Ferdinandy György: Kérdések istenkéhez, Magyar Napló, Bp., 2011;
Pók a víz alatt, Magyar Napló, Bp., 2012

Ferdinandy Györgynek már negyed százada megjelent az első könyve a Magvetőnél. Persze, nem ez volt az első magyar nyelvű publikációja, de az első, amelyet hazai kiadó jelentetett meg. Sajátos sorsa, száműzötti léte – ahogy ő mondja magáról –, az a tény, hogy szépírói pályája nem az anyanyelvén, hanem franciául indult, de főként szuverén emberi és művészi magatartása miatt a hazai irodalmi életben mégis afféle kuriózumként tekintenek rá. Könnyű őt elintézni a szokványos meghatározásokkal, és el is intézik gyakran. Identitását kereső, az emigráns lét megéneklője, vegyes kisprózai művek szerzője stb. A minősítések mind tartalmaznak valamennyit az igazságból, végül mégsem adják ki az igazságot. Ugyanis az igaz, hogy Ferdinandy – ifjúkorában polgári világának darabokra hullását megélve, aztán a franciaországi emigrációban, majd a Puerto Ricó-i egyetemen évtizedekig, s azóta felváltva Miamiban meg a Sas-hegyen, ifjúkora helyszínén élve, alkotva – épp eleget kereste a helyét a világban. Az ember tartozni akar valahová, azonosulni akar családdal, eszmei társakkal, hazával, tágabb hazával. Főként míg fiatal, s főként azért, mert a konvenciók erre szorítják. Ám megannyi mélyen átélt és földolgozott élettapasztalat után az ember rájöhet arra, amire Ferdinandy is utal legutóbbi könyvében egy fél mondattal: talán nem kell tartozni sehová sem.
Rezignált sóhajtásként is el lehet könyvelni ezt, lemondó kiábrándulásként. Pedig, úgy hiszem, nem erről van szó. Belegondoltunk már abba őszintén, hogy tényleg, lehet úgy igazán tartozni valahová? Odaadni (egész) magunkat családnak, baráti kompániának, hazának, Európának? Képtelen volna a kérdés? Márpedig Ferdinandy esetében ez a képtelen kérdés hangzik el újra és újra. S lám, az író megadja rá a választ írásai sokaságával: nekem nem ment. Se nem francia író, se nem egészen magyar. Se nem urbánus, se nem népies, se nem ballib, se nem népnemzeti. Tavalyi kitüntetésének ríkató-röhögtető magyar bugrissága – amerikai állampolgárként Washingtonban akarták átadni neki a keresztjét, ahol életében sohasem járt, viszont húsz éve újra megtalálni őt Budapesten az év egy részében – vele kapcsolatban, azt hiszem, több mint jelképes.
Ferdinandy olyan jelenség a magyar szellemi életben, aki puszta létével megmutatja a fonákságokat. Azzal, hogy úgy igazán sehogy sem illik a képbe. Kivétel. Addig bolyongott, addig kereste a helyét a világban osztályok, népek, rasszok, nemzedékek között, hogy végül rájött, a világ által neki kínált „normális” helyét nem kell feltétlenül elfoglalnia és elfogadnia. Hiszen így a „kötelező” kompromisszumokra, színvallásokra, elköteleződésekre sem kényszerül rá. Ha eddig nem illett sehol úgy rendesen a képbe, most már nem is akar. Talán nem is olyan nagy baj, ha az ember nem tartozik úgy igazán sehová. Csak magához. Különösen akkor, ha író. Az öregség sokat segít ebben. Ha az ember közeledik a nyolcvanhoz, a civilizált világ mindent elkövet azért, hogy tudtára adja: számára már inkább csak a pályán kívül van hely. Az öreg már nem kell senkinek, s így nem is tartozik sehová. Az öregek a semmiben lebegnek Budán és Miamiban is. Autonómiájuk fokozatos elvesztése társadalmi státusuk elvesztésével jár. És ez a legtöbbször, a legtöbbeknek fájdalmas, hiszen kiszakítják őket a helyükből. Ferdinandy kivétel. Könnyű annak (persze, könnyű a fenét), akinek soha nem is volt „rendes” helye a világban. Lebeg a Sas-hegy és Florida mocsarai fölött, és onnan föntről, vagy talán inkább onnan kintről mindent egyre élesebben lát.
A soha igazán el nem fogadott konvenciókat már nem kell komolyan vennie. Az öregnek elnézik, hogy szabályokon kívül marad. Igaz, csakis akkor, ha ez az elnézés egyben lenézés és kirekesztés. Ferdinandy nem egy írásában próbálja magára az öregek pária létének módozatait. Vasárnap úr figurájának variációiban, akár legszemélyesebb sorsa megörökítésében, akár az emlékeiben felbukkanó idősek alakjának megformálásával jut talán a legközelebb a sehová sem tartozás rideg – de szerencsés esetben páratlan életlátást biztosító – valóságához.  
Így aztán a „gyökértelen” író már nem keresi senki igazságát. Sem a családjáét, sem az osztályáét, sem a barátaiét, sem a hazájáét. Ő csak úgy egyszerűen az igazságot keresi. A célját elérheti, ha elég kitartó. Nagy sikert? Azt aligha. „Már a Határ Győző iránti érdektelenség is talány. De Ferdinandyé az abszurdhoz közelít” – írta Onagy Zoltán az Irodalmi Jelenben. Igaza van. Abszurd, de azért érthető. Ferdinandy emitt meghümmögi Wass Albertet, amott könyörtelenül földre rántja az „american dream”-et, 1956-ot tartja a legnagyobb élményének, és arról emlékezik, hogy a forradalmárok kapitalisták helyett munkástanácsokat akartak a gyárak élére. Na, ez egyik oldalon sem komilfó. De nem is ez a fő gond. Ferdinandy művészi eszköztára sem illik a hivatalos képbe. Nehezen kanonizálható, mondják. Nem is annyira a „törmelékességgel” van a baj az esetében, hanem azzal hogy a modernnek mondott megformálást hiányolják műveiből. Anekdotázónak, anakronisztikusnak, túlzottan olvasmányosnak, egyszerűnek gyanítják, olyannak, aki nem tesz szigorúan különbséget publicisztikai „kiszólások” és magas irodalom között. Ferdinandy kimondja többször is, de elég is néhány rövid prózát olvasni tőle, hogy belássuk, nincs benne, de nem is akar a korszerűnek mondott fősodorban lenni. Miért épp ebben lenne benne, ha másban sem?
Két újabb kisprózai kötete a 2011-ben megjelent Kérdések istenkéhez és a 2012-es Pók a víz alatt folytatása és örökös újrakezdése a „nagy történetnek” újabb kis történetekben. A lényeget erről a módszerről és örök témájáról négy mondatban ő maga foglalta össze találón az egyik interjújában a Könyvhétben: „Olyanokról írok, akik nem tudják elbeszélni az életüket. Az emberiség legnagyobb része ilyen. Nem akar szembenézni magával és az életével… Próbálok körkörösen egyre mélyebbre menni a témáimban…”
Ami megtévesztő módon kaleidoszkópikusnak, fregmentáltságnak látszik Ferdinandy esetében, annak lényegét leginkább Pécsi Györgyi ragadta meg a Tiszatájban. Az író által is emlegetett körkörös megközelítésről írva Pécsi jól mutatja ki, hogy bár Ferdinandy történetei – felületesen szemlélve – ismétlésként hatnak, valójában a hasonló történetek egyre inkább lecsupaszítanak az életről, a sorsról valamit. Van még egy szempont. Ferdinandy az emlékekkel (a magáéval és másokéival) módszeresen dolgozik. A pszichológusok azt mondják, ahányszor felidézünk egy emléket, annyiszor változtatunk rajta öntudatlanul. Amikor visszatesszük a helyére, már nem ugyanaz, mint a felidézés előtt. Ferdinandy nem forgatja, csiszolgatja az emléket, hanem amint felbukkan, szóba önti. Persze, hangsúlyozottan csakis azt a motívumát kiragadva az „emlék-világnak”, amelyik akkor, abban az írásban pontosan és erőteljesen kifejezhető. A részletek pontossága az ő esetében kulcskérdés. A részletekből szerkesztett ciklusok és kötetek együttesen már irodalmi fikciókká lesznek. Így teljesednek ki, válnak egésszé, s adják ki az irodalmi igazságot.
Az emlékek azért kellenek, hogy újra és újra pozícionáljuk magunkat a világban, a világunkban. Folyton újra kell gondolni, mérni, viszonyítani, értelmezni és értékelni az élete(ke)t. Persze, csak akkor, ha a végére akarunk járni a dolgoknak, ha szembe merünk nézni az igazsággal. Így aztán tényleg nem lehet lekerekíteni, befejezni a történeteket, csak a könyveket. Soha nem jön össze a kész nagyregény. Ferdinandy mindig újrakezdi. Mondja a magáét. Szerencsénkre.
Legutóbbi két kötete is tudatosan szerkesztett írásmű. Ezen nincs is mit csodálkozni. Esetében ugyanis a körkörös megközelítés minden újabb körének önmagában is univerzálisnak kell lennie, hiszen egy-egy újabb kör nem üres játék, nem kócos próbálkozás, hanem teljes értékű variáció. Zenei hasonlattal élve: a ciklusok és kötetek afféle tételek. Megfelelnek a saját szigorú (rész)törvényeiknek, megélnek önmagukban is, mint a szimfóniák tételei, ám a nagy opus a tételek összességét jelenti. Ferdinandy irodalmi szimfóniája befejezetlen és befejezhetetlen. Folytonos közelítés ugyanis. 
S ha már módszer: a körkörösség, a fejlesztő ismétlés nála korántsem bőbeszédűséggel, hanem erőteljes sűrítéssel jár együtt. Költői (nem mágikus) realizmus ez, amelyikről minden sallang lehull. Csakis a kiérlelt szavak maradnak. S amikor az érzelmek dagályosítanák a történeteket, az író azonnal közbelép és relativizál. Az éteri érzelmeket mindig a föld súlya húzza lefelé. Szépségek és hibák, hősiesség és kicsinyesség, odaadás és gyarlóság csakis együtt létezik a Ferdinandy-szövegekben, ahogyan az életben is. Az író maga mint írásainak egyik főszereplője s mind a többiek is olyannyira esendők, hogy néha már az olvasónak fáj ezt elfogadni. Talán ezért gondolják némelyek, hogy az író több mint tárgyilagos, már-már könyörtelen a hőseivel szemben. Hogy ez könyörtelenség-e? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy Ferdinandy soha nem cinikus, csak éppen nem enged a kísértésnek. Képtelen rá, hogy bármilyen szépségért lekerekítse a valóság szögleteit.
„Tessék, így élek. Bedő úr, a kisközért. A patika, a körzeti orvos, a temető, meg a hegy. Körbe-körbe, mint a pásztorkutyák. Egyszer régen azt hittem: francia leszek. Francia, azám! A gallok lineárisak. Célratörők. Nekem pedig még a mondataim is körkörösek.”  (Aranylakodalom, Kérdések istenkéhez, 133. oldal) Pontosak, minden részrehajlást nélkülöznek a leírásai. Nem keresi ugyanis senki igazságát, ahogy már föntebb is írom, hiszen nem tartozik igazán sehová. Kivetettsége nem 56-tal, nem a haza elhagyásával kezdődött, ahogyan a felületes szemlélő gondolná, hanem jóval korábban. Talán akkor, amikor kipottyant az osztályából, s amikor a családi fészek is szétesett. Ami utána jött, tényleg mondható kalandos sorsnak is: 1956, franciaországi élmények garmadája, aztán még az egzotikus trópusok után Buda és Miami következnek. Házasságok, szerelmek, gyerekek, sok és sokféle ember, akikkel a sors rövidebb, hosszabb ideig összesodorta. Ám aki ezek után azt hiszi, valami egzotikusat kaphat tőle, nagyot téved. Ferdinandy szándéka szerint azoknak az életét akarja elmondani, akik maguk képtelenek rá. S ezek az elmondott életek, bár szívszorító módon izgalmasak és tanulságosak, minden színes és kellemes egzotikumot nélkülöznek. A sajátja is ilyen: „Az én történetem rendhagyó. Szegény apám orvos volt. Nem hagyta, hogy a láz elpusztítsa az agysejtjeimet. Vizes lepedőkbe csavart, priznicekbe. Éjjel-nappal cserélgette őket, amíg csak le nem nyomta a hőmérsékletemet.
Azután őt agyonverték, és én is büdös lettem, mint a többiek. Beültettek a nyomorultak közé. Ők lettek a pajtásaim. Azok, akik bevizelnek tizenöt évesen.
Ma sem mosom ki csak úgy, naponta, az ingeimet. Félszeg vagyok és hallgatag. Csak akkor ordítok, ha feldühítenek. De érvelni, beszélni ma sem tudok eredményesen.
Csakhogy én meg tudom írni, hogy mi történt velem. Ha felmegy a pumpám, magamra csavarom jó apám vizes lepedőjét. A priznicet.” (El Negro, Kérdések istenkéhez, 252. oldal)
Találón írta róla Olasz Sándor a Forrásban: „Mikrorealista és lírai… Nem értelmez, nem magyaráz, nem vádol, nem sajnáltatja magát. Megmutatja, milyen volt egy nemzedék, mielőtt a semmibe hullt. Látszólag eszköztelen, ámde szinte mondatról mondatra kiérlelt, kicentizett és megszenvedett beszédmód ez.”
Az irodalmi és publicisztikai szövegek keveredése, a „kiszólások”, a némelyek szerint túlzottan személyes, nyersen megformált szövegek magyarázata is ebben a „megszenvedett” beszédmódban keresendő. A fogalmazás pontossága érdekében – a pontosság azért szükséges, hogy az olvasó pontosan értse és szinte a zsigereiben érezze is, amit olvas – Ferdinandy gyakran egyszerre írja meg a történetet magát és azt is, ahogyan a történettel dolgozik. Ahogyan vizsgálja, forgatja, töpreng róla, értékeli és felülbírálja vele korábbi önmagát. Ahogyan kételyek ébrednek benne, ahogyan elbizonytalanodik a memóriáját, a forrásokat illetően. Ferdinandy őszintesége ezen a szinten is zavarba ejtő, nemcsak az emlékek (saját és másokéi) szöveggé formálásában. Ő kiteríti minden kártyáját. Minden írói titkát is újra és újra feltárja. S aki sehová sem tartozik, csak az irodalomhoz – ahogyan többször is vallotta már –, ezzel a kitárulkozással mindent el is mond önmagáról.
Hogy ezzel a perzselő őszinteséggel mit lehet kezdeni? Valahol helyet kaphat a nagy magyar irodalmi kánonban, de inkább a kisbetűs részben. A nagybetűs rész élesen elváló fejezeteiből vagy így vagy úgy, de folyton csak kilógna. De hát miért éppen abban keresné a helyét Ferdinandy, ha másutt sem találta?