Eső - irodalmi lap impresszum

Fiapanya. A fejű nőstényít

 

Anyapa, te elágazó, gyökérfejű rák, te kacslábú parazita, aki vagy, szükséged van rám, hogy szeress! Bennem annyira átalakultál, hogy sokáig valami szívóféregnek tartottalak.

A nőstény lárva, aki voltál, kerestél rajtam, a tarisznyarák hasoldalán, a tor végében egy ízközt, vedleni kezdted meszes burkod, majd puha testrészeddel belém hatolva elhullajtottad. Kacsaiddal mélyen belém, a tarisznyarákba nőttél: az elágazó beszéddel, üres csőszerű nyújtványaiddal – mint valami gombafonalból álló szövedékkel – fontad körül a szerveim, kivéve a nélkülözhetetleneket: a szívet, a kopoltyúmat és az idegrendszert, és szívni kezdted a testnedveim. Annyira belémszerettél, hogy daganatszerű zsákká fejlődtél a rákon.

És én nem vedlek többé, nem tudom már visszanöveszteni ollóimat, ha leszakadnak, mert tápnedveim legnagyobb részét te, a daganat, szívod el; s ami megmarad, csak éppen arra elég, hogy ne pusztuljak.

Apanya, te gyökérfejű, megborítod hormonegyensúlyomat: nemzőképtelenné teszel, megváltoztatod testfelépítésem, szélesedik a potrohom, hogy hasonlítson a nőstényekére. És arra is ráveszel, hogy rájuk jellemző násztáncot lejtsek.

Kicsiny rést nyitsz a hátamban, ahol a hím gyökérfejű majd helyet foglal, és a nemi szervemen párzotok. Ott, ahol – ha lány lennék, aki pedig vagyok – a petéimet költeném ki; mert az emlékezet ellen, a szeretet érdekében már női ivadékgondozást tanultam: petéidről úgy gondoskodok, mintha sajátjaim lennének. Sziklához dörzsölöm a költőzacskódat, és hullámozva kavarom az ajzatvizet, hogy felhővé szóródj és lebegj, és szeresselek.

A populáció, melynek fertőzött háromnegyede vagyok, apja fianyja. És érzem, hogy magam is folytathatatlan leszek, ivartalan faj, amely nem hordoz egyebet, csak megszüntető szeretetfonalakat és egy zsák emlékezetet a hasamon, ami iparkodik, hogy sokasodjon és szökjön belőlem, mielőtt kiszívja az elhullás ösztönös ellenszerét. Nem tégelye vagyok a múltadnak, anyapa, hanem elváltozott cipelője, akire úgy aggatják a terhet, mint ahogy a karóra ültetik rá az embert, és az addig csúszik lefelé, mígnem mindent elfelejt.

Vissza a tetejére