következik, hogy egy-két kivételtől eltekintve, az ellenségeimnek is meg tudok bocsátani, ha belehelyezkedem a világukba, s azt érzem, hogy a saját rendszerükben hibátlanul gondolkodnak. Elismerem, ha valaki hibátlanul gondolkodik, hiszen én a világot, a sajátomat is, összeütközések folyamatos miniszituációiban élem meg. De van néhány ember, akiket arra tartok, hogy engesztelhetetlenül gyűlöljem. Hagyom is magamon átfolyni ezt a remek érzést, mert ha ennyire tudok gyűlölni, akkor az inga a másik oldalra kilengve azt jelzi, ugyanilyen szenvedélyesen szeretek. Így az érzelmek összességében nyugvópontra kerülnek bennem. S ez maga a béke. Harcos béke, de béke.

– Akkor talán itt kanyarodjunk vissza a buddhista főiskolához.

– Volt egy féléves időszakom, amikor fizikailag is alig szólaltam meg. Valami elmenni vágyás élt, él bennem. Keletre vonzódom nagyon. Ha volna két jegyem New Yorkba és Katmanduba, nem kérdés, melyiket használnám fel. Szeretek lemenni a térképről, beolvadni a nagyobb egészbe. Szeretek szemlélődni, és nagyon nem szeretek küzdeni, taposni. Nem szeretem, ha engem taposnak. El tudnám képzelni a világot nagy, testvéri szeretetbe olvadva. Nem tudom, ez hogyan valósulhatna meg, de ezt a fajta belső harmóniát én az egymást kioltó ellentétek békéjében vélem megtalálni. S ez nincs messze attól az alapérzéstől, amit akkor éreztem, amikor az általam gondolt módon buddhisztikusan, húsmentesen éltem éveken keresztül, indiai témájú könyveket olvastam, és szanszkritül tanultam. Valószínűleg Hermann Hesse Sziddhárta című kisregénye tett európai buddhistává. S ez megint a Bérczes-féle középiskolás lét idejére mutat vissza, amikor a magyar ellenzékiség szele mellett a buddhizmusé is megcsapott.

– Én azt tapasztalom, azok kezdenek vonzódni távoli kultúrákhoz, akik a sajátjukban nem találják a helyüket. Viszont akik a sajátjukban nem találják, többnyire a másikban sem. Oda-odacsapódnak áramlatokhoz, aztán kiszeretnek belőlük.

– Szerintem egy európai személyiség különböző rétegekből épül fel. Bennem erős a buddhista vonulat, amit a lelkem mélyén dédelgetek, s nem állítom, hogy életem válságaiban nem nyúlok vissza azokhoz az értékekhez, amiket innen merítek. Nem keresem, de érteni vélem. Ezek a privát dolgaim. De ugyanaz a plazmatikus erő hat rám a Szent Péter-székesegyházban és Borobudur nagytemplomában, Jáva szigetén.

– Keleti küzdősportot is űzöl vagy űztél.

– A kungfunak az az ága, amit gyakoroltam, egy Lin Moj nevű apáca „találmánya”. Furmányos és célratörő, mert a nőknek nem könnyű boldogulni a világban. A kungfu bölcs dolog, amit az európai világban is remekül lehet hasznosítani. Mert mit mond a kungfu? Azt, hogy legyen biztos a súlypontod, tehát állj két lábbal a földön, a két kezeddel őrizd magad előtt a középvonalat, tehát ne engedd, hogy megüssenek, hogy hozzád férjenek, s amikor jön a roham, nem biztos, hogy a frontális védekezés a legcélravezetőbb. Használd fel az ellenfél energiáit, vezesd el, és fordítsd a magad javára. A harc előtti pillanatban mérd fel az ellenfelet, s válaszd a legmegfelelőbb harcmodort. Ezek olyan tudások, amiket naponta alkalmazok. Harcként élem meg az életet. Hordozom magamban Karcagról a bicskás parasztot, a keleti harcmodort. Nekem harc az irodalom is. Szeretem az irodalmi dúvadakat: Balassit, Berzsenyit, Krúdyt. Harcként értelmezem az írásaimat és a rendezéseimet is, de az iskolai óráimat is. Olyan energiabefektetésként, amelynek a végén nagy közös megnyugvásnak kell következnie. Mert megnyugvás, ha az ember befejez egy irodalmi szöveget. És megnyugvás, ha jól lebonyolít a gyerekével egy napot.

– Az is ellentmondásnak tűnik, hogy az előbb a szemlélődés végtelen igényét fogalmazgattad, most meg a harcról beszélsz.

– Nekem a szemlélődés harc eredménye. Vagy azért ülök le szemlélődni, mert éppen az tűnik a legjobb harcmodornak. Önmagammal is állandóan harcolok.

– Nem eszmei szinten használtad már a kungfut?

– Igen, testileg is. És jólesett, de hogy pontosan értsd: viszonylag súlyosan beszédhibás vagyok…

– Most viccelsz.

– Nem. Ötéves korom óta minden pillanatban, most is, agyilag kontrollálom a beszédemet, hogy érteni lehessen. Folyamatosan gyűröm le magamban azokat az idegi késztetéseket, amelyek arról szólnának, hogy dadogjak vagy beakadjanak mondatok, elhúzzak szavakat, s ezzel kínos helyzetbe kerüljek. Sokan vannak ezzel így, és sokan meg is oldják jól, de nekem a munkám folyamatos kommunikáció. Emberekkel, színészekkel dolgozom. Az életem bizonyos szempontból nyitott könyv: interjúkat adok, óraadóként tanárokat képzek, diákokat, miközben minden szóért megharcolok. Ha nem figyelek oda, ha idegileg fáradt vagyok, nem értik a beszédemet. Ez borzasztó érzés. Aki beszédhibás, vagy valaha az volt, pontosan tudja, micsoda küzdelem ez az embernek a saját fizikai valóságával.

– S mióta tudod leküzdeni a beszédzavarodat?

– Egyrészt csúfoltak is érte, másrészt eleget büntetett a sors az ebből adódó helyzetekkel. Amikor az iskolában a hetesség ideje közeledett, rosszul voltam. Krétát ettem, hogy belázasodjak, megpróbáltam elintézni, hogy azon a héten ne menjek suliba, vagy a padszomszédom jelentsen helyettem. A szóbeli felelések is borzalmas emlékek. Lehet, hogy ezért is kezdtem jobban írni, fogalmazni. Mert tudtam, hogy szóban nem fog menni. Végül ezt valahogy a színház hozta rendbe. Láttam, hogy Őze Lajosnak, Sándor Györgynek sem egyszerű a történet. hogy voltak, vannak nagy dadogósok.
Sokáig jártam logopédushoz, éveken át gyakoroltam, de csak néhány éve kezdtem el ezt a dolgot úgy figyelni, hogy az ebből fakadó idegességet a saját hasznomra tudjam fordítani, hogy ebből erőt nyerjek. Már a tempókkal is merek játszani, előadok, előjátszok, ha úgy tetszik. Tehát nem bújok el a helyzet mögé, s valahogy működik ez az egész.

– A főiskola után rögtön Szolnokra kerültél?

– A kilencvenes évek elején, a pontos évet már nem tudom, Kiss Csabával és Csányi Jánossal Sopronba mentünk, ahol nem volt állandó kőszínház, s rávettük az önkormányzatot, hogy alapítson. Odaköltöztünk három hónapra, szakmai anyagot készítettünk, majd következett egy drámai voksolás, amikor az utolsó pillanatban egyetlen szavazatnyi többséggel félreállítottak minket. Így lett Mikó István a színházigazgató, s végül az ő nevéhez fűződik annak a színháznak a létrejötte, amit mi kezdtünk csinálni. De már akkor egy színházalapító brancsba kerültem, s kezdtek ránk figyelni. Ezután jött az Esti Kornél, majd tényleg Szolnokra kerültem. Schwajda jól fogadott. Rendkívüli színházigazgató volt. Nagy ívű, lendületes, nyers. Borzasztóan inspirált. Ha volt valaha mentorom, hát ő volt, illetve lehetett volna, ha ab ovo nem rühellt volna minden ilyesmit. De attól én még nyugodtan megsüvegelhetem. Ösztöndíjjal már főiskolásként idevett, s gyakorlatilag kinyitotta nekem a színházat. Vagyis Manyika és Bérczes után ő a harmadik meghatározó ember. Utána a mai napig már majd csak egy lesz: Szikora János, de az egy későbbi történet. Schwajda meghosszabbította az ösztöndíjamat, évad végén pedig szerződést kínált: a Szigligeti Színház társulatának tagja lettem. De hogy milyenek a démonok! Legjobban a hétfői szünnapon szerettem a színházba járni. Csámborogtam az üres falak között, s rettegve gondoltam rá, hogy másnap tele lesz a színház színészekkel, próbálni fognak, s hogy ők hangosak és magabiztosak, és olyan óriási személyiségek, én meg itt vagyok két diplomával, három nyelvvel, s hogy ezt mégsem fogom tudni csinálni. Nem tudok olyat csinálni, hogy elfogadjanak. Az egész évem így telt.

– Nem voltak színész barátaid? Esténként a klubban nem oldódott a szorongásod?

– Valahogy Karcag után nekem túl tág lett a világ. A mai napig nem vagyok az a figura, aki hajnalig iszik kocsmákban, színészbüfékben, s akivel jól mesélhető, legendás történetek esnek meg. Sokat dolgozom, de este tízkor, tizenegykor hazamegyek a családhoz. Nincsenek bohém hajlamaim. Bennem másként él a színház. Hordozok valamit, ami háromezer éve lényege a színháznak, s nagyon nem tudok valamit, amit egy színházban forgolódó húszéves gyerek is tud.

– Többnyire dramaturgként dolgoztál. De mondd, mi az a dramaturg? Tartja magát egy hangzatos meghatározás, miszerint a rendező barátja.

– A dramaturgság szerintem pályakezdő színházi emberek hobbija, akik gyávák ahhoz, hogy rendezők legyenek, a színészethez meg tehetségtelenek. A dramaturgból később író, rendező, szerkesztő, kritikus lesz. Vagy pályaelhagyó. A dramaturg német találmány. Németországban gyakorlatilag a színházigazgatót is meghaladó jogkörrel bíró, sok nyelvet beszélő alak, aki széles körű műveltsége alapján meghatározza az adott színház művészi irányvonalát. Magyarországon viszont darabokat olvas, pepecsel, ül a rendező háta mögött a biztonságos sötétben, ha kérdezik, elmondja a véleményét, ha nem kérdezik, nem mondja el. Azt reméltem, dramaturgként leszek a helyemen, mert a színpadhoz gyáva vagyok, egyébként meg elég okos és talpraesett. A dramaturgot a költségvetési megszorítások egyébként pontosan beárazzák: ha a színházban csökken a pénz, első körben őt küldik el. A dramaturg ma luxus. Nem biztonságos a szakmai élete. Ennek ellenére szeretem és tisztelem a szakmámat, s ha tehetem, életem végéig művelem. Tervezem, hogy néhány éven belül megírom az első hazai dramaturgiai kézikönyvet. Hasonlók nálunk gazdagabb országokban egyébként léteznek. Ott, ahol a dramaturgia igazi művészet.

– Én azért színpadon is láttalak már fellépni.

– Ha most meghalnék, a színháztörténet két epizódszerepet tudna a számlámra írni. Egyik alkalommal Szolnokon játszottam a Székelyfonó című előadásban, ahol gyakorlatilag a kungfuban felszedett mozgásművészetemet kamatoztattam commedia dell’ artés elemekkel: tébolyult lovat alakítottam sikerrel. Akadt, aki miattam nézte meg kétszer az előadást. Ám ő nyilván nem értett a színházhoz. A másik a Bárka Színházban volt, ahol Bérczessel együtt léptem színpadra: egy Kárpáti Péter-darabban alakítottam kettévágott disznót, amint éppen amerikai gospelleket énekel.
Bizonyos tekintetben tényleg elő akarok lépni a biztonságos homályból, megméretni magam, dacára annak, hogy a megméretés eredménye nem érdekel. S ehhez akkor tartozik egy rövid magyarázat. Sokáig úgy éltem, hogy fontosnak tartottam, mit szólnak hozzám az emberek. Hogy amit teszek, írok, mondok, másoknak tetszik-e. Aztán rájöttem, ha valaki folyton másokra figyel, akkor nem figyel magára. Mostanában sokszor kerülök döntéshelyzetbe. És megérkeznek az első lehetőségek is. Télen például saját anyagot fogok rendezni Stevenson Kincses szigete nyomán. Színészekkel dolgozni nagy kihívás. Engem az érdekel, hogy a szakmai pályájukhoz tudok-e hozzátenni azoknak, akikkel dolgozom, jelentek-e számukra kihívást. Ez jobban érdekel, mint egy kritikus eltévedt jelzője egy indifferens előadásról. S attól, hogy tudom, nem kell feltétlenül tetszeni, felszabadulok. Mert ha nem tetszek, akkor sem történik semmi. Elmondják, hogy nem voltál jó, s fölveszik a cikkért járó pénzt. Olyan mélyen van a magyar színházkritika, hogy amit mond, annak nincs tétje.

– S a közönség?

– Nem vagyok rendező, legfeljebb olyasvalaki, aki rendez darabot, de azt tudom, hogy a szövegek színpadra vitelével hogyan lehet lekötni és terelni a nézői figyelmet. Térjünk vissza az energiához! Amit a színpadon csinálok, tulajdonképpen kungfu. Fölkeltek magamban energiákat, ezeket átadom a színészeknek, s megfigyelem, hogy a próbák folyamán ezek az energiák hogyan vándorolnak a színpadon, és a majdani előadásokon lejönnek-e a nézők közé. Rendező már nem leszek, ahhoz száznál több előadást kellett volna már rendeznem, megélnem sikert és bukást. De rendezés ürügyén energiagazdálkodást még végezhetek. És arra vágyom. Energia nem vész el, csak nézői tetszéssé alakul. Ült már néző az előadásom végén sírva, úgy, hogy nem tudott felállni. Akkora katarzisa lett, hogy hosszan, vigasztalhatatlanul, boldogan sírt.

– Mennyire szabad egy kalap alá venni a közönséget? Legjobban a szolnokit ismerheted. De vajon más, mint Pesten vagy Székesfehérváron? Vagy akárhol. Kell-e, szabad-e a közönséget kiszolgálni? Gondolom, erre is vannak választípusok, ahogyan az írók egy része azt mondja, magának ír, az asztalfióknak, a szakmának, mások meg mindenkinek, megint mások a művelt közönségnek.

– Shakespeare-rel értek mélységesen egyet, noha úgy, mint ő, senki nem ír darabot; a kor sem alkalmas rá, de a világról alkotott összképünk is akadályoz abban, hogy hozzá hasonlóan varázslatos könnyedséggel nyúljunk helyzetekhez, formáljunk jellemeket, emelgessünk súlyos labdákat. Nekem fontos a közönség, de a közönség kiszolgálásában nem hiszek. A közönség szolgálatában viszont igen. A közönséget különböző szinteken, bonyolult módon kell szolgálni. Úgy képzelem, a közönség egyedek bonyolult, fura tákolmánya, de ha jó egy előadás, akkor közösséggé válik, s az előadás alatt rituális beavatáson esik át. Ha szerencsénk van, s ha jól végezzük a munkánkat – miként egy papi szolgálat végén –, a közösség mégis egyedenként viszi haza az élményt. Nincs más dolgunk, mint hogy összehozzuk az embereket, közösséggé változtassuk, s adjunk nekik valami olyat, amit a hétköznapokban nem kapnak meg. Ezt létre lehet hozni komédiában, tragédiában, középműfajú művekben, s ha sikerül, jól tettük a dolgunkat.

– A közönség manipulálhatóságáról beszélsz. Arról, hogy bármilyen, jó vagy rossz irányba (bár ki mondja meg, melyik a jó) is lehet manipulálni művészileg, politikailag. Ez pedig felvet morális kérdéseket, hatalmiakat.

– Spirótól idézek, pontatlanul, Az imposztorból. Azt mondja Boguslawski, mi jogon nézed le, édes fiam, a közönséget, amely eltart téged. A másik gondolat Goethe Költészet és valóság című művéből: a nézőknek nem olyan darabot kéne játszani, amit hallgatni szeretnének, hanem amilyet hallgatniuk kellene. Szerintem az igazság a kettő között van. És remélem, ott is marad. Nem szeretem azt, amikor arra való hivatkozással, hogy a közönség fáradt és szórakozni akar, a legalantasabb vágyakat szolgálják ki színházcsinálás címszó alatt. Ideig-óráig úgy is lehet népszerűnek lenni, ha az ember a somlói galuskához dobostortát kínál, meg mondjuk még egy kis madártejet. Ám ez a világnak az egydimenziós szemlélése, én viszont úgy látom, elég sok a baj körülöttünk, márpedig a sok bajt sokféleképpen lehet közelíteni, megérinteni, ábrázolni. Az sem üdvözítő persze, ha a néző úgy tér haza, hogy legjobb lenne felkötnie magát. A világot én szent szörnyűségnek tartom, amit a maga elementáris ellentmondásaiban kellene, hogy megmutassuk. Mi, színházi emberek akkor lehetünk különbek, ha az mondhatjuk a különböző helyekről, mélységekből érkező nézőknek, hogy tudunk nekik közös platformot mutatni, mert az európai színház mégiscsak erről a közös nevezőről szól. Azért is jó a színház, mert különleges erők mozdulnak benne. S ha ezek az erők megfelelő kiindulópontból, kellő alázattal, bátorsággal vannak összerendezve, annak jó médiumok segítségével komoly hatása lehet. Az emberek elzarándokolnak az ilyen típusú színházakba, mert mindig várnak valamit. Azt gondolják, az életük több annál, mint amit éppen élnek, több egyfajta lögybölődésnél az ébrenlétben.

– Harminc éve szemléled közelről a szolnoki színház történetét, hisz a Paál István-korszakban kezdted, gimnazistaként. Melyikeket tartod fontos, korszakos éveknek?

– Korábbról kezdeném. Az ötvenes években Szolnok kis Moszkvaként, büntetőgyarmatként működött. Ötvenhat után a rebellis művészeket többek között ide száműzték: Mensárost, Mádi Szabót, másokat. Az a kitűnő társulat írta a szolnoki legenda első fejezetét. Aztán a hetvenes évek elején jött egy fiatal, nagyon tehetséges rendező, Székely Gábor, aki nevelni kezdte a közönséget. Az lett a színház második nagy korszaka híres Székely-darabokkal, de Szolnok iparváros, és nehéz a munkásoknak folyton a szikár, kíméletlen szembenézést látni a színpadon. Székely kinevelte a fiatal dramaturgot, Schwajdát. Schwajda első korszakában elkezdte csinálni azt a frivol színházat, amit ő gondolt, de szembetalálkozott az aktuális kultúrpolitikával, s végül a direktori kinevezését követő harmadik hónapban lemondott. Az őt követő Lengyel Boldizsáré érdekes korszak volt, a politika határmezsgyéjén egyensúlyozó színházba ekkor érkezett Paál Isti az alternatív-avantgárd vonalról. S bár a szolnoki színház harmadik nagy korszaka ide köthető, nézőként már vannak emlékeim arról, mennyire foghíjasok voltak a nézőtéri széksorok. Aztán a Schwajda-féle sztárszínház következett, ő szinte egy nemzetit hozott itt létre kiváló művészekkel, utána pedig Vass Lajos jött, s vele párhuzamosan érkezett, előbb főrendezőként, Szikora. Én velük együtt próbáltam itt egy nyitott, kísérletező színházat csinálni. Akkoriban nemzetközi porondról érkeztek rendezők, s figyeltünk Európára. Balázs Péter színházáról pedig mit mondanék? Mostanában megint nem járok a Szigligetibe. A nézőtér viszont állítólag tele van, az előadások népszerűek. Balázs sikeres színházat csinál, de ennek szakmailag ára van. A nagy korszakok után a színház most azt a missziót kapta, hogy kiszolgálja néhány ezer bérletesét. Ám szerintem így a színház nem sikeres, hanem népszerű. A kettő közt nagyjából annyi a különbség, mint a sztár és a celeb között.

– A Spiró-korszakot nem említetted.

– Spiró kitűnő író, nagyszerű színházi ember, felkészült esztéta és gondolkodó. De más sikeres szerzőként meghajolni a függöny előtt, és más száz-százötven ember életét befolyásoló döntéseket hozni. Kirúgta az átvett társulat nagy részét. Akkor lógott a büfében a szeneslapát, rajta a távozók nevei, az enyém is. Akkor lettem először népművelő Szolnokon. A nézők pedig egy év múlva elkezdtek bérleteket égetni a színház előtt. Visszajött Schwajda, engem is visszahívott, majd egy év múlva érkezett egy nagy hívás Csányi Jánostól, hogy hozzunk létre egy vadonatúj színházat a nulláról. Építsük fel porból, szellemből, téglából. De ez előtt voltam egy kicsit népművelő.

– Népművelőként mit csináltál?

– Horváth Tibor igazgató felkérésére – egyébként a Vargában az ő felesége nem lett a magyartanárom – én indítottam a dráma tagozatot a Széchenyi-gimnáziumban, s az első két évfolyam drámatanára voltam. Imádtam. Ez volt a középiskolás misszióm. Rengeteget kaptam gimnazistaként, s tudtam, mi az árnyoldala, mi a pozitívuma, ha egy tanár kreatív módon van jelen a diákok életében. Igyekeztem nem elkövetni volt osztályfőnököm hibáit, nem engedtem magamhoz túl közel a tanítványaimat, ugyanakkor megadtam nekik minden olyan impulzust, amiről azt gondoltam, szükségük lehet rá. S azért ha egy tanár rendez, más nexusba kerül a diákjaival. A példaadásnak, a művészi megformálásnak olyan apró technikáit tudja átadni, amire elméleti típusú órán ritkán adódik lehetőség. Amikor együtt izzadunk, amikor mutatni tudok nekik mozdulatokat, amiket ők még nem tudnak.

– A Verseghy-gimnáziumban nem volt ilyen jó élményed, onnan elmenekültél.

– Ott táncot és drámát tanítottam fél évig, ám azzal szembesültem, hogy hétfőn reggel nyolckor egy középiskolás nincs olyan állapotban, hogy át tudjam törni azt a falat, amit a hétvége húzott. Ha nem bohóckodok vagy keménykedek a katedrán, nem tudom felkelteni a figyelmét. Tanárként is széttörős és felépítős fajta vagyok. Szét kell zúznom az ellenfél állásait – megint a harcnál vagyunk –, hogy aztán tégláról téglára felépítsük a jobb sáncot. Megkaptam, hogy tanár úr, nagyon jó, amiket mond, de nem érdekel bennünket.

– Ez következett a tárgyból is, hogy nem vették komolyan?

– Nézd, van középiskola a megyében, ahol hétfőn reggel nem lehet a gyerekkel

magyardolgozatot íratni, mert a hétvége kifárasztotta, s különben is még csetnyelven beszél. Nehezen toleráltam, hogy a gyerek az asztalra borulva alszik, s nem volt a kezemben eszköz, hogy lenyűgözzem. Igaz, olyan diák is akadt az osztályban, aki betegen jött be, mert őneki az én órám ért valamit az egész héten. De a közöny erősebb volt.

– Rossz véleménnyel vagy a fiatalokról?

– Folyamatosan velük vagyok Fehérváron is. Szikora Jánossal karöltve visszük a nagyszínházat, én igazgatóhelyettesként, de a dolgom elsősorban az a komplex színháznevelési program, az Atlantisz, amit Szolnokon kezdtem. Szikora János végre az az alkotó, akivel időről időre társalkodói viszonyban lehetek. Nagy formátumú művész, aki elfogad, és alkotótársként is kíváncsi a véleményemre. Utat és lehetőséget biztosít ahhoz, hogy a saját magam nyomait kutathassam, és megfejthessem végre saját rébuszom. Ez az új helyzet nagyon inspiráló. De visszatérve a programhoz: azt vallom, a színház körül kell tartani a gyerekeket, hogy később színházszerető és -látogató emberré váljanak. A színészek, meg én is elmegyünk iskolákba különböző programokkal, rendhagyó órákkal, rendezek dolgokat a diákoknak, most például kisjátékfilmet forgatunk, amit ők írtak a forgatókönyvíró műhelyemben. Játszunk, vagyis a művészi megvalósítás terén sok mindent mutatok nekik, ami később segítheti eligazodni őket a saját életükben. Tavaly ezernyolcszáz diákot értem el az Atlantisszal Fehérváron. Hálás munka, mert a diáknál nincs jobb kérdező, ha áttöröd azt a falat, amit maguk emelnek maguk köré azzal, hogy a net mindentudásával a hátuk mögött nem mernek kérdezni, de tele vannak problémával, tele vannak beidegződésekkel és sztereotip válaszokkal, miközben az életük egyszeri és egyedi.

–A színházi léten túl lakóhelyeiden vállalsz olyan kulturális tevékenységeket, amelyek szinte közéleti szerepvállalásnak minősülhetnének. Szolnokon, ugye volt a Hol élünk? fesztivál szervezése, szoborállítási akciók, most Fehérváron pedig a Koronázási Ünnepi Játékok.

– Ez részben a színházi lét hatni akarásából következik. Nem lehet mindenkit bevinni a színházba, fontos, hogy a színház is kijöjjön a városba. A színház nekem erőmű, folyamatosan működő atommáglya, amely folyamatosan sugároz. Erre gondoltam ki a szolnoki Agorát. Ami megvalósul belőle, már nem az, amit kitaláltam, de az engem annyira már nem érdekel. S erről szólt a Hol élünk? és a Szemafor Alapítvány is, a szoborállítások. Szigligeti és Szolnok ispán szobra a személyes kezdeményezésemre alapítványunk pénzügyi missziója következtében készült el, s ma is áll. Volt egy módszertanilag országosan ismert játszótér is a Verseghy parkban, de nem EU-s szabvány szerint épült, s ahelyett hogy átépítették volna, lebontották. Ez mentalitás dolga – nincs mit tenni, errefelé így működnek a dolgok. Mára a Szemafor Alapítvány is nyom nélkül eltűnt, viszont belefutottam a legnagyobb történetbe közösségépítő munkám során: a székesfehérvári Koronázási Ünnepi Játékokba. Fehérvár koronázóváros, királyainkat 1547-ig ott koronázták, s Szent Istvántól kezdve számos magyar királyt temettek el ott. Egy sírkamrában összekeveredve hevernek a magyar királyok csontjai, s nem lehet tudni, melyik kihez tartozik. Így vagyunk mi a magyar történelemmel. Ha a Westminsterben végigmész, pontosan el lehet mondani Anglia történelmét a királyok sírjainál, nálunk meg egy ládára tudsz rámutatni, hogy abban a tömegsírban nyugszik a keresett magyar király. Ez vérlázító, de nincs mit tenni, ilyen a történelmünk, és így is éljük meg azt. Szikora azt ígérte az igazgatói pályázatában, hogy felépíti a Nagyboldogasszony-bazilikát, a magyar királyok temetkezési helyét – szellemi síkon. Felújítjuk az ezeréves királykoronázási szertartás hagyományát, és egy nagy ünnepély, a Koronázási Szertartásjáték keretében, fényes külsőségek közepette, több száz szereplővel, hatalmas közönséggel újraéljük. Azt gondolom, ez nagyban ugyanaz, mint a Hol élünk? fesztivál volt. Csak az Szolnokról szólt, ez pedig most a nemzetről.

– Eddig nem mondtad ki egyértelműen, hogy Szolnokon elfogytak a lehetőségeid.

– Itt annyi talaj maradt a talpam alatt, amennyit ez a lakás jelent. Minden, amit beinvesztáltam a városba, kicsúszott alólam. A színház, a közművelődés és a főiskola is. Úgy tűnt, sikeres szakmai pályafutásomnak három alappillére lesz, aztán mindegyik összeroppant, eldőlt. Pedig itt szerettem volna élni és eltemetődni.

– Költözés előtt álltok. 

– Azt ne mondjuk, hogy végleg, mert sosem lehet tudni, de most nem látom az okát, hogy valamikor visszaköltözzem Szolnokra. Talán azért, mert nem lesz még egyszer ilyen csillagállás, mint amit említettem. A színháznál dramaturgként dolgoztam, és pályáztam az igazgatói posztra, a főiskolán Kékesi Kun Árpáddal és Várszegi Tiborral megalapítottuk az alkalmazott színháztudományi tanszéket, és azt terveztük – hárman voltunk művészdoktorok a megyében –, hogy Szolnokra hozzunk a művészképzés elitjét. Az első három akkreditációs kört buktuk, majd a Szolnoki Főiskola úgy döntött, hogy a nyerhető negyedikbe nem vághattunk bele. Nyerhetőt mondok, mert országos botrány lett, hogy kiváló pályázatunkat elmeszelte a Magyar Akkreditációs Bizottság, s végül már felkérésünk volt, hogy csináljuk tovább, de a szenátus bölcsessége mást tartott stratégiailag hasznosnak a főiskola hosszú távú céljainak szempontjából. Rektorváltás is történt, s az új rektornak ez a küzdelem már nem volt szívügye. Harmadik pillérnek itt volt az Agora, aminek a szakmai-pályázati részét Szutorisz-Szügyi Csongorral kezdtük, s döbbentem tapasztaltam, hogy az általam koncepcionált szakmai anyag ezerhétszázharminchat-millió forint pályázati pénzt hozott a városnak, amiből felépülhet egy különleges kulturális-művészeti központ, egy olyan, ami maga köré vonja a régió tálentumait és tehetséges szakembereit. A minisztériumból jártak hozzám, mert forradalmian új volt az a megoldás, ahogy a közösségépítés intézményi, épületi részét elgondoltam. Az Agorából nemzetközi hírű épületet tudtam volna csinálni, ha van rá időm. De két év alatt összezuhant minden. 2007-ben nem én lettem a színházigazgató, 2009-ben kirúgtak az Aba-Novák Kulturális Központból, 2010-ben pedig megszűnt a főiskolai státuszom. Észre kellett vennem, hogy a semmi fölött homorítok. Pesten lettem egy színházi és filmes háttérképzést működtető iskolának a szakmai igazgatója Csányi János barátommal, akivel sopronoztam meg bárkáztam, majd Szikorával és Csányival megpályáztuk a Vörösmarty Színházat, és nyertünk. Azóta más távlatok nyíltak számomra.

– A Bárka Színházról esett már szó, de talán nem elég.

– Elmondhatom, hogy színházépítő is vagyok. Fizikailag a nulláról sikerült egy új magyar színházépületet teremteni. Ez a Bárka. Akkor, ott tapasztaltam meg, hogy ha föltartunk egy zászlót, amire jó hívó szót írunk, sereglenek felénk a szélrózsa minden irányából a nagyon jó erők. (Egyébként most ugyanez ismétlődik meg Fehérváron.) Aztán nagy nehézségek közepette felépült a színház, én pedig 1999 végén visszajöttem Szolnokra. Életemben két nagy és rossz döntést hoztam: egyik, amikor elmentem Szolnokról Bárkát építeni, a másik, amikor a Bárkától visszajöttem Szolnokra. Nyilván nem érdemes ezzel utólag foglalkozni, mert így van jól, ahogy van, de néha eljátszom a gondolattal, mennyire más ajtók nyíltak volna előttem, ha akkor Pesten maradok abban az ismeretségi körben. De visszajöttem, s 2007-ig úgy tűnt, nem döntöttem rosszul, mert amit behoztam ide, az együttműködés, a párbeszéd, a kreativitás szellemét, az mind működni látszott.

– Vass Lajos hívott vissza?

– El akartam jönni a Bárkától, hogy miért, most nem mennék bele. Emberi döntést kellett hoznom, s én kerestem meg Vass Lajost, az akkori direktort. Sokáig úgy tűnt, sínen vagyok. Én mindenkivel tudok dolgozni, ám egy idő után gyanús, ha valakit nem tudnak bemérni. Én ügyek mellé állok szenvedélyesen meg emberek mellé. Bennem nincs meg az a képesség, hogy csapatoknak drukkoljak. Nem érdekel, hogy valaki fradista vagy Újpest-szurkoló, engem a jó gól érdekel. A gólöröm. A közösség. Az a fontos, hogy magam körül helyzetbe hozzak embereket, s ez is gyanús. Találgatják, miként építem a klientúrámat. De nekem olyan soha nem volt, s szerintem nem is lesz. Én áramlatban élek. A színház olyan áramlat, ahol minden közös.

– Írtál egy doktorit is.

– Az játék volt.

– Hasznos játék, hiszen ha tanítani akarsz főiskolán, egyetemen, ahhoz nem árt.

– Olyan témát akartam kutatni, amit Magyarországon öt embernél több nem ismer, s olyan nyelven, amit nem ismerek. Így találtam meg a huszadik század első felének spanyol groteszkjét, s egy Ramón del Valle-Inclán nevű szerzőt, akinek a nevét sem tudtam kiejteni, de akiről kiderült, hogy hazájában nagyobb hírnek örvend, mint García Lorca. Ő a spanyol nemzeti drámaíró. Kíváncsi voltam, tudok-e három év alatt olyan szintre kerülni a nyelvből meg az adott témából, hogy abban relevánsan meg tudok nyilvánulni. Sikerült annyira elsajátítanom a nyelvet, hogy egy Szentkuthyhoz hasonló nyelvzseni szövegeit eredetiben olvassam, s könyvtárnyi irodalmát áttanulmányozzam külföldi könyvtárakban, s ami a legfontosabb, tudtam mondani újat. A doktorim summa cum laude lett, s nem kizárt, hogy megjelentetik Spanyolországban. Így papíron megnyílt egy világ, hogy minősített tanárként főiskolákra, egyetemekre kerülhessek, de ez is várat magára. Most a Kodolányi Főiskolával Fehérváron folynak tárgyalások, hogy egy olyan művészeti képzést valósítsunk meg, ami Szolnokon nem jött össze.

– S a prózaírás?  

– Abban te vagy a hibás. Ahogy annak idején Bollók Csabi a drámaírással. Ha nem szólsz rám, hogy írjak valamit, eszembe nem jut prózába kezdeni. Prózát csak neked adok, más folyóirathoz nem is küldözgetem az írásaimat, hogy mérjék meg, mert ha jó véleményt mondanának, nem hinném el, ha meg rosszat, nem érdekelne. Prózát írni nekem a nagy halál. A drámai dialógusokban a szereplők egymásnak felelnek. Egyik mondat hozza a másikat – azokat nem én írom. De a prózában magam vagyok, s mindig megrémít a végtelen szabadság, s az abból fakadó világmély. Leülök, és fogalmam sincs, mit fogok írni a következő tíz percben. Általam is megdöbbentő módon szakadnak ki belőlem a szavak, mondatok. És ez a magányos szabadság rendkívüli módon inspirál. A színház közösségi művészet, megírod a szöveget, a rendező átszerkeszti, a színész átalakítja, még az asszisztens is rak hozzá valamit. Ezért is lehet, hogy a színdarabok általában rövidebb idő alatt születnek. A próza zárt szöveg, a színmű nyitott. Utóbbiba beleférnek esetlegességek. Az majd kialakul. Ennek ellenére viszonylag gyorsan írom azokat a novellákat is, amiket az Esőben közölsz. Előbb-utóbb kötet lesz belőlük, s tudom, később regénnyel is lesz dolgom. Talán arra várok, hogy valaki rám szóljon: János, miért nem írsz te nagyregényt? Engem megtalálnak az ilyen mondatok.

– Ez a nyitottság-zártság azért érdekes, mert aki a próza felől érkezik a színpadi szerzőségbe, annak nem ilyen egyértelmű a darab nyitottsága, hogy majd megoldja a színész az adott mondatot.

– Ezért sem szeretjük, amikor a drámaíró ott kotlik a próbák alatt a nézőtéren, és az éseiért küzd. Azt szeretjük, ha koncolhatjuk a szöveget. S az egy vérbeli prózaíró számára sokkoló lehet. Még egy drámaíró számára is. Amikor a harmadik olvasópróba után odajön a színész, és mond valamit, amit kikérsz magadnak, de végül kiderül, neki van igaza. Hogy a te mívesen összerakott építményed mennyire instabil, és csak egy színész zsigeri mondatától, észrevételétől tud stabil szerkezetté válni. Mert a színész másként médium. Képes a struktúrád mögé látni. Egyetlen leheletével megrendíti a betonépítményedet. Ha jó a füle az írónak, meghallja a suttogásokat. Tanul belőlük, s legközelebb jobbat ír. 

– Drámaköteten nem gondolkodsz?

– Ahhoz előbb az kell, hogy fontosnak tartott drámáimat bemutassák.

– Melyek a fontos darabjaid?

– A Prospero utolsó megkísértése, a Tűztestvér, a Húsevők, a Psyché. Azt gondolom, ezek részei lehetnének a magyar drámakultúrának, mert vannak olyan szinten, mint más darabok, amelyek részei. Hogy milyen szintre, skatulyába helyezhetők, nem tudom. Majd a darabok elhelyezik magukat az értékrendben. S azért van még fontos tényező, nevezetesen, hogy az adott művet befogadja-e az irodalmi kánon. Érdekes például a Füst Milán-darabok története. A szerző fiatal korában hiába házalt remekműveivel, idős korában viszont a fiatal Székely Gáborék felfedezték az öreg mestert, s akkor a kánon végre rátette a pecsétjét a darabjaira. Esetemben nemcsak az a fontos, színpadra kerülnek-e az adott művek, de az is – és itt nem először ellentmondok magamnak –, hogy az irodalmi közízlés elfogadja-e, hitelesíti-e a bennük foglalt állításokat. Ha nem, akkor jó esetben csak bemutatják, a hitelesítés viszont elvileg posztumusz is megtörténhet.
Valamikor hoztam egy jelentős döntést, amire büszke vagyok akkor is, ha hátráltatta a szakmai kibontakozásomat. A család mellett döntöttem. Igyekeztem elkerülni minden olyan helyzetet, amikor azt éreztem volna, sérül a család, ha intenzívebb alkotói pályára állok. A hétköznapjaim inspiratív emberi közegben zajlanak, erős a családom, a hátterem, s emberi szempontból élvezhető közösségekben létezem, ami megad egyfajta biztonságot. Nem szorongok azon, hogy a nem tudom hányadik nagy ambícióval írt darabom is asztalfiókban hever. Mert megtanultam, hogy a várakozás pillanatai pozitív emberi anyaggal lehetnek kitöltve, s ez nekem mindennél fontosabb. Ezért nem vagyok frusztrált, ezért nem ülök egy rommá dőlt életkupac hamuhegyén rossz albérletben, s pálinkagőzösen nem kesergek azon, hogy elcsesztem az életemet. Az életemet egésznek és szépnek érzem. S erre büszke vagyok, mert egyébként azt látom, hogy a színház megeszi az emberi kapcsolatokat. Remélhetőleg szépen fel tudjuk nevelni egyetlen lányunkat, utána meg lesz, ami lesz. A jóisten majd eldönti, ha akarja, hogy mindaz, amit eddigi életemben cselekedtem, mennyit ér.