Lapszámok, 2011/4

Markó margójára

 

Markó Béla: Út a hegyek közt. 99 haiku. Bookart. Csíkszereda, 2010.

Mottó:
„akár a lomb a földön szétterítve,
színek, formák, foltok és hézagok,
mert én is inkább csak egy kép vagyok,
külön-külön figyelek részeimre…”

(Markó: Perspektíva)

 

Az Esőben három évvel ezelőtt a Simonyi-folyó fölé emeltem hidat (2008/4: 74–81.), amely éppen Aradon kanyargott, hiszen ott jelent meg Árpási Zoltán interjúkötete Simonyi Imréről. Most Markó Béla ugyancsak Romániában megjelent haikukötetéről elmélkedem, és a szerpentinekről tekintek le a kígyóként tekergő folyóra. Most egy haikuhidat ácsolok, díjakból (József Attila, Déry, Füst, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, legutóbb a Magyar Szabadságért), asszociációkból (Fodor Ákos, Zalán Tibor, Babics Imre, Kosztolányi haikui) és allúziókból függesztem majd fel a Kézdivásárhely határában fekvő Torja-patakra.

Markó Béla (1951) ugyanis kézdivásárhelyi, igazi erdélyi magyar, költő és író, tanár és szerkesztő, mellesleg politikusként 1993–2011 között a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség (RMDSZ) elnöke volt, s máig a román kormány miniszterelnök-helyettese. Nem kis meglepetés egy ilyen komoly pozícióban lévő alkotónál haikukra bukkanni, noha a haikuírás a felsőbb körök privilégiuma volt a középkori Japánban is. A sóguné, a szamurájoké, a dajmjóké, akik egyszerre voltak politikusok, harcosok és költők. Markó ugyanígy: politikus, író, tollforgató hazafi. Ő szintén a tömör, szikár, rövid, velős, gondolkodtató és tanító formát keresi a 21. századi Erdély szívében, ahol igen komoly kérdésekre kell választ adnia a profetikus szerepet felvállaló, bátran megszólaló irodalmároknak (ahogy Babits mondotta: „ha kellett, akkor megszólaltam”). Eddig is rengeteget tanított verseivel (talán ezek sem véletlenül voltak olykor gyermekversek vagy éppen mesék – ahogy Tersánszky is gyermekirodalomnak álcázta kemény kortárs kritikáit), esszéivel, interjúkötetével, előadásaival, fordításaival és még tankönyvszövegeivel is. A haikuírás azonban merőben más.

Haikut sem olvasni, sem írni nem lehet gyorsan és sablonosan. Kliséket ráhúzni lehet, de azoknak sem lehet egyértelműen megfelelni európaiként. Haikut írni ma nemzetközi divat (a haikuírás elképesztő méreteket öltött – haikugenerátorok működnek, Terebess Gábor egy több mint ötvenezer verset bemutató honlapot üzemeltet. Szerencsénkre ez mára a világon a legnagyobb, ezerötszáz költőt jegyző haikuportálja). De jó haikut írni bizony kevesen tudnak. három sorban és tizenhét szótagban (5-7-5) ugyanis nehéz többet mondani, mint a Háború és béke huszonnégyezer-ötszáz. A szójátékok és gondolatfacsarok villanásszerűen jelennek meg. Ezeket a flash-eket nehéz tematikus kötetbe rendezni. Markó Bélának sikerült. Talán van közös vonás a szerkesztői és a kiadói szándékban, hiszen a Bookarttal korábban három év alatt hat közös verseskötetet alkottak meg, mindet Csíkszeredában. Ha csak az eggyel korábbi Tulajdonképpen minden (2010) kötetet veszem figyelembe, érezhető a formai letisztultság igénye (nem beszélve a tradicionális, klasszikus szonettkoszorúról, amely Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig tizennégy poétát szólított meg, így sajátságos magyar líratörténetet formált; Költők koszorúja (1987). A szonettekben hagyományosan az alakzatokban és mondanivalóban feszülő, de kitörni vágyó mentális erő rejlik. A haiku még drámaibban sűrít, ettől még hevesebben feszíti az olvasó és író kogníciós határsávjait. Maximális befogadás, minimális közlés (tkp. olyan, mint egy Örkény-egyperces líra változatban). Totális világkép, nyíló értelem, groteszk együttállások jellemzik a szövegeket. Ahogy Markó írja: „együtt dolgozik / pillanat és öröklét” (Összhang), vagy „összecsukódnak / a dimenziók sorra” (Sors).

 

A haikuk alapvetően pillanatokat ragadnak meg, de minden szerző igyekszik az univerzumot belegyömöszölni a korlátozott karakterszámba (Nyári bolygó, Öröklét). Olyan ez, mint egyetlen atomba rejteni az egész kozmoszt. Európai szokás, hogy a verseknek van címük. Ez esetünkben sokszor könnyíti, mélyíti, egzakttá teszi, vagy éppen átkódolja a megértést. Meghatározza az atom magját, amelyet körbeölel a szöveg. Az univerzalitást lefedő címek az évszakok, a napszakok, a vallás és önvallomások köré csoportosulnak.

Célszerű a megszokott témák szerint felfűzni a szerkesztői szándék megértését. Tarján Tamás korábban a négy ciklusból álló kötetet az évszakok és a körforgás egyetemessége szerint kategorizálja, így a Kívánság sorakoztatja a tavasz verseit, az Együtt a nyár haikuit, a Készenlét az őszi költeményeketMegváltás a tél líráját. A magyar haiku követelményei között is felleljük az évszakszavakat és a statikusságot, a jellemző nominális stílust. Nem ragadhatunk le azonban ilyen evidens magyarázatoknál. Az évszak természetesen begyakorolt és felismerhető toposz: az élet(szakaszok) körforgásának illusztrátora. A napszakok ugyanezt a célt hivatottak szolgálni.

Tényleges természeti jelenségek kerülnek elő, amikor lombfakadásra, a tavaszi kertben beporzásra vagy esőre, aranyeső- vagy alma, de elsősorban cseresznyevirágzásra, áprilisi magnóliavirágzásra, rügyezésre, zöldellésre, feslésre, bomlásra, bimbókipattanásra, illatozásra kerül sor. Ezek a kötelező elemek, azonban a mögöttes tartalom lüktet akkor, amikor az összhang, az újjászületés, a hitben megerősítő lépcsők, a gyermekkorban felsejlő vágyak, félelmek, szerelmek, találkozások, tapasztalatok említődnek. Az első ciklusban található Használati útmutatással összefoglalható a képzelet és a valóság közötti éles átmenet: „a túl sok virág / kiszorítja a kertből / a képzeletet”. A világról sohasem lehet egysíkúan gondolkodni. Mindig van konnotáció, mindig működik a korrespondencia. A feladat: összhangba hozni a világ rezgéseit és saját vibrációnkat. A harmónia eredménye az Együtt.

 

Érdekes, hogy a nyári ciklusban a napszakok vagy az időjárás változása a mérvadó: reggeltől, napkeltétől alkonyig, estig, sőt éjig, esős idő után a verőfényes napsugár megjelenéséig, a harmattól a szárazságig. A nyarat elönti a nyugalom, a tücsökzene, a remény, a folytonosság, a finom erotika (amely ősszel és télen a legintimebb: „a tűz leroskad / kialvó láng az ujjam / hűvös a tested” (Búcsú); „mint a víz egyre / morzsolsz engem s mint a part / folyton ölellek” (Ellentét), egyensúlyba kerül a mindenség. Az idő lassabban telik. Ezt az évszakot a fényesség, árnyékok, lepkék, szorgos hangyák, fekete-fehér játék, csillagok, pitypangok a szélben, tücsökciripelés, kövér vízcseppek, nedvesség, rózsaszín, bíbor, barack, sárgaság, verébcsiripelés, rigófütty határozza meg. Ám ezek mögött is ott ólálkodik a múlandóság. A tücsökzene kicsordult, és a kis, tikkadt rovarok nem nekünk zengnek zsoltárt. A faárnyék már körbejárt, a póknyál megfagyott, az éjjelek álmatlanok, a lepkék szétrepülnek, a csillag kihuny, a ciripelés szétrongyolódik, a vízcsepp az angyal nyelvének hegyéről a megsemmisülésbe hull alá, a verebek szürkék, a repülés behatárolt, a cement kellemetlenül forró, a faágak öregek, keserű mézet gyúrnak, és végül: „a nap legurul / lassan félredől az ég / s az éjbe csúszik” (Nehezék).

A természet felkészül a pihenésre, az árnyékokra, a hidegre, az enyészetre, a lombhullásra, a búcsúra, a szenvedésre, az átfordulásra. A körtében érik a gravitáció, a seregélyhimnusz jelzi, a szilva megérett, a szeder édesen omlik ajkainkon, az almával együtt zuhan földre a féreg. Az ember felkészül az elmúlásra, és egy éhező veréb röptének szemlélésekor megérti, hogy „bennem is csontváz / de a fa újra zöldül / pazarló Isten” (Lombhullás). A lét véges, de a létezés örök, ahogy Babits az Esti kérdésben szintén figyelmeztet erre, és a fűszál növekedésének megfigyelése közben az egyik első magyar haikukává avatta önmagát. Az őszi haikuk között egyre több a mélyebb, filozofikusabb, introvertáltabb: „veréb repül fent / kívül szélfújta tollak / bent fehér csontváz” (Perspektíva). Ugyanakkor több az emocionális kitörés, a gondolati líra, az ars poetica. Akár az időről elmélkedik valaki, akár a túlvilági életlehetőségekről, mindig ott áll a háttérben a hit. kilencvenkilenc haikuból nyolcban jelenik meg az Isten (hol áttetsző, hol ágat szorító, hol csillagvilágot tépdeső, hol lepkealakú, hol eltakarja a holdat, hol pazarló, hol kézen fogva vezet bennünket, hol csak a nyomát látjuk a jégen), mindig nagy kezdőbetűvel, pedig máshol a hagyományoknak megfelelően minden kisbetű (a címeket kivéve). A Teljességben kiderül, hogy az Isten hibátlan. Ugyanilyen lehet a Kis Herceg, Münchhausen vagy éppen Krisztus is, akiknek szintén nagy kezdőbetűs előfordulását találjuk. Ők mind a lírai én alakváltozatai, akikben testet ölt az elvágyódás, a nyugalomigény, a birtoklási vágy, a kalandkeresés egzotikuma. Sohasem a nyílt vallásosság tűnik szemünkbe, hanem a szelíd, de rendíthetetlen hit, hogy az Úr jóságos, Krisztus pedig a tenyerén hordoz minket: „a házat a füst / vezeti kézen fogva / minket az Isten” (Tájkép ősszel).

Az emberélet útjának végén vagy sorsdöntő állomásain számvetést illik készíteni, ahogy Dante, Babits, Kosztolányi, József Attila. Lírai önvallomást, hittételt a megváltás reményében. Ugyanis az emberélet túlzottan rövid, hogy bármely pillanatát feleslegesen elpazaroljuk: „nyílik az ajtó / felrebbennek a fények / de már csukódik” (Emberélet). A természet takarékon pihen, várja az új tavaszt, a lélek is megújhodik. A tél a töprengés ideje, a nosztalgikus esték, a közösen átélt emlékek felidézésének korszaka. Ám az önigazolásban fájdalmas része van a magányra való rádöbbenésnek, az istenkeresésnek, a meghasonlásnak, a társkeresésnek. Mindezt az a tény teszi elviselhetővé, hogy az örök körforgásban benne él a teremtés és a feltámadás lehetősége. Talán nem is magunkért, hanem másokért érdemes alkotni és túlélni. Ez az igazi ars poetica. Ez okozza a szédülést, és ez a méltó küldetése minden haikuköltőnek: „talán befelé / és bennebb és legbelül / de az van ott is” (Küldetés). Aki túljutott önmagán, és képes tenyerébe venni a világot, és lágyan befedni azt, hogy a felkelő nap sugarai átvilágíthassanak ujjbegyein, hogy az érlelő fénysugarak nyomán mindenki megtalálhassa, hol az Út a hegyek közt: „hó-abrosz ott fent / reggeli maradék-e / vagy már vacsora?” 

Ezt az utat segít megérteni, egyengetni Láng Orsolya, akinek 16 tusrajza díszíti a kötetet. Ezek az apró ars artiumok a – japán témájú Krasznahorkai-regények oldallapjain már megszokott, és itt ugyancsak szembetűnő – fehérséget messzemenően értékes, és szokatlanul merész, olykor szürreális és elgondolkodtató tartalommal képesek megtölteni. Már-már kalligrammává olvadnak össze a képek és a haikuk. Az összefonódást és a végső teljesség érzetét erősíti a kötet hátlapján az egykor szintén haikuvilágba menekülő Kovács András Ferenc könyvajánló haikufüzére, amely az út, a pillanat, a nyitott szem, a töretlen idő, a mindenség, a semmi, a hiány, a maradandóság, a szív és elme, a fény és sötétség, a folytonosság és névtelenség csakráin keresztül szivárogtatja be Markó Béla haikukötetét a magyar irodalomtörténet egyetemes értékei közé: „Mert maradandóbb, / Mit csak észrevesz, észlel / A szív, s az elme.”