Utolsó ítélet, Anyag, Ugyanaz
Utolsó ítélet
Nem tudom, miért, de Isten nyilvánvalóan
átadta nekünk a kattintás jogát,
s bár velünk réges-rég nem áll szóba,
néhány éve mégis megüzente Balázzsal,
aki talán akkor látott először temetőt,
amint a kerítésen szinte kitüremkedtek
a sírkövek, hiszen telezsúfolták halottakkal,
s ahogy elhajtottunk mellettük,
önkéntelenül felrikkantott:
nézzétek, ezekre csak rá kell kattintani,
és előjönnek a szellemek,
kipirult a lelkesedéstől, miközben
belém hasított, hogy valami végzetes csere történt,
észre sem vettük, és megkaptuk a lehetőséget
az utolsó ítéletre, tulajdonképpen a feltámadásra,
hirtelen a kezünkbe nyomta a fennvaló,
és ő lemondott róla,
zeng, zúg, szikrázik, foszforeszkál az égbolt,
testetlenül bukdácsolnak az angyalok
vibráló betűk, számjegyek, csillagok között,
és újra meg újra feltörik az ördögök
a mennyei postafiókot,
de végre megszereztük a kattintás jogát,
csak rá kell kattintani, és visszajő anyánk,
csak rá kell kattintani, és visszajő apánk,
és jönnek mind, ha beírom őket
a világnagy memóriába,
már soha nem tűnhetnek el,
csak rá kell kattintani a halott Jézusra,
és felmegy a mennybe,
csak rá kell kattintani az érintetlen Máriára,
csak rá kell kattintani Mária ágyékára,
csak rá kell kattintani Mária hasára,
csak rá kell kattintani Júdásra,
jókra és rosszakra egyaránt,
mert minden itt kering körülöttünk,
itt van a mindenható ujjbegy,
tőle függünk mindannyian,
uralkodik rajtunk,
hatalmas forró ujjbegy odafent,
este lenyugszik, reggel felkel,
és ránk kattint, ha kedve tartja,
alszunk részekre hullva a világban,
s hirtelen összerándulunk,
sejtjeink összefutnak mindenfelől,
fűből, fából, szitakötőkből,
pillangókból, verebekből, patkányokból,
parányi férgek gyomrából,
millió darabban heverünk,
foltokban, foszlányokban,
a füst láthatatlan szemcséiben,
és lázas ujjbegyekről álmodunk:
kattintsatok ránk!
Anyag
Luca Signorelli: Az elkárhozottak,
falfestmény a Világvége sorozatból,
1499–1504, San Brizio kápolna, Orvieto
Valami roncstelep, hol mázsaszámra
torlódnak, nőnek, összeomlanak,
s az újrafelhasználható anyag
fel-felsikolt ugyan, halálra válva,
de réges-rég nincs bennük már a lélek,
csak bűzös nedv, vér, genny, húgy vagy takony
próbál kitörni tiltott utakon,
és szörcsögnek még, ha egymáshoz érnek,
mert nem tudhatják, vajon még mi jön,
hát ki-kifröccsen belőlük a könny,
ahogy ledobják őket, mint egy zsákot,
s hevernek egymáson, sok-sok köteg
csont, bőr, izom, élettelen kövek
a parton: köztük itt-ott fény szivárog.
Ugyanaz
Luca Signorelli: A kiválasztottak,
falfestmény a Világvége sorozatból,
1499–1504, San Brizio kápolna, Orvieto
Tekintetükben végtelen közöny,
míg rád néznek, tudatlan állatok,
végzik s nem értik a szolgálatot,
és mégsem bánt ez, bár nem is öröm,
miért is lenne, hiszen van elég
erőd még, hogy később boldogtalan
lehess, vagy boldog is, de sorsa van
a farkcsóváló ebnek, s a veréb
nem tudja, mégis rendelés szerint
röpköd csak fel-le megint és megint,
s nem tervezi az eljövő időt,
akár az üdvözültek, mert nekik
ugyanúgy nem lehetnek terveik,
ha most már fű, fa örökre kinőtt.
Vissza a tetejére