Lapszámok, 2012/3

Irányt adni a történ(e)teknek lehet? (Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek)


Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek, erdélyi történet. Libri Kiadó, 2011

 
A Semmi kis életek Papp Sándor Zsigmond első regénye, de a szerző korábbi novellás- és esszékötetei mutatják, hogy a majd’ négyszáz oldalas könyv csupán ebben a műfajban nóvum. A regényt a különlegesen felépített narráció, az eltérő történetszálak bonyolult mintázatú összeszövése és a széles skálán mozgó, egyéni nyelvezet jellemzi.

A könyv komor, álomszerű hangulatot idéző borítóján egy ház látható. A részleteiben elmosódó, máshol pedig nagyon is aprólékosan kidolgozott épület faragott bejárati ajtaja, a szabálytalanul felbukkanó és teljesen különböző művészettörténeti stílusokat megidéző ablakok, a mély és vastag repedések, málló falak már a regény első soraiban megjelennek: az illusztráció fikciós mása, a Törekvés utca 79. (milyen beszédes utcanév ez nekünk) valahová egy romániai kisvárosba, Erdélybe helyezhető.

A kulcsmotívumként is felfogható öreg ház (erre utal az André Gide-től származó mottó is) alkalmas arra, hogy a teljesen különböző sorsú, eltérő időszakokban élő emberek történetszálait összefogja. A második emeleti saroklakás a történet ívének egyik különösen fontos tartópillérévé válik, hiszen a regény főhősei egymás után ebbe a lakásba költöznek be. A cserélődő lakókkal együtt lassan változik a ház közösségének összetétele, közös gondjaik, de a lakás maga is. A kezdetben tágas otthont, ahol a háború utáni szükséglakásból kiszabadulva a friss házas Rudolf és Márta kezdi el közös életét, a több évtizeddel később beköltöző Gondru család fokozatosan egyre kényelmetlenebbnek, szinte élőlényszerűen engedetlennek érzi, míg az utolsó bérlő, Eszter számára a lakás terei valóságosan is beszűkülnek, hiszen a nagyobb részét lezárták, nem is használhatja.

A térpoétikai sajátosságok hangsúlyozása a regényív egyik központi szervező erejét, a már jelzett metonimikus kapcsolatot erősíti fel. A házban élő emberek személyes történetdarabkái egyszerre mutatják egyéni sorsukat, de a Ceaușescu-érát, majd a rendszerváltozás utáni időszakot is sajátosan illusztrálják, s a történeteket hitelesíti, hogy a személyesen keresztül a mindenkori rendszer fonák működése is láthatóvá válik.

Az író jellegzetes narrációs technikát alkalmaz, amely az eltérő narrátorok nézőpont- és információkülönbségeire épít: az olvasás előrehaladtával rafináltan árnyalódik minden megszerzett tudás, apró kis morzsa. Az in medias res kezdés felvillanó képei is később nyernek értelmet, a mozaikokból felépülő regényív a türelmes, kvázi detektívvé váló olvasó előtt bontakozik ki. S ezt az írói intenciót a recenzió is tiszteletben tartja.

A térben összekapcsolódó történetek fókuszpontjává a fiatal fiú, Balázs halála válik. Ez a részleteiben többször is, szinte kényszeresen újra és újra elmesélt történet a regény valamennyi főhősének az életére kihat. A római számmal megjelölt négy rész közül az elsőből a szülők, Márta és Rudolf élete bontakozik ki. Nem a teljes képet látjuk, de a felvillanó emlékekből, részletekből összerakható, hogyan válik a fiatal fogorvos szinte mindentudó narrátorként tetszelgő, mindent rögzítő, összefűző, még a rendszer végét is mértani pontossággal kijelölő besúgóvá. Balázs halálával szülei a családi meghittség, idill, az összetartozás folytatásának lehetőségét vesztik el. A szerelmükből, majd plasztikusan ábrázolt házaséletükből felvillanó apró hazugságaik, a látszat fenntartásával járó erőlködéseik nem vállalhatók tovább. Márta elköltözik, Rudolf pedig az „írásnak” szenteli minden idejét. Szövevényes kapcsolata fia kínzójával, Nicu Zmeurával annak a felismerésével ér véget, hogy nem vállalható sem az igazság fia haláláról, sem az élet maga. 

A római számmal jelzett második fejezet az odaköltöző új család két férfitagjának, apának és fiúnak eltérő szemléletű nézőpontjaiból épül fel. A lázadó kamasz, Roland és az életét a pártmunkának szentelő Mihai történetéből az apai tekintéllyel szembeszálló fiú és a sarokba szorított, lassan mindenki előtt nevetségessé váló apa árnyaltan ábrázolt konfliktusa bomlik ki. („Hiszen itt minden apáról fiúra száll, és fordítva: a fiú tévedései az apa bűneit szaporítják fel.”) A szinte görög tragédiákhoz hasonlító végkifejlet a bűn és bűnhődés toposzának regénybeli működését mutatja: „ha már nincs mód a bűnbocsánatra, legalább vétkeinket gyűjtsük magunk köré, nehogy elkóborolva rossz hírünket vigyék.”

A harmadik rész explicit módon kötődik az előzőhöz: a már fiatal férfi, Roland, szüleit követve, a rendszerváltozás után Kanadába disszidál, s nagy szerelmét, Esztert beköltözteti a félig lezárt, elhagyott lakásba. A fiatal nő és a már idős lakóbizottsági elnök, Kalcsek nézőpontváltásaiból nem pusztán a nyolcvankilences forradalmi események sora, a ház később megkérdőjelezett hősies szerepe villan ki, de a ház lakóinak sorsát is nyomon követhetjük.

Az utolsó fejezet is több szálon kötődik az eddig megismertekhez, de az írói bravúrt nem pusztán a szövevényesen összekapcsolódó szálak finom mozgatása jelzi. Az eltérő nemű narrátorok nézőpont- és szemléletkülönbségeire Papp Sándor Zsigmond érzékenyen tapint rá. Eszter jellegzetesen női narrációjával tökéletes összhangba kerül a regény végére felerősödő intertextuális utalás, amely a lány sorsát Bulgakov Margaritájával köti össze.

A gyakran váltakozó idősíkokban játszódó történetdarabkák nem az események kronológiai rendjét követik, a történet sodrását látszólag a szereplők korábbi emlékei megtörik. De megéri várni, hiszen a már említett mozaikossággal megteremtett feszültség a regény hatásmechanizmusához tartozik, s a bonyolult minta szálait Papp Sándor Zsigmond magabiztosan illeszti össze. A negyedik fejezet pusztán négy oldal. A lakás üres, a három szoba összkomfort ismét eladó. Talán ez lehet, vagy inkább ez volt a mi történetünk? Olvassuk figyelmesen!