Lapszámok, 2013/1

Munkák, metaforák – Beszélgetés Toroczkay Andrással

Beszélgetés Toroczkay Andrással


Toroczkay András 1981-ben született. Kisújszálláson nőtt fel és érettségizett, azóta pedig Budapesten próbálgatja a szerencséjét. Vannak, akik költőként ismerik, mások zenészként, munkavállalóként, barátként vagy családtagként. Megint mások újságíróként, kritikusként.
Toroczkay a környezetét, köznapi történeteit írja, leltározza, naplózza bele többnyire szabad verseibe – egyszerre érdekfeszítően és jól megformáltan. Semmi harsányság, inkább rezignált, érzékeny szemlélődés jellemzi. Pontos mondatok, remek képek, finom megoldások, egyedi hang. Prózaíróként is a megszólalás mikéntjét kutatja – eltökélten, okosan.
Vagyis önmagát keresi: helyét, szerepét a magyar irodalomnak nevezett nagyüzemben. S közben persze igyekszik pénzt is keresni. Azt szeretné, ha megélhetne az írásaiból. Toroczkay mintha bizonytalan lenne sok mindenben. Ám lehet, hogy ez csupán látszat.  

– Milyen kereső foglalkozásaid voltak eddig?
– Hát először, ami eszembe jut: rendszeresen írtam az egyetemi újságba, amikor még a Pázmányra jártam. Azért kaptam pénzt is. Enyém volt a levelezési rovat, s nagyjából én írtam, mert senki nem küldött be levelet. Kicsit azt gondoltam akkor, hogy az igazi munka. Aztán, még szintén az egyetem alatt, dolgoztam építkezésen, ajtókat és ablakokat szereltünk be például a csepeli Tescóba. Mondjuk, az csak pár napig tartott. Később árultam percdíjat telekommunikációs cégnél. Lista alapján felhívtam embereket, néha halott nagypapákat, néha részeg háziasszonyokat, és próbáltam őket rábeszélni, váltsanak szolgáltatót. Vagy két hétig csináltam, kevés sikerrel. Jegyet is szedtem egy moziban, azt már több hónapig, míg le nem építettek; Walesben pedig fekete- és fehérmosó voltam…
– Ahogy egy költőismerősünk kapcsán az előbb megbeszéltük a villamoson, ez az elnevezés nem feketemunkást jelent…
– A fehérmosó a zsíros, ételmaradékos edényeket, poharakat mosogatja, a feketemosó meg a nagy lábasokat, kondérokat, ilyesmit. Szóval én mindent mosogattam. Két hónapig szórólapoztam is. Az nagyon kemény. Főleg Budán. Sosem felejtem el, milyen vadászni a postaládákra. Jól hangzanak, persze, ezek a munkák felsorolva egy költői életrajzban, de igazából csak akkor, ha ezek mellett vagy ellenére valami óriási művészi teljesítményről is szó van. Amúgy csak szerencsétlenkedések a munkaerőpiacon. A magamfajta bölcsészek természetszerűleg sokféle melót elvállalnak életük során, ebben önmagában semmi különös nincsen. Ja, jelentkeztem például a McDonald’sba is, meg a Subwaybe szendvicskészítőnek, csak ezekre a helyekre nem vettek fel. Ahogy az IKEA-ba sem. Lehet, hogy eszembe jut még valami…
– Most mi vagy?
– Gitárt tanítok egy keveset, persze ebből sem lehet megélni. Mármint nincs annyi tanítványom. Meg a Helikonnak szoktam írni könyvajánlót, de mostanában nincsenek könyvek, amikről írhatnék. Az említett melók mellett kulturális újságíróként elég régen és folyamatosan és persze nagyon kevés pénzért dolgozom, mert csak külsőzöm, és hát sok az eszkimó, kevés a fóka. Mondjuk, Walesben eleve nem tudtam csinálni, ugyanis a könyvtárban csak heti két óra netezésre volt lehetőségem. Net nélkül meg nem megy.
– Ott meddig dolgoztál?
– Fél évet. Négy éve, májusban mentem ki pénzt keresni, meg az angolt tanulni, és októberben jöttem haza kis pénzzel, kis angollal. Mostanában sokan szidják a kormányt, hogy az egyetemistáknak, fiatal értelmiségieknek ki kell menniük, hogy előbbre jussanak. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, bár ettől még bőven lehet szidni a kormányt, hogy régen ugyanilyen jelentős volt a kivándorlás, akkor is sokan próbáltak szerencsét külföldön. Ezt 2009-ben tapasztaltam meg erősen, amikor nemcsak én, de a környezetemben is nagyon sokan mozdultak, ki Norvégiába, ki Írországba stb. Nem most kezdődött ez a szorongató érzés, hogy Magyarországon nem lehet boldogulni, ki kell menni…
– De hát visszajöttél! Miért? Eleve így tervezted, honvágyad volt, vagy nem jöttek be a számításaid, s nem lehetett olyan jól pénzt keresni? S tervezed-e, hogy ismét kimész?  
– Nem akarok újra kimenni. Hogy miért jöttem vissza? Egyrészt, mert egy óceánparti üdülőfaluban dolgoztam, ahol tizennyolc év alattiak és hatvan év felettiek voltak csak, plusz néhány kelet-európai vendégmunkás. Mindössze úgy ezerkétszázan. Ősszel meg télen, amikor nincs szezon, még kevesebben. A hely egyébként gyönyörű, olyannyira, hogy a szigetországiak valamelyik lap szavazásán, hogy hol érdemes szilveszterezni, másodiknak hozták ki. Amúgy tisztára olyan az egész, mint egy Byron-vers, nyilván nem véletlen. Ahogy az óceán óriási hullámai a sziklaszirtekhez csapódnak a viharban, és másfél hónapig folyamatosan esik az eső...
– És? Születtek óceános-sziklás verseid romantikus stílusban?   
– Olyanban nem, de azért írtam róla.
– Mondod ezt a közhelyet, hogy a bölcsészek mennyiféle munkát elvállalnak szükségből, kalandból, de a másik végletként bőven akadnak, akik egész életüket iskolában élik le. Te milyen szakon végeztél?
– Magyar és kommunikáció. A Pázmányon. De jut eszembe, hogy rögtön a diplomaszerzés után viaszbábkészítőként dolgoztam egy díszletező cégnél, három-négy hónapot húztam le ott a képregényrajzoló, azóta kötetével az Év Gyerekkönyve díjat is elnyerő Lakatos Pistivel. Gyártottuk a Kórházmúzeumnak a babákat. Később meg másfél évig pénztáros is voltam a budai Vár alatti katakombarendszerben, amely mellesleg a Kórházmúzeumnak a konkurenciája. Szóval mindent tudok a föld alatti szenvedésről. Most meg szemétszedőként, illetve papírhulladék-gyűjtőként a barátnőm apukájának segítek. Kukásautóval járjuk a vidéket. Egy cég adja a kocsit, mi pedig mindenféle hullámpapírt, dobozokat begyűjtünk. Én csak csütörtökönként járok, de elég is. Egy nap három tonnát is összeszedünk chipses és különböző kartondobozokból. Elég nagy meló, amíg az ember megküzd azzal a rengeteg papírral. El lehet benne fáradni, meg lehet izmosodni. És sok érdekes emberrel találkozni. Meg azt is jó, ha nem is kellemes, megtapasztalni, amikor egy árufeltöltő vagy targoncás lenézi az embert. Fura megélni a társadalmi ranglétra alján való létezést. Van persze, ahol nagyon kedvesek, de általában megriadunk, ha visszaköszönnek. A gyerekek meg a szellemi fogyatékosok viszont nagyon szeretik a kukásautót. Aztán az is van, hogy egy kukásautó sofőrjéről például kevesen gondolják, hogy az esetleg negyven évig tengerészként járta a világot, s megérteti magát négy nyelven. Vagy hogy egykori Eötvös-kollégista, és egy csomó Arany-verset nyom fejből. Az apósjelöltem meg a Gellért Szálló teremfőnöke volt sokáig. El lehet képzelni, milyen sztorik mentek. Kádár János, Fidel Castro vagy éppen Őfelsége pincére volt.
– Érdekes világokat, embereket ismersz meg, de ezek a tapasztalások nem biztos, hogy versbe kívánkoznak. Olvastam már tőled prózát, ám nem tudom, mekkora elszánással nyitsz a novella, esetleg a regény felé.
– Amikor a pénztároskodásomnak vége szakadt, nagyon ráfeküdtem a prózára. Régen is voltak novellakezdeményeim, de csak másfél éve határoztam el, hogy magamhoz képest komolyan csinálok velük valamit. Elkezdtem írni őket, egy fájlba rendezni az összes írásomat, könyvet akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy az bőven nem egy könyv anyaga, hanem legalább háromé vagy négyé. Mondjuk, ez a ráfekvés a prózára úgy történik, hogy közben ezer más dolgot csinálok, verseskötetet írok, szolfézst tanulok, dolgozom, tehát eltelhet fél év, hogy csak gondolkozom egy-egy bekezdésen.
Így aztán nem meglepő, hogy még egyik ciklust vagy csoportot sem fejeztem be, viszont most már jobban látom, mit lehet, mit akarok kihozni az anyagokból. Van például olyan regényötletem, amivel a haverjaim idegeit szoktam borzolni: egy műfordító beszélő nyúllal él együtt. Lehet, hogy inkább le kéne kerekíteni egy novellába. Eleinte egy könyvbe akartam belezsúfolni a szemétszedéses meg az Esti Kornél-szerű történeteimet. Vagyis meglehetősen széttartó dolgokat akartam egybegyúrni, hiszen az egyik fantasy, a másik szociográfiához húzó, kőkemény Tar Sándor-os szöveg, a harmadik meg inkább önéletrajzi jellegű. Ráadásul az egyik inkább regény, a másik kisregény, a harmadikban pedig novellák lennének. Most szedegetem őket szét, s kezd is belőlük kialakulni valami. Aztán lehet, hogy megint összeállnak. Na, hát itt tartok a prózával.
– Tehát most minden élményből prózát csinálsz, legyen az munka…
– Persze, gyűjtöm a megírható történeteket. Megírtam a pénztároskodást vagy a walesi tartózkodásom mozzanatait. Írom valahogy a papírozást is, bár még nem biztos, hogy pontosan látom, miként lenne érdemes közölni. Előfordult, hogy az egyik novellakezdeményem valamelyik bekezdését szabad versbe tördelve jelentettem meg. Sokat gondolkozom, hogy amikor ilyet csinálok, nem azért nem írom-e végig prózában, mert lusta vagyok hozzá. Vagy vajon nem azért nem írtam-e meg a Napfényvesztés című első kötetemet családregénynek, mert egyszerűen (a szó mindegyik értelmében) béna voltam végiggondolni az egészet, vagyis mert nem tudok regényt írni. És ha képtelen vagyok rá, akkor a világnézetemből fakad-e ez vagy a lelkialkatomból, esetleg a képességeimből.
– Az, hogy eddig nem írtál regényt, „csak” verseskötetet, valamiféle kisebbrendűségi érzést takar?
– Az is lehet benne. De egyúttal azt is remélem, azért csak látszik a nyersanyagon, mi akar lenni, mivé kíván válni, és hogy a végleges formája nem véletlenül az, ami. Például a szabad verseket tartalmazó első kötetem nem akart családregény lenni. És ezzel semmi gond nincs, szerintem. Azt viszont semmiképpen nem szeretném, hogy felmerüljön a gyanú saját magammal szemben, hogy valamit lustaságból nem írok meg prózaként, noha annak jobb lenne. Alapvetően egyébként mindenből regényt akarok írni. Például a Labirintus pénztárában szerzett élményeimből is azt akartam, viszont mégsem az lett belőle, mert rájöttem (általában rájövök, ez is gyanús!), hogy az anyag nem regény, és teljesen felesleges regényt írni pusztán azért, mert azt akarok. Ahogy a Napfényvesztés sem lett családregény, pedig az egyik kritikus azt írta, hogy lehetett volna. Szóval végiggondoltam, nekem azért nem jött össze eddig a regény, mert ahhoz az kellett volna, hogy a témában legyen valamilyen linearitás vagy rendszer, és noha lehet, hogy van benne, de én nem láttam meg egyiket sem. Ezért mondom, lehet, hogy a világlátásom nem regényszerű. De a líra műfaján belül is van ez: vajon azért nem írok-e a szabad vers helyett kötöttet, mert lusta vagyok rímeken agyalni, vagy mert ezekhez a fajta zaklatott élményekhez nem illene a szonettforma, vagy pusztán azért, mert szimplán hülye vagyok a szonetthez. Szerintem egyébként azért, mert az élmény, meg ahogy megélem, az határozza meg a műfajt, a szerkezetet. Ezzel nyugtatgatom magam.
A Napfényvesztés például olyan verssel indít, amiben vannak rímek, még a szótagszámra is figyelek. (Igaz, egy helyen elrontom.) A kötetszerkesztéssel viszont azt akartam érzékeltetni, hogy amiként megszűnik a formai kötöttség, akként hullt és esett szét a családom, az ifjúságom. Ezt persze csak utólag, a szerkesztés menetében tudtam megmutatni, s így kimondva talán hülyén is hangzik. Biztos meg lehet írni mindent kötött formában, de az is biztos, hogy nem azért nem írunk meg mindent abban, mert lusták vagyunk, hanem mert van, ami másként kíván megszületni. Kukorellynél olvastam, hogy minden versnek, a szabadnak is van saját formája, belső kötöttsége, amiként a regénynek is létezik kötöttsége, szerkezete, holott elvileg a legszabadabb folyó szöveg. Erre az ember igazából akkor jön rá, amikor direkt prózát ír, ahol azt gondolnánk, több mindent lehet, mint egy versben. De nem.
– Mit jelent neked az írás? Azért kérdezem, mert valamelyik cimborád pár éve azt mondta rólad, hogy Toroczkay egy-két éve bezárkózott a szobájába, és csak ír meg olvas, dolgozni sem dolgozik, szinte kenyéren és vízen csak az irodalomnak él. Akkor még nem ismertelek személyesen, s egy aszkétikus figura képződött meg előttem.
– Szoktam enni rendesen… S remélem, ha nullahuszonnégyben csak írással foglalkoznék, azért ennél jobban menne. Csak részben vagyok tudatos aszkéta. Alapvetően nem akartam csak író lenni, mert nem tudok belőle rendesen megélni. Rengeteg időt töltöttem álláskereséssel, de lehet, hogy ebben sosem voltam jó, vagy tényleg nehéz munkát találni a magamfajta diplomásnak. Még minisztériumba is pályáztam valami kommunikációs izére, amit, ha felvettek volna, szívesen csináltam volna. A pénz miatt. De hát megvolt az emberük. Rettentően szeretnék pénzt keresni, sok mindent elvállalnék, amiért megfizetnek. Más kérdés, hogy fogalmam sincs, milyen lehetőségek vannak igazán. A gitártanítást örömmel csinálnám, de nemigen találok tanítványt. Lehet, nem teszek meg lépéseket, vagy nem elegendőt, esetleg nem megfelelőeket, hogy gitárt taníthassak. Például hirdetni se hirdetem magam eléggé. Az irodalommal való foglalkozás is onnan jön, hogy ha valamihez értek, hát ez az. Mármint hogy minden máshoz kevésbé értek. Én például nem feltétlenül azért küldök verset egy folyóiratnak, mert szeretnék megjelenni benne, hanem mert pénzt akarok kapni azért, amit csinálok. Ha már csinálom.
– És ha, mondjuk, a szonettet kiemelten fizetnék, azt is megtanulnál írni; mondtad, hogy azt nem szoktál.
– Valószínű. A prózát is azért erőltetem, mert az olvasó verset és drámát vesz kézbe a legnehezebben. És nem azért, mert ezek a műfajok rosszak lennének, hanem mert nagyobb befektetést igényelnek a befogadótól. Aztán szerintem egyébként a novella következik, a legnépszerűbb pedig a regény. A vers, még egy gyenge vers is, túl tömény. Ahhoz kell a legtöbb figyelem. Ha egy novelláskötetet olvasol, a benne szereplő szövegek világába is bele kell helyezkedni, mindegyikbe külön-külön, megérteni a belső logikájukat, míg a regénnyel –  ezt persze leegyszerűsítve mondom, mert nyilván nem is mindegyikre igaz, de mégis – ezt elég egyszer megtenni. Versantológiát is nehezebb olvasni, mint adott költő kötetét, mert az antológiában a szerzők sokfélesége bonyolítja a helyzetet. Összességében tehát a regényt a kiadó is szívesebben kiadja, mert többen megveszik, többet fizetnek érte. Persze tudom, hülyeség, hogy ebből akarok megélni, mégis elkezdett foglalkoztatni a dolog, mert nem látok más lehetőséget. Van ez az albatroszhasonlat. Az égen ő a király, de a matróznép közt esetlen. Ezt éreztem én is a munkakereséseim során. Minisztériumi fogalmazónak vagy kommunikációs asszisztensnek bizonyára béna lettem volna, de versírásban, irodalomban talán annyira nem vagyok az. Mint bölcsész elmehetnék tanárnak. Illetve mégsem, mert nincs pedagógiai végzettségem. Rossz munkákat viszont, mint a feketemosogatás, nem akarok csinálni, mert tudom, nagyon rosszul érezném közben magam, utána hullafáradt volnék, és körülbelül ugyanennyit keresnék. Tehát írnom kellene, méghozzá nagyon sokat, hogy megéljek belőle. Persze ott van a kulturális újságírás, keresgettem is lapokat, dolgoztam ide-oda, de mindenüvé nehéz bekerülni. Újságíróként is sokat kell dolgozni kevéske pénzért, mert külsősként próbálom beírni magam ide-oda. Vagyis ha a napjaim tényleg csak az írásról szólnának, akkor sem lenne könnyű pénzt csinálni belőle, de így még nehezebb: az újságírás és a szépírás is egész embert kíván, én pedig gitárt oktatok vagy szemetet szedek, illetve Ildivel, a barátnőmmel vagyok. Egy könyvet, amiről recenziót írok, előbb el kell olvasni, arról gondolkodni kell, s az is munka. Szóval az aszkétizmusra visszatérve: az abszolút pénzkérdés, mert az elmúlt másfél évben sikerült elérnem, hogy a polgármesteri hivatal segélyével valahogy kijöjjek nullára. Ezt a segélyt viszont nemrég elvették, így már a nulla alatt vagyok. Vagyis most még inkább aszkétaéletet élek, ha azt vesszük. Előfordul, hogy hetekig nem megyek sehová, csak gitárt tanítani meg szemetet szedni, mert ahhoz, hogy lemenjen az ember az utcára, már pénz kell. Ha elmennék meginni egy-két sört a barátokkal, mondjuk, valameddig meghívnak, jól van, oké, de ez egy idő után nekem kínos, mert nem tudom őket visszahívni. Így aztán inkább el se megyek, csak amikor van valamennyi pénzem. Ennyit az aszkétizmusomról. Emellett még lusta is vagyok az emberi kapcsolataimat illetően, meg talán nem vagyok már kíváncsi annyira a nagy társaságokra sem. Öregszem, mint John McClane. Ráadásul az is elkezdett idegesíteni, hogy a barátaim sokszor nem jönnek ki egymással, sőt utálják a másikat. Képzeld el, milyen megterhelő lenne, ha mindegyikkel külön-külön kellene találkozgatni.
– Ezek irodalmi barátok?
– Vannak közöttük olyanok is, habár egyre kevesebb.
– Menjünk kicsit vissza az időben! Hogyan „kezdődött” nálad a szépírás, amely szerencsés esetben úgy is folytatódhat, hogy egyszer meg tudsz belőle élni? Hogy magyar szakra jelentkeztél, nyilván nem véletlen.
– Akkoriban még kulturális újságírónak készültem, a magyar szak volt a mellékes második. Gondolkodtam már ezen, hogy honnan és miként jött nekem az irodalom. Néha azt érzem, csak úgy belesodródtam, de már általánosban imádtam például a fogalmazásokat. Ha olyan házit kaptunk, annak mindig örültem. Egyszer írtam is egy novellát általános iskola negyedikben, az Egri csillagok egyik apokrif fejezetét. Elég véres volt, de hát a háború már csak ilyen. Másoknak nehezére esett írásban szövegelni. A könyveket szerettem már gyerekként is, noha zavart, hogy nem eleget olvasok, és lassan. Néha órákat ábrándoztam egy-egy bekezdés fölött. Cooperért rajongtam, s már akkor megfogalmazódott bennem, tök jó lenne nekem is hasonló történeteket kitalálni. Az esszéket is szerettem középiskolában, s igyekeztem őket érdekesen megírni. Az irodalom szeretete egyébként anyukámtól jöhetett. Ő nagyon szeretett olvasni, végigment az összes Jókain, s többször mondta, hogy bár biológia-kémia szakon szerzett diplomát, szívesen végzett volna magyart. Imádta a verseket is. Járt hozzánk az Élet és Irodalom, azt is sokat olvasgattam a vécén. Azt hiszem, fontos, milyen környezetben nő fel valaki, hogy például ki van-e rakva a nappali asztalára egy-két újság, mert ha igen, akkor nagyobb eséllyel lapoz bele a gyerek is. Például amikor Tar Sándor ügynökmúltja kiderült, arra ráharaptam, s nyomon követtem a vitát, pedig semmit nem tudtam korábban ezekről a dolgokról. Mármint Tar Sándorról meg az ügynökkérdésről sem. Például nekem az úttörőség meg a KISZ hihetetlenül menőnek tűnt, nem is értettem, miért nem csinálunk az őrsi gyűléseken semmit. Persze fordíthattam volna több energiát az irodalomra, meg járathattak volna franciaórára. Azért nem panaszkodom. Vannak hagyományos értelmiségi családok, ahol ezek a dolgok jobban működnek. Nálunk is működött, bár a franciaórákat azért sajnálom, noha gyerekként biztosan nem lelkesedtem volna értük. Németre viszont járattak. Sőt még balettre is. Meg ugye klasszikus gitárra, pingpongra, ilyenek. De amikor mindez felötlik bennem, az is eszembe jut, hogy mennyire utáltam németre járni, s a gitárról is rendszeresen lógtam. Nem beszélve a balettórákról.
– A családod kisújszállási?

– Tősgyökeres. Apai ágon mindkét részről református tanítók voltak a dédapáim, s egy iskolában dolgoztak. Nagymamám tanítónő volt, ez a része a családnak elég vallásos. Klasszikus kisvárosi polgárcsalád, nemesi felmenőkkel. Édesapám már agrármérnök lett. Anyukám ága viszont paraszt-munkás származék, ha jól tudom. Nagyanyám valami pénzügyisként meg varrónőként dolgozott, nagyapám pedig asztalosként a MÁV-nál, de az apja még paraszt volt. Nagyapám munkásőrnek is beállt, anyukám meg ugye első generációs tanár, KISZ-titkár lett meg MSZMP-tag, az úttörőmozgalom vezetője. Nagyon hitt a kommunizmusban, ez az Eper és vér-vonal, a rendszerváltás után pedig szocialista lett. Apa meg, ha jól emlékszem, a kisújszállási MDF alapítói közt volt. Mivel anya kilencvennyolcban helyi szinten részt vett a szocialista párt választási kampányában, volt emeszpés pólóm is. Sajnos már eltűnt. Emlékszem, nem értettem, miért nem nyertünk (mármint az MSZP), mikor végül is az akkori választásokon abszolút számban az MSZP-re szavaztak a legtöbben, mégsem Horn Gyuláék maradtak kormányon, hanem, mint tudjuk, a Fidesz alakított kormányt. Utána, amikor jelentkeztem a Pázmányra… azért oda, mert ott indult kommunikációs képzés, bár a szüleim mondták, hogy pénzkereset szempontjából nem túl jó választás, sőt szó szerint azt mondták: a kritikusok éheznek; de nem álltunk rosszul anyagilag, úgy lehettek vele, hogy majd támogatnak, megélek valahogy, akkor még ugye nem volt válság; szóval mentem a Pázmányra az emeszpés pólómban, anya meg mosolygott rajta. De otthon nem nagyon politizáltunk, a szüleim életét nem rontotta pártviszály, mint ahogy hallani lehet néha, hogy világnézeti alapon hullnak szét családok.
Mondjuk, hogy a katolikus egyetem mivel jár, nem nagyon tudtam; eleinte furán éltem meg, hogy bekerültem egy döntően jobboldali közegbe. Egy idő után át is estem a ló túloldalára. Mármint nem arra gondolok, hogy voltam Fidesz-nagygyűlésen, és gyűjtöttem
kopogtatócédulát Deutsch Tamásnak is (habár ez igaz), hanem hogy azt hittem, hogy a Pázmányon mindenki jobboldali, katolikus és utálja a zsidókat. Ez így nem igaz, ez egy sztereotípia. Van olyan, aki baloldali és/vagy zsidó és/vagy ateista stb. Vagy éppen zsidó és rasszista. Szóval a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. De persze olyanok is akadtak, akik tényleg utálták a zsidókat, és/vagy jobboldaliak voltak. Ilyenkor viszont a sztereotípia érvényes. Nehéz tájékozódni, ki kivel van: egyszer például holokauszt túlélők leszármazottjától kérdeztem meg félve, hogy ő ugye nem utálja a zsidókat. Jobb az ilyesmit tisztázni egy baráti beszélgetés elején. Mondta, hogy ne hülyéskedjek már, nézzek rá: echte zsidó. Nagyon jól elbeszélgettünk a kekszekről. Nekem egyáltalán nem esett le ez az egész, nagyon naiv voltam. Ráadásul az egyik köztudottan antiszemita tanárunk lányával járt jó ideig, ami végképp megcsavarta a helyzetet.
Hogy mondjak egy másik példát, hogy mennyire heterogén közeg volt ez: a kollégiumban olyan szobatársam volt, akinek a nagypapáját tudomása szerint ávósok kínozták, miután a második világháborúban megjárta a Don-kanyart, s hazagyalogolt onnan. A srác mutatta is a nagypapája frontnaplóját. Egyébként alapvetően nagyon jó szándékú volt, amellett, hogy kőantiszemita. Meghívott magukhoz, és láttam is a vidéki családi házban a nagyapjának adományozott Horthy-kitüntetéseket. Teljesen más volt a családi háttere, mint az enyém. Sokat vitatkoztunk eleinte, hogy mi is az a kommunizmus, meg hogy miként működött. Mindezt ugye tizennyolc évesen. Nekem fogalmam sem volt róla, ő meg nem az objektív történelemszemléletéről volt híres. De alapvetően a kommunizmus horroroldalával akkor találkoztam először (ha jól belegondolok); mesélte, hogy a nagypapája körmeit visszafeszítették a komcsik, merthogy kulák volt, kínozták. Én ezekről addig nemigen hallottam. Szóval vannak ilyen történetek is.
– Viszont a ti családotokban is ott voltak a mélyen vallásos református tanítók…
– Igen, de én közelebb voltam egyrészt az anyai ághoz, meg nálunk, ahogy mondtam, ezek a dolgok nem nagyon kerültek szóba. Az én nagyszüleim, ha jól tudom, angol hadifogságba kerültek, s állítólag életükben nem éltek olyan jól. Kis alpesi tábor, reggel vajas-lekváros kuglóf, tejeskávé...
– S milyen volt Kisújszállás, ahol könyvek fölött álmodoztál, s szerettél fogalmazást írni? Mennyire tájékozódtál az ottani irodalmi hagyományokról? Kiss Tamás, Csukás István ott születtek, nevelkedtek, Szenti Ernő pedig a tanárod is volt. Megkerested valamikor Csukást: Mester, én is Kisújról jöttem?
– Kiss Tamással semmilyen kapcsolatom nem volt. Debrecenben élt, s amikor kilencvenvalahány évesen meghalt, én még csak egyetemista voltam. Keresztszüleim viszont abban az utcában laknak, ahol Kiss Tamás vagy a családja élt valamikor. Vagy csak én gondolom így..., mindenesetre írtam is erről egy verset. A gimnáziumban viszont Gitta néni, Kiss Kálmánné tartotta a fakultációt, ő foglalkozott kisúji írókkal, így Kiss Tamásról is szó esett. Csukásról úgy tudom, hogy nemigen szereti Kisújszállást. Fura, hogy a város büszke egy fiára, aki kivált, híres lett, miközben az esetleg nem is szívesen gondol a városra.
Szenti Ernőt viszonylag jól ismerem, tanárom volt. Nyolcosztályos gimnáziumban jártam, így tizenkét éves koromtól tanított rajzra. Nem volt jó tanár. Sőt bizonyos szempontból rossz tanár, ugyanis egyáltalán nem tudott fegyelmezni. Az maradt meg bennem, hogy az óráján bármit megcsinálhatunk. Persze azért bármit nem lehetett, mert egy idő után elkezdett üvölteni. Velem is, amikor egy kólásdobozt ütögettem baromi hangosan. Feszegettem a határaimat. Közös határainkat. Ugyanakkor tiszteltem is, mert tudtam, hogy jelentet meg köteteket, különben pedig szeretnivaló ember volt. Emlékszem, egyszer megjelentek az Élet és Irodalomban a grafikái, s üzent, hogy beszélni akar velem. A gimnázium folyosóján állított meg, hebegve-habogva kérdezte, mert tudta, nekünk jár az Élet és Irodalom, hogy azt a bizonyos számot oda tudnám-e neki adni. Mondtam, hogy hát persze, tanár úr, oda. Nyilván nem akart költeni rá. Szóval tetszett nekem, hogy vannak kötetei, de a verseit baromira nem értettem. Különben nem csak én, hanem szerintem az egész város idegenkedve tekintett a költészetére, már akihez eljutott. Szinte áthidalhatatlan a szakadék aközött, amit egy átlagember gondol a verseiről, meg aközött, amit valójában csinált. Kisújszálláson fura szerzetnek tekintették, holott modernebb és világlátottabb volt, mint akik kimosolyogták a versei miatt. Tejútspiccvas! Emlékszem, tizenhét évesen csak lestem, hogy lehet ilyen szavakat kitalálni. Aközött is volt szakadék, amit mi gondoltunk róla, ahogy közöttünk, diákok közt megjelent, és amiket írt. Költőként lazább volt. Ez az albatrosszerűség rá is igaz. Egyébként amikor a kötetemet bemutattuk az Írószövetségben, nagyon kedves gesztussal felvonatozott; és amikor észrevettem, hogy ott ül a közönségben ő is, mondtam neki, elnézést kérek, amiért rossz gyerek voltam, mire azt felelte, hogy tényleg rossz voltam, de amit költőként csinálok, az tetszik neki. És ez jólesett. Nagyon sajnálom, hogy meghalt, s hogy nem ismerhettem meg jobban. Felnőttként.
– A Voltaren kenőcsről mi jut eszedbe?
– Hát arról nem sok jó. Nagyon erős fájdalomcsillapító krém. A haldokláshoz kapcsolódik. Nagymamám is rákban halt meg, anyám is, mindkettejüknél használni kellett.
– Hány éves voltál, amikor anyukád meghalt?
– Másodéves egyetemista. Húsz.
– Azért kérdeztem ezt a kenőcsöt, mert Filip Tamás épp tegnap küldött át egy szöveget, amelyben ezt az estedet emlegeti, ahol találkozott Szentivel, aki lábfájásra panaszkodott neki, s mondta, hogy Voltarent szed rá. Majd beültek az estedre. Tamás számára ott derült ki, hogy Ernő a rajztanárod volt, te pedig felolvastál egy verset, amelyben a Voltaren krém neve is elhangzott.
– A Voltaren kellemetlen emlékeket hoz be, de Szenti Ernőről az is eszembe jut, hogy egyszer próbáltam megzenésíteni valamelyik versét punkgitárra. De abszolút megzenésíthetetlen. S van még egy erős élményem vele kapcsolatban. Az egyik órán, úgy tizenhárom éves lehettem, bármit lehetett rajzolnunk. Én temperával felkamuztam a rajzlapra színeket, teljes összevisszaságban, abszolút nonfiguratív módon, aztán biztos, ami biztos, rápingáltam még egy fehér keresztet. Szentinél kötelező volt kihagyni a rajzlapon egy kis fehér téglalapot, mert minden képnek címet kellett adni. Én kis gondolkozás után azt írtam: A láz. Ernő bácsinak rettentően megtetszett a kép, még rajzversenyre is benevezett, aminek az egyik zsűritagja ő volt. Nyertem is ötszáz forintot. Akkor elkezdtem erősen hinni a rajztehetségemben, ami pedig, mint utóbb kiderült, egyáltalán nincs. Rajzoltam nyakra-főre, még rajzszakkörre is jártam, s szörnyű dolgokat műveltem. A következő órán például sziklacsúcsokkal, felhőbe vesző hegyekkel próbálkoztam; akkor már tudatosan akartam rajzolni, de arra meg azt mondta, hogy nem tetszik neki. Én vitatkoztam vele, hogy ezekről legalább látszanak, hogy mik akarnak lenni, felismerhetőek. Kiszeretett belőlem. Így visszagondolva azonban talán mégis létrehoztam valami esztétikailag értékelhetőt A lázzal, ami a képet szemlélőben, a befogadóban elindíthatott valamit. Mindenesetre azért a tizenhárom évemmel elgondolkodtam ezeken a dolgokon. 
– Emlékszel, mikor írtad az első versedet?
– Ha jól emlékszem, iskolai feladat volt egy La Fontaine-szerű állatmese, parafrázis. Az akkor még menő Tankcsapda rímeit újrahasznosítva arról írtam, mennyire elegem van belőle, hogy úgy éreztem az egyik osztálytársam dolgozatírásnál folyton lemásolta, amit írtam, aztán ő ötöst kapott, én meg nem.
– Nem értelmezték feljelentésként az osztálytársaid?
– Röhögtek rajta. Meg volt egy termékenységima, az is félig öntudatlan, hosszú szabad vers. Különben dalszövegeket akartam írni, míg nagy sokára rá nem jöttem, hogy az teljesen különböző dolog, és másfajta tehetséget követel, mint a versírás. Habár mindig is írtam dalszövegként egyáltalán nem jó verseket. Aztán az egyetemen tanított Lackfi János, és egy barátom, Horváth László Imre, aki verseket írt, rábeszélt, hogy vegyük fel a szemináriumát. Ez úgy másodikban, harmadikban lehetett. A szemináriumok arról szóltak, hogy minden órán más-más hallgató verseit elemeztük. Amikor az enyémre került a sor, az elég súlyos élmény volt, kaptam kritikát rendesen.
– Lackfi tanár úrtól?
– Nem is annyira tőle, inkább a csoporttársaimtól, például Ijjas Tamástól, Babiczky Tibitől, mert egymás dolgait szedtük széjjel; de Lackfi is egyetértett velük, sőt én is. Fogalmam sem volt az egészről, nem is vettem annyira komolyan. Ha valaki január elsején elkezd verseket írni, abból február nyolcadikán még nem lesz semmi. De rengeteget tanultam azokon a szemináriumokon. Rendszeresen jártam Lackfi óráira egészen hatodikig az ötéves egyetemen. Közben beindult a kreatív írás, amit Vörös Istvánnal közösen csinálnak, ő is nagyon jó órákat tartott. Volt kortárs irodalom is, ott például Csukásról tartottam előadást. Azt egyébként jól megtanultam Lackfitól, hogy a vers egyáltalán nem szent dolog, vagy nem úgy az, hogy ne lehetne megnézni, mitől jó, hogyan működik. Egyébként nemrég kértem Fehér Bélától ajánlást a Móricz-ösztöndíjhoz, és elküldtem neki a kötetem. Ő azt mondta, óvatos a versekkel, mert nem szereti, ha valamit nem ért bennük, olyankor ugyanis az ember hajlamos magát hibáztatni, de az én verseimmel nem volt ilyen gondja.
– Miért pont prózaírótól kértél ajánlást?
– Belőle írtam a szakdolgozatomat, s ha valaki elolvassa a Romfürdő című regényét, tapasztalhatja, hogy az egy regény formátumú vers. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mindegyik regénye ilyen, de az például nagyon közelít a lírához. Szeretem a dolgait. Mondhatni, Fehér Béla-rajongó vagyok.
– És az újságírás, az pusztán megélhetési kérdés, vagy kicsit szerelem is?
– Mindkettő, bár jellemzően keveset fizet, szinte semmiért kénytelen az ember elvállalni kritikákat, interjúkat, mindent. És örül az ember, ha fizetnek. Van az a Tandori, hogy „Leadok egy munkát, és … – Gyerekek, mikor fizettek? – Sajnos, nem tudunk fizetni. – És ezt vegyem készpénznek? – Ezt vedd kézpénznek.”  A nyáron például írtam egy kritikát, meg is jelent, s gondoltam, egy-két hónapon belül fizetnek. Aztán kiderült, hogy csak az év végén tudnak, év végén viszont szóltak, hogy csak idén márciusban, s nem annyit, amennyit megbeszéltünk, hanem, mondjuk, a tizedét. Nem tudom, mikor lesz belőle kenyér.
– Akkor az eredeti ajánlat nem is lehetett rossz.
– Az reális volt, annyi, amennyi az alap lehetne. Végül a kritikaírás nem csak abból áll, hogy lenyomom az adott billentyűket. Egy kritikáért ötezer forintnál kevesebbet adni elég húzós. Egyébként az újságírás eleve úgy indult, hogy kritikus akartam lenni. Mint már mondtam, járt hozzánk az Élet és Irodalom, a 168 óra, Népszabadság, minden. Inkább anyukám olvasott, így baloldali lapok jöttek. És én is olvastam a filmkritikákat, élveztem nagyon, meg a zenekarokról, koncertekről szóló beszámolókat. A metál- és rockzenékről. Nem is hallgattam meg feltétlenül az albumokat, amikről írtak. Szóval jelentkeztem kommunikáció szakra. A magyar csak kiegészítő volt, nem gondoltam, hogy erre fog kanyarodni az életem. Az újságíráshoz viszont szerintem nem igazán volt meg az alkatom. Mert az újságíráshoz kell egyfajta rámenősség, nyilván. Most már azért kicsit kezd kialakulni bennem egy minimális készség vagy rutin, hogy leüljek emberekkel beszélgetni egy interjúhoz, felvegyem a telefont, ilyenek. De még az egyetem elvégzése után is rémisztőnek éltem meg, ha el kellett mennem, mondjuk, egy fesztiválra, idegen embereket megszólítani, tudósítani. Persze ha már benne van az ember a munkában, akkor csinálja, nincs ideje ezen agyalni, de én például telefonálni a mai napig nem szeretek. Osztovits Ágnes tanárnőnél tanultam kulturális újságírást. Hamar rájöttem, hogy engem csak az írás érdekel, feszélyez például, ha kamera előtt kell állnom. De ezt talán le lehetett volna küzdeni, ha gyakorolom. Viszont újságot akartam írni, s ez már eleve leszűkített a sajtó bizonyos ágára, aztán a kulturális terület további szűkítés, noha az maga is hatalmas terület, ott sem lehet mindenhez érteni. Amikor a Heti Válasznál kezdtem filmekről írni, nagyon össze kellett kapni magam, hiszen bőven akadtak, akik nálam sokkal jobban értettek a filmekhez. Összességében kulturális lapokba próbálok írni, mint a Prae, a Revizor… Ám ezekből nem lehet megélni, hogy visszakanyarodjak a pénzhez.
 – Emlékezetes kritikáid, interjúid?
Hát például Tolnai Ottóval kellett csinálnom egy levélinterjút, aki nagyon kedves volt, mondta, hogy vállalja, de ilyenkor mindig kér egy könyvet cserébe. Tőlem valami hat-hétezer forintos könyvet kért, kábé annyit kaphattam volna az interjúért. Mindegy, elküldtem neki a kérdéseim, mert mint már mondtam, utálok telefonálni. Ő meg visszaküldött egy mini-Költő disznózsírbólt, hozzátéve, hogy nem járul hozzá a változtatásához, és hogy ezt a szöveget beemeli majd készülő regényébe. Utóbbinak örültem, de az interjút visszadobta a lap, merthogy túl hosszúnak találta. Közben a könyvet már megvettem, oda is adtam. S máshová is hiába próbáltam eladni az interjút. Úgyhogy tiszta ráfizetés: vettem Tolnai Ottónak egy könyvet. Egyébként rajongója vagyok, nagy hatással volt rám. Szóval belefér. Így utólag. Viszont a szöveg gyönyörű, azt sajnálom, hogy nem olvashatták többen.
– Az előbb mondtad, szálazgatod szét az egy fájlba zsúfolt prózáidat, s hogy alakulgatnak is az anyagok, amiből az következhet, hogy a közeljövőben akár több könyvtervvel megostromlod a kiadókat.
– A novellákat ciklusokba csoportosítottam. Az egyik ciklus az életemnek azt a szakaszát dolgozza fel, amely Kisújszálláshoz kötődik. Ez kezd leginkább lekerekedni. Ezek a novelláim a Napfényvesztés hangulatát idézik. Aztán van egy másik nagy csoport, amelyeknek egyébként szintén egy kisváros adja a hátteret, de már igyekeztem elszakadni a konkrét valóságtól. Egyébként az is hatalmas lépés, amikor az ember elengedi a valóságot, vagyis nem önéletrajzszerűen akarja megírni saját élményeit, hanem képes variálni azokat. A lényeget láttatni, hogy így mondjam, bármi is legyen „a lényeg”. Márainál olvastam, hogy neki is az volt a problémája, amikor regényt írt, hogy miként használja a valóságot.
Eljutottam oda, hogy ha az egyik figurám bemegy valamelyik kisúji kocsmába, esetleg egy húsz évvel későbbi fóti élmény gyúródik a történetébe. Persze lehet, hogy másoknak ez evidencia, meg különben nekem is meglévő tudás, legalábbis elméletileg, de más az, amiről olvasott az ember, és megint más, mikor a saját bőrén tapasztalja. Kosztolányi írja valahol, hogy gyakran kérdezték tőle, vajon a szereplői valós emberek-e, s ő azt feleli, igen, mindegyik lakcímét meg tudná mondani, sőt némelyik figurájának nem is egy címe van, mert több személyből szerkesztette egybe.
Ezek azok a novelláim, amelyek nagyon lazán, vagy egyáltalán nem kapcsolódnak a valósághoz, legalábbis ilyen értelemben nem, némelyikbe épp ezért épül be természetesen például a mágia, a fantasztikum; ezek is fejlesztés alatt állnak, dolgozom rajtuk. De van olyan szövegfájlom is, amelyben, mondjuk úgy, az alteregómat szerepeltetem; ahogy Kosztolányinak volt Esti Kornélja, Téreynek Termannja, vagy Esterházynak Estije, úgy nekem Éhes Miklósom. Amúgy Éhesnek is jelentek meg versei folyóiratokban, van e-mail címe, Facebook-profilja, nagyjából ugyanaz a szerepe, mint amit arról gondolok, hogy Kosztolányinál mi lehetett Estié. Tehát ez egy fiktív alteregó, aki egyben elbeszélő is. Először egy mai Estit akartam teremteni, de megjelent Esterházynak is az Estije, szóval lehet, hogy ezt hagyom.
Azt is kitaláltam már, hogy legyen egy város, amit Kotordpatának hívok, és ott játszódjanak ezek a történetek, ahogyan más íróknak is vannak saját városaik, helyszíneik. Cserna-Szabó András (neki is rajongója vagyok) egyik novellaciklusának a cselekményszálai szintén kisvárosban mozognak, kivéve az utolsó fejezetet, ahol is a történet, noha nincs jelölve, Budapest jellegű nagyvárosba tevődik át. Ezt néhány kritikus hibának minősítette, nekem viszont nagyon bejött az ötlet; én is úgy akarom, hogy az egyik fejezetben alföldi kisváros a helyszín, a másikban pedig metropolisz. Mondjuk, a szereplőm egy kisújszállási utcán közlekedik, de amikor a sarkon befordul, akkor egy pesti utcára kanyarodik be. Kíváncsi lennék, hogy az olvasóban ez hogyan képződik meg, nem zavaró-e neki.
Éhes Miklós úgy formálódik, hogy az összes barátom történeteit, személyiségjegyeit megpróbálom egy emberbe passzírozni. Hogy olyan képlékeny legyen, mint például a helyszín. Az egyik fejezetben nagyon gonosz dolgokat csináljon, ahogy az egyik haverom, a másikban meg, mondjuk, a kedves, megértő arcát mutassa, ahogy egy másik, vagy ugyanaz az ember. Jó lenne jól megírni. Mindenesetre dolgozom rajta. Közben az is kiderül néha, hogy egyik-másik novellában semmi keresnivalója nincs Éhesnek. Olyankor jól szórakozom, mert vicces, amikor kiebrudalom egy-egy történetből az alteregómat. Szóval ilyenekkel szoktam játszadozni, kísérletezgetni. Szeretném, ha már kész lenne a könyv, azért is, hogy mielőbb pénzt láthassak belőle.
Ja, és van még a szemetes történet, a kisregény, vagy novellafüzér, de abban meg egyre több dolgot találok, amit jobban ki kellene fejteni. Persze ha ezt megteszem, előfordulhat, hogy a negyvenoldalas kézirat kétszázra duzzad.
– S újabb verseskötet?
– A második a kiadónál várakozik, sőt három-négy kötetre való anyagom is lenne, de olyat akartam összehozni, remélem sikerült is, ami jól meg van szerkesztve. Az a munkacíme: Fehérvári-Üllői-Tompa; a benne lévő versek azt követik nyomon, ahogy az elmúlt évek költözései során eljutottam ide térben, meg mindenhogy máshogy. Négy vagy csak két év önéletrajzi mozaikjai. Szerepel benne a Labirintus is, ahol dolgoztam, mint konkrét hely meg mint metafora, s persze írok Wales-ről is. Szabad verseket, de másfajtákat, mint az elsőben. A Pearl Jam (amerikai grunge rock zenekar) csinálta, hogy az első lemezük egységes, mély, depresszív, melankolikus lemez volt, a második album viszont sokkal punkosabb, gyorsabb, csomó minden más is benne, valahogy élettel telibb, dühösebb, nyersebb az egész. A köteteimmel valami hasonlót szeretnék csinálni, valahogy ezt tartom természetes fejlődési útnak.
– Ha már a zenét említed, nemcsak tanítod a gitárt...
– 2012 őszétől játszom egy Etus nevű zenekarban Pearl Jam-dalokat. Azért Etus a nevünk, mert a Szomszédokban Etus, azaz Csűrös Karola Pearl Jamet hallgat takarítás közben, ami elég abszurd, de tényleg. Van egy másik zenekar, a Kabala Baby, amit annyira szeretek, mint a Beatlest, de most éppen szünetel, mert a gitárosunk, aki velem ellentétben tényleg tud gitározni, kint van Svédországban négyéves ösztöndíjjal, PhD-t ír. De visszatérve ahhoz, hogy sokan külföldön keresik a boldogulást… Ez a zenekar három taggal alakult, s az első hónapban kiment a basszusgitáros Németországba, mert ott tudott megélni; aztán jött ez a srác, aki most Svédországban él, s vártuk, hogy visszajöjjön a másik, aki vissza is jött, de akkor meg kiderült, hogy mi mégis egy negyedik sráccal akarunk zenélni, egy olyannal, aki nekem az óvoda óta a legjobb barátom; s miután újra elkezdtünk zenélni, kb. a második koncertünk után én mentem ki fél évre Wales-be, s mikor hazajöttem, a legjobb barátom vissza akart menni Írországba, ahol már dolgozott korábban. Végül nem ment ki, viszont a dobosunk Hollandiában pályázott meg egy ösztöndíjat, bár végül ő sem ment ki; a gitárosunk viszont most is Svédországban van. Szóval ez a külföldön való boldogulás több éve lebeg a levegőben. És létezik egy harmadik zenekar, az Inga, amelyben a bátyám dalait dolgozzuk fel. A bátyám most is Kisújon él, s már tíz éve, hogy feljár Budapestre a próbákra. Plusz van bennem ambíció, hogy szólóban is zenéljek. Eddig egyetlen koncertet adtam így, de azt hiszem, borzalmas végeredménnyel. A kávézóban, ahol játszottam, a végén az egyik srác be is szólt, majdnem szétvertem a fején az akusztikus gitárt. Vagy majdnem ő vert meg engem. Megoszlanak a vélemények. Mondjuk, ez nem tántorított el attól, hogy még máskor is megpróbáljam a szólózást. Sőt zongorázni is tanulok. A lényeg a fejlődés. Meg hogy ne tántorodjunk el.
– És milyen a viszonyod a slam poetryhez, amely mostanában nagyon divatos, s ha te szívesen kiállsz szerepelni közönség elé, gondolhatnám, hogy ezt a műfajt is próbálgatod, mégis úgy tudom, egyáltalán nem rajongsz a slamért.
– Simon Marcival, aki mostanában az egyik olyan figura, aki a slam poetryről ismert, volt is vitám ezzel kapcsolatban. Abban maradtunk, tiszteletben tartom, hogy ő szereti ezt csinálni.
Azt tapasztaltam pár hónapja, hogy a slam, maga a műfaj meg a sikere, egyfajta nyomást gyakorol, elvárást teremt a költőkkel szemben: ez most menő, ez az útja az érvényesülésnek, ezt kell csinálnotok. Többször kérdezték, hogy miért nem slam poetryzek. Bennem is felmerült, mielőtt rákérdeztek volna. Végül is egyszerű a válasz: nekem nagyon nincs hozzá kedvem.
– Mondjuk, pénzért azért lehetne…
– Hát igen, azért lehetne… Talán még kedvem is lett volna hozzá. Kicsit az van, mint amikor Kisújszálláson meg Karcagon rockzenét játszottunk, de rajtunk kívül szinte mindenki a metált nyomta. Mintha kicsit azt is sugallnák a slamesek, hogy az irodalmi élet eddig nem volt menő, de majd ők azzá teszik. Lehet, hogy csak mondták rájuk, de tudtommal nagyon nem tiltakoztak ellene. Bizonyos szempontból az irodalom tényleg nem menő – szerencsére.