Lapszámok, 2012/3

Hamlet versei (Lázár Balázs: szívucca)

 

Lázár Balázs: szívucca. Holnap Kiadó, Bp., 2012

 

Időnként a kritikusnak is lehet sikerélménye. Leginkább akkor, ha észrevételeit a szerző, netán az olvasó figyelemre méltónak és hasznosnak, hasznosíthatónak találja. Ha legalább ő azzal áltathatja önmagát, hogy értő módon közelítette meg az adott műalkotást, s ezzel talán valamelyest hozzá tudott járulni a pálya egészének alakulásához és annak megítéléséhez. Azért említem mindezt rögtön a legelején, akár a túlzott személyesség vagy önelégültség vádját is vállalva, mert utalnom kell rá, hogy korábban módomban állt Lázár Balázs előző kötetéről, az emlékrestaurátorról e lap hasábjain viszonylag részletes elemzést készíteni (Kettősségek határhelyzetben, Eső, 2009/3). Az elemzés végső következtetése az volt, hogy a kötet verseiben a hétköznapi amerikai élmények csaknem mitikus mértékű felfokozása és a versszövegeket átható feltételesség és átmenetiség lefokozottsága között ellentét feszül, ami feltételezhetően költői és emberi elbizonytalanodásra utal. Úgy ítéltem meg, hogy ezzel a szerző költészetének és életének határhelyzetéhez vagy fordulópontjához érkezett. Ezt követően döntenie kell, vagy tovább folytatja az emlékek megidézését („restaurálását”), de azt ahhoz jobban illeszkedő, kevésbé emelkedett szinten kell tennie, vagy éppenséggel a saját jelenlegi költői és emberi léthelyzetének alapvető kettősségeit, kétségeit, bizonytalanságait kell költészete középpontjába állítania. Mostani kötete olvastán örömmel látom, hogy egyértelműen a második alkotói lehetőség mellett döntött. Az ünnepi könyvhéten megjelent új verseskönyve, a szívucca így nem egyszerűen továbblépésnek tekinthető költői pályája alakulástörténetében, hanem annak egyfajta szintézisét is jelenti vagy jelentheti.

A szívucca Lázár Balázs negyedik verseskötete. Vagy az ötödik. Még ez sem dönthető el teljes bizonyossággal. A szerző ugyanis a legutóbb Jenei Gyulával folytatott hosszú beszélgetésében (Az idő mindent kiforog, Eső, 2012/2) említ egy általa féltenyérnyi méretű, nulladik kötetnek nevezett kiadványt is. A versesfüzet a kilencvenes évek első felében Szolnokon rendezett diákpolgármester-választás alkalmából készült, s az akkor már verselgető szolnoki gimnazista „polgármester-jelölti” alkalmasságát volt hivatva bizonyítani. A mostani kötetben erre az időszakra egyetlen vers utal, a Taxisblokád, mely azt idézi fel, hogyan élték meg a „V. K. Gimnázium” tanulói iskolájuk elhúzódó felújítási munkálatait és a taxisblokádot a rendszerváltozás idején. A valójában elsőnek tekinthető kötetet (a 2000-ben megjelent Szárny angyal nélkül címűt) az érintett maga is a hangkeresés kötetének nevezi, amelyen mindenekelőtt a korán meglelt mester, azóta atyai jó barát, Bertók László erőteljes hatása érződik. Legújabb kötetében is őt köszönti hetvenötödik születésnapján a bensőséges hangulatú fonyódligeti elégiával. Ugyancsak egy verssel, egy drámai hangvételű szonettel (Kék hold) állít emléket az első két kötetét kiadó, tragikusan korán elhunyt költőtársnak, Deák Lászlónak. (A második, szintén Deák László nevéhez fűződő könyv a 2006-os Nézd, Lear papa.) A harmadik, az „amerikás” verseket tartalmazó kötetére, a 2009-es emlékrestaurátorra szintén egy vers, a Tavaszok végén utal a legfrissebb kötetben, amely két Kaliforniából érkezett régi ismerős budapesti látogatását beszéli el, akikkel „mintha az egész város, az ország, / mi több, a nemzet és nemzedékek / lüktetését éreznénk itt együtt / a szívuccában, a kétnyelvű csendben”. De új verseskötetében áttételesen megjelenik harmadik kötetének kiadója, Turczi István is a színész naplójából című versben, mely egy Parnasszus-estet követő emlékezetes beszélgetést idéz fel. (A költészeti folyóiratnak és szerkesztőjének a szerepét a költészet népszerűsítésében a szerző egyébként is kiemelkedőnek tartja; az egyes estek rendszeres közreműködője is.)

Az említett, korábbi időszakokhoz vagy kötetekhez kapcsolódó versek a szívucca különböző helyein bukkannak fel. Összességükben nagyon finoman jelzik azonban az eddigi pálya és életút vállalásának és folytatásának szándékát. A legújabb könyvnek mégis elsősorban a folytatás megszakításának és megújításának szándéka a valódi újdonsága és értéke. Ennek érzékeltetése is hasonlóan finom és figyelmes olvasást igénylő jelzésekkel történik. Van a kötet első felében például egy mindössze négysoros, a lehető legsemlegesebb címmel ellátott vers. (Egyébként mindössze két ilyen rövid önálló vers szerepel a könyvben.) A címe: Jegyzet. Így szól: „Aki voltam, ahhoz már nincs közöm. / Jelenleg elfoglal a jelenlét. / A jövő, maga az apokalipszis. / (Csak könnyedén.)” Ennyi. Világos beszéd! Négy verssor. Négy állítás. Azután pont. Ez nem a kötet többi darabjának versbeszéde. Nem a már-már megszokott „lázáros” hangütés és versformálás az érzések és gondolatok folyamatos áramoltatásával, hanem egyszerűen és egyértelműen az újonnan megfogalmazott és megfogalmazódott belső emberi és költői parancsok rögzítése. Szikár ténymegállapítások magánhasználatra. Figyelmeztetésül és okulásul. Tehát, hogy ami volt, az folytathatatlan. Ami lesz, az elfogadhatatlan. Marad a jelen elfogadása és elfogadhatóvá tétele mint egyedül lehetséges feladat. Ha mással nem, a színészet és a költészet erejével és eszközeivel. Hogyan? Csak könnyedén! Innentől kezdve minden gát felszakadhat. Lehet a költői tárgy egy múltbeli időutazás „Szolnokról a Nyugati pályaudvarra / a Széchenyi-lakótelepről Terézvárosba” (ahogy), a reggeli szlalomozás a két gyerekkel oviba menet az eltaposott kutyaürülékek között „a Szív-Szondi sarkon” (kezüket fogva), a dátumok és határidők fogságában élés mindennapos tudata (Napok óta), de lehet akár az abortuszkérdés (egygenerációs) vagy a vörösiszap-katasztrófa (vörösiszap) is. A vezérlő életelvek formát ölthetnek disztichonban (Tíz epigramma /2012/), Erdély Miklóst idéző szentenciákként (szabad gyökök), a gyermek születése négytételes szimfóniaként (születésszimfónia), a személyesen nem is ismert költő rokon, Fodor András alakja képeslapként (Fonyódi képeslap Fodor Andrásnak), a filozofikus költőminta, Takáts Gyuláé montázsként vagy palimpszesztként (Égi pákák), a balatoni búcsú hexameteres formában (Búcsú Fonyódtól), az elveszett vers emléke rondóként (Nyári rondók), a niklai remetéé szapphói strófákba öntött átiratként (Osztályrész/M/), s végül a balatonszárszói emlékezés lamentációként (Lamentáció József Attila első sírhelyénél). Azt a szót, hogy szép, Lázár Balázs egyetlen vers, a kerti anzix egyetlen verssorában írja le, igaz, akkor háromszor is: „mert a szép az szép a szép / s bár a kert másik végén vár már / a huszonegyedik századi kísértés / de profiton meg profanizáláson túl / mindig őriz majd e pillanat egy / mélyebb igazságot talán szentséget”.

A „szívucca” nyilvánvalóan nem egyszerűen a versek írójának mostani lakhelye. Nem egyszerűen a „Szív-Szondi sarka”. Sokkal több annál. Szakrális hely. Ahogy a költő a terézvárosi kerületi lap tudósítójának, Martin Ildikónak a könyvhéten összefoglalja: „szakrális hely, mindazon érzelmek helye, amelyek emberré tesznek minket. Tágabb értelemben pedig Magyarország metaforája is kíván lenni, hiszen mi Európa szívében vagyunk, ez a mi közös Szívuccánk. A belső értékek, a szeretet, a család, a haza szinte már el is vesztették jelentőségüket; újra értelmet kell nyerniük, akár a költészet által. A Szívuccák hatással vannak egymásra: ha a belső szemetes, az lesz a külső is meg az egész nagy Szívucca.” (Európa Szívuccája, Terézváros, 2012. július-augusztus) A kötetcímadó vers zárlatának szavaival: „ez a vers nem arról szól / hogy ha szívucca akkor / Valentin-nap meg török sorozatok / inkább sorozatos örök / hibák tévedések (vígjátéka?) / de közben azért megpróbálni / normálisan tenni-venni / s a mélyén azért boldogság-magma / a hétköznapokba szivárogva / mert igen összeköt ez a szívucca / s mint köldökzsinórt tekerem magamra / és ez a vers ha lesz / és közben visszahat jelenlétére / célját már elérte / a szabadság úgyis meghatározott / a mindenségbe lüktető / befelé terjedő pont vagyok”. A szívucca nagy költői fordulata itt, ezen a ponton érhető tetten, és érthető meg igazán. Ezért is nagyon találó a kötet címe! Lázár Balázs pályáján az úgynevezett nulladik kötet alkalom szülte próbálkozásai elsősorban nyilván a diáktársakhoz szóltak. Az első kötet a színésszé válás mellett a költővé válás bizonyítása is kívánt lenni. (A költő 1997 júniusában, már-már jelképes vagy sorsszerű módon, pontosan ugyanabban az időben vehette át színészdiplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amikor első irodalmi publikációi napvilágot láttak a Mozgó Világban.) Második kötetének első és harmadik ciklusában költőként magára öltötte a Lear király Bohócának csörgősipkáját, s költő-színészként vagy színész-költőként szólt a közönséghez. Harmadik kötete az előző kötet középső ciklusát folytatta, s mutatta be, milyennek is látszik Amerika magyar szemmel, s Magyarország Amerikából nézve. (A Fulbright-ösztöndíj egy amerikai színészkurzuson való részvételre teremtett lehetőséget egy magyar költő számára.) A színészi és a költői pálya szinte teljességgel párhuzamosan futott. Az egyes kötetek mintegy a színészi lét költői leképeződései voltak. A költői figyelem mindegyre belülről fakadt, de mindegyre kifelé, a külső világ (a közönség) felé irányult. A valódi fordulat, úgy tűnik, a szívuccával következett be: a „szakrális hely”, a „boldogság-magma”, a „befelé terjedő pont”, vagyis a saját „szívucca” megtalálásával. Innentől kezdve a költői figyelem továbbra is mindegyre belülről fakad, de szükségszerűen és teljesen természetes módon mindegyre befelé, a belső világ (a szívucca) felé irányul. Ez a kötet legnagyobb emberi és költői hozadéka, tanulsága és jelentősége.

A korábban már idézett beszélgetésben Lázár Balázs Jenei Gyulának arra a kérdésére, hogy milyen színházi szerepekre vágyik, a következőképpen válaszol: „E tekintetben is mindenevő vagyok, a Csárdáskirálynő Bóni grófjától alternatív előadásokig, A dzsungel könyvének dögkeselyűjéig, hogy gyerekdarabot is mondjak, sok mindent játszottam, és szeretnék még eljátszani, de amit igazából sajnálok, hogy a Hamlet-szerep elkerült. A költőisége, a lelkisége nagyon közel áll hozzám. Bár vannak öregebb Hamletek is, úgyhogy talán még nincs veszve minden.” Lázár Balázsnak szerencséje van, hogy egyszerre vallhatja magát színésznek és költőnek. Ha egy szerep nem találja meg színészként, azt a „szerepet” még mindig megírhatja költőként. Ha nem játszhatja el Hamletet, megírja hát Hamlet verseit. A szívucca kötet élén a Nem lenni vagy nem lenni című vers szerepel. Így kezdődik: „Harminchat éves már elmúltam, / s még nem szoktam meg, hogy vagyok, / egyre gyakrabban ébresztenek / tarkón lőtt, csupasz hajnalok. // Nem lenni vagy nem lenni, / hanem a titok közte, ez itt a kérdés”. Igen. Ez itt a legfőbb kérdés! A kritikus meg csak örülhet e sikeres költői fordulat láttán.