Meghitt ünnepséget tervezett édesapja századik születésnapjára. Addig még négy és fél hónap. Néhány régi barát, persze jóval fiatalabbak, mint az öregúr. Az ő korosztályából már senki élőt nem találna. Finom kis borozgatás – apja is ihatna egy decinyit –, és történetek felidézése. Az a legkedvesebb szórakozása. Ahogyan az időseknek általában. Tiszta az elméje, a beszéde is csak ritkán kásás. Erős szervezet: operációk garmadáján esett át. Arról nem is tud, hogy vastagbélrákja volt. Minek izgatta volna vele? Mindketten hittek benne, meglesz a századik. Ebben a reményben éldegéltek.
Szent Miklós reggelén halva találta. Még kimászott az ágyából, köntösbe bújt, ölébe vette a mamuszát, hogy megkönnyítse a Mikulás dolgát – úgy ült be a fotelba –, s feje a vállára hanyatlott. Mindenki ilyen halálra vágyik. Frida – maga se értette – akár egy gép. De hisz így is élt mindig. Mint egy gép. Nem borult rá a holttestre, nem engedte meg magának a zokogást, egy könnyet se. Telefonált, intézkedett. Jött az orvos, megállapította a halál beálltát; a halottszállító is tudta a dolgát. Hamvasztás mellett döntött. Nemcsak, mert problémamentesebb és olcsóbb, hanem mert így mégiscsak együtt tölthetik az utolsó karácsonyt, sőt megtarthatják a századikat. Persze másként képzelték. Amikor minden lezajlott, kinyitott minden ablakot, hogy átszellőződjék a ház. A betörő decemberi hideg megborzongatta. Először maradt magára egész eddigi életében.
A másnapi eleve bevásárlónapja lett volna, útra is kelt, ahogy szokott. Apja a negyvenes évek elején vette a telket a Duna-szigeten. Kicsi baba volt, amikor háromszobás házuk fölépült. Volt pesti lakásuk is, csak a nyarakat töltötték itt. A főváros ostromának az idejére – így beszélték el a szülők – anya, kicsi Frida és a nagyszülők levonultak az óvóhelyre. A családfő még az utolsó HÉV-járattal kijutott a szigetre, hogy megvédelmezze tulajdonukat a várható betolakodóktól. Némettől, orosztól. A felnőtt Frida oda-vissza ismerte a történetet: miként robbantották fel a németek a tahi hidat, hogy sikeresen elmenekülhessenek, de akkorra már épp befagyott a Duna, s az oroszok simán átsétáltak Vác felől. Sebaj, apja még időben gondoskodott borról, pálinkáról, s jól tartotta a Vörös Hadsereget. Semmi nézeteltérés nem akadt közöttük, a házuk is épen maradt.
A bolt a régi Duna-parti csárda helyén épült. Csúfocska, de mindent kapni benne. A rév már nem jár, a sekélyes kikötőben hattyúk és vadkacsák időznek. Alig bír belépni a boltba, Berni, a közismert és közkedvelt bernáthegyi kutya teljes testével eltorlaszolja a bejáratot. Szerencse, hogy jámbor, nyugodtan átlép rajta. A népi mondás szerint nem szabadna, mert nem nő meg – ám ezen az óriáson már aligha foghat az átok. Kiflit, felvágottakat, kenyeret pakol a kosarába, ugyanúgy s annyit, amennyit szokott. Mintha nem maradt volna magára. A néhány lézengő vásárló meg az eladó arról beszélgetnek, hogy Bernit eltángálta a gazdasszonya, amiért „szégyenbe hozta”. Az egész telep arról pusmog, hogy éhezteti. Ezúttal lapáttal ütött a farára, hogy takarodjon a háztól. Húzza is a hátulját. „Szegény állat!” A szép nagy és békés jószág a telep kedvence volt. A napjait koldulással töltötte. Persze nyaranta prosperált jobban a vállalkozása. Mindjárt reggel lement a lángossütőhöz, ott mindenki megkínálta egy-egy falattal. A délelőttöt igyekezett a parton tölteni, ahol a gyerekek vették gondozásukba, megosztották vele a szendvicseiket. A délután során végigjárta a baráti portákat, nehogy kárba vesszen, amit kikészítettek a számára. Többnyire vízzel telt edények is várták, ha nem, a Dunából oltotta a szomját. Estére hazament ugyan, de gazdasszonya portáját szűknek találhatta, mert nem maradt meg a kertben, kint feküdt le, a kiskapujuk előtt. Az is lehet, hogy a férfit várta – de hiába. Elhagyta az asszonyt, s vele együtt az ebet is. A nő, miközben dobott egy szelet kenyeret az állatnak, nem felejtette el hozzáfűzni: „A fene evett volna meg téged is!” Frida letett két kiflit a kutya elé, és odaborította a párizsit is a papírból.
Elérkezett a szenteste napja. Amíg éltek a nagyszülők és az édesanyja, ki nem állhatta a karácsonyokat. A rengetegnyi esztelen robot az ünnep estéjére mindig veszekedésbe torkollt. Legszívesebben elmenekült volna otthonról. De hát hova? Édesanyja halálával kettesben maradtak az apjával. Nyomban előnyugdíjba ment, és elhatározták, hogy kiköltöznek állandóra a telepre. Minek lépcsőket mászni, aszfaltot taposni. Tizenöt év telt el így összezártan, összeszokottan. A karácsonyok békések lettek, és semmilyenek. A rossz emlékeket nem tudták száműzni, megpróbáltak inkább átsiklani az ünnepek felett. Tűnődött, most, hogy egyedül lett, hogyan is kellene e napokat átvészelni. Hirtelen elsötétedett a bejárat üvegajtaja. Odakapja a fejét: ott áll a bernáthegyi, fent a teraszon. Lép felé, és Berni üdvözlő csaholásba kezd. „Hogy a csudába kerültél ide? Ki kell tessékeljem!” A konyhába siet, és összekapkodja a maradékokat. Összezutyul mindent egy vödörbe és vizet önt rá. „Na gyere csak, komám!” – szól az állatra, és tereli kifelé a teraszról. Megvan, hol tört be, a kétszárnyú kocsibejárót nyomta be. Miközben Berni már a kerítésen kívül falatozza a vödörmenüt, mindenféle nehezékekkel megtámogatja bentről a nagykaput. „Remélem, most már nem bírsz el vele!” Fölkapja a vödröt, és a kiskapun távozva visszatér a rezidenciájára.
Ami film csak adódott a tévében, megnézte, aztán nyugovóra tért. Persze sehogy se jött álom a szemére. Nem a karácsony miatt. A kutya sorsán tépelődött. Fölkelt, grízt főzött. Apjától hallotta, hogy a recski büntetőtáborban pirított gríz volt a koszt. Mivel a többiek nemigen bírták magukba gyűrni, az övékét is elfogyasztotta, s kövérebben jött ki, mint ahogy bement. Berni számára nem pirítja meg, jó lesz neki zsírral és tejjel. Laktató. Ahogy elkészült, felhígította vízzel, és beöntötte a vödörbe. Holnap lefóliázza a kalyibát a szomszéd telken. Ott fogja rendszeresen etetni, oda be is költözhet a hó és szél elől. Hiszen bármikor havazhat. Onnan kedvére el is járkálhat. Hozzászokott a szabadsághoz… Hogy zárhatná be ide!?
Alig várta a virradatot. Felöltözött melegen, és ment át a telekre, a félvödörnyi étekkel együtt. Magához vette a fóliát és a szerszámokat is. Mintha csak megegyeztek volna, a kutya már várta, szótlanul. Csak akkor kezdett csaholásba, amikor megpillantotta a vödröt. Nem tette le elé, csak bent a kalyibánál. „Ez lesz a te hajlékod… a te Betlehemed.” A szöggel, léccel ügyesen dolgozott. Apja asztalosműhelyében ellesett, amit csak tudott. Még szalma is akadt a ház körül, egy zsákba gyömöszkélve. Amikor készen lett, végigsimította a jószágot teljes hosszában. A gyönyörűség mindkettejüket áramütésként érte. Édes-fájó vágy fogta el, hogy összebújjon vele. Hogy inkább bevigye magához. Ha nem is a házba, de legalább a teraszra. Nyomban rárontottak az ellenérvek. „Egyikük se kedvelné a kötöttséget!” Kieszelte, hogy kötélen fogja leengedni a vödröt, és úgy eteti a jövőben, hogy ne kelljen az állatot túlságosan közel engednie magához. Ha kint, az utcán, véletlenül összetalálkoztak, akkor sem simogatta meg többé. Mindazonáltal bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük. Alig várta reggelente, hogy meghallja a kutya hangját, száz csaholás közül fölismerte volna, szaladt, futott, kapta a vödröt, eresztette le a kerítés túloldalán, s boldogan figyelte, miként merül el a vödörben a jókora kutyafej, miként lefetyel, csámcsog, hörböl. Már az előző este is a kutyaetetés lázában telt, hiszen gondosan megfőzte a grízt, vigyázott, nehogy csomós legyen, se sűrű, se híg, legyen ideje reggelig kihűlni, reggel csak a tejet meg egyebeket öntötte hozzá. Boldoggá tette ez a foglalatosság. Mint a kisdedét szoptató anya, aki elégedetten tekint kebleire, melyek az életet biztosítják kicsinyének.
Elérkezett a századik születésnap. A tavasz ebben az esztendőben berobbant. De mi egyéb a tavasz, mint ugrás, robbanás? A háromszobás vidéki házhoz egykor egy kis pavilon épült könyvtárnak. A pavilon valójában sufni. Az ajtajánál nem sokkal szélesebb helyiség két hátrafutó fala és a szemközti a mennyezetig tele könyvvel, a bal oldali könyvsor előtt egy sezlon, hátul egy asztalka székkel és olvasólámpával. Természetes fény nem jut a könyvtárba. Frida jó előre kigondolta a búcsúünnep minden mozzanatát. Az urnát holnap hivatalosan eltemetteti a református pappal. A családi sírhant alatt nyugszik már valamennyi hozzátartozója. Ők koporsóban pihennek. Apja dolgozószobájában az íróasztalról magához emelte a hamvakat, szorosan átölelte, és kilépett a tündöklő tavaszba.
Minden trillázott. Nemcsak a madarak, a tulipánfa ezernyi rózsaszínű szirma is az életet éljenezte. Az édes napfény végigcsókolta arcát, mezítelen karjait és a bronzedényt. A tündöklő fényárban óvatosan haladt a könyvtárszoba sikátoráig, és belépett. Szerencsére előzőleg meggyújtotta a gyertyát, nem a vaksötétben kellett ellépkednie az asztalig. Lehelyezte terhét a gyertyatartó mellé. Találomra felnyúlt a könyvespolcra, és felkattintotta a lámpát. Babits Mihály Halálfiai című kötete kéredzkedett a kezébe. Kinyitotta egy helyen. „A bűn talán épp annyira származik gyávaságból, mint vakmerőségből.” Belegondolt, vajon igaz lehet-e? „Az elmulasztott szerelmet, mely orvosok és költők szerint az elmulasztott életet jelenti… Öregedett, de nem a jól felhasznált élet nyugalmával…” Soha nem engedte meg magának, hogy elgondolkodjék. A napi robot kitöltötte az életét. Eleget tenni a munkahelyén, eleget tenni otthon. Néhány kamaszkori szerelmi csalódás után úgy döntött, hogy a szerelem nem az ő sportja. Úgy tervezte, hogy felidézi az apjával közös emlékeit. Óhatatlanul hangosan kezd beszélni. „Olyan két-három éves lehettem. Mindig elvittél galuskát játszani. Nem volt semmi köze az igazi galuskához, de én kacagni kezdtem, ha meghallottam ezt a szót. Emlékszel? Tényleg gyakran voltam undok? Kézen fogtál, és elindultunk egy akácliget felé, ahol utacskák voltak. Elküldtél az egyiken, te meg mentél a másikon, s amikor a két út összetalálkozott, és mi is, azt kiáltottad: galuska! Azt hiszem, már nem tudok semmin nevetni. Egyszer megláttam egy szőke hajú babát a kirakatban. Pesten, a körúton, iskolából hazamenet. Estére magas lázam lett. Azt mesélted, hogy a baba után sóhajtoztam lázamban. Reggel arra ébredtem, hogy a babácska a karomban fekszik. Hogy a csudában csináltad? Hiszen vasárnap volt.”
Berni hangosan csaholni kezdett a kapuban. „Mi bajod? Már kaptál enni ma! Eredj a dolgodra! Túl sokat akarsz belőlem! Most az édesapámtól búcsúzom!” És nem mozdult, ott maradt ülve a széken. Szerette volna folytatni a beszélgetést. Ám a hangulat elillant. Már nem érezte jelenvalónak az édesapját, csak a bronzedényen pislákoló gyertyafényt látta. Hiába erőltette, hogy a halottra gondoljon, a kutyán járt az esze. Visszament a házba, hogy megfőzze a holnapi grízt. Holnap. Holnap eltemetteti az apját. Nyugtalan éj jött, sok kusza gondolattal. Jó korán vitte a vödröt. A kosztos azonban nem jelentkezett. Hívta, szólítgatta. Mennie kellett a dolgára. Öltözni, vinni az urnát. Eljöttek szép számmal, hogy elbúcsúztassák a holtat. Barátok, akiket meg akartak hívni a születésnapra. Kézfogások, kondoleálás. Együttérző szomorkodás.
Indul hazafelé. Csakis a kutyára gondol. Mi lehet vele. Elhalad egy vaskerítés mellett. Fiatal pár lakja. Egy kutyahang rákiált. Száz közül megismerné. Ott van bent. Őket választotta. Ezt akarta volna bejelenteni tegnap délután? Vagy megkérdezni, hogy valóban nem akar a gazdája lenni? Az eb áhítattal tekinget felváltva a nőre s a férfira. Mint aki büszke rájuk. Frida szívébe végtelen fájdalom hasít. Bár semmi kétsége afelől, hogy a szegény veszendő jószágnak kijár a valamire való élet, felismeri, hogy ő már mindörökre vesztes.