Lapszámok, 2012/3

A költő világa, melyben " a fekete viszket" (Vass Tibor: Mennyi semenni)


Vass Tibor:
Mennyi semenni. Spanyolnátha Könyvek 9., 2012

 

A létezés aspektusainak elemzése, a van és a nincs válnak Vass Tibor kötetének meghatározó gondolataivá. A kettő különleges kapcsolatba kerül egymással. A formai jellegzetesség lényege azonban a nyelvi játék. Ennek nem egyszerűen nyelvtani-kifejezésbeli jelentősége van, hanem ez Vass egész költői lényének lényege. A kötet egészét jellemzi ez a sajátos nyelvi innováció. A nyelven keresztül teremt olyan kifejezéseket, szavakat, jelentéstartalmakat, amelyekkel bizarr, kívülálló, komor szubjektumát tárja fel az olvasónak. A szöveg szavakkal történő felvonulás, személyes demonstráció. Olykor egészen extravagáns verzióiban a szürrealizmus, az elme magára hagyott játéka kerekedik felül (Elsővers, Mi az ábra). Máshol a játék kifejezetten eljátszadozássá konkretizálódik (Indulok Moszkvába). A gondolatok spontán önfeledtséggel tárulkoznak fel. Emlékeket beszél el a költő. Az emberi (költői) elme felvezeti sorban, egymás után a zavarosnak, értelmetlennek tűnő, vagy éppen az értelmét kereső gondolatokat. A kuszaság filozófiai értelemben irrealitássá válik, az irrealitás pedig szürrealitássá.

Vass a miértekre keresi a választ, elméjében a megnyugvás után keresgél. Különleges elferdítései élvezetes esztétikai élménnyé változtatják az egyébként is sokatmondó önvallomást. Emellett megjelennek olyan dolgok, amelyeknek saját jelentéstartalmukon kívül van egy másik is. Úgy jelenik meg ezeknek a viszonya, ahogyan a jelenségekhez társított fogalmi képzettel bír az emberi elme. Vass gondolatvilága kettős jelentéseket tartalmaz: a fenomént és a nevén nevezett dolgokat a valóságban. Vass ebben a kettős kategóriában formázza meg a szavakat, alkot, alakít és újít. Ennek megfelelően képzi a valóság és a kitaláció duplikált jelenségeit. Valóságába illúziót hoz be.

A szürrealista, álomszerű felvetésben az abszurdnak is természetes helye van. A nyelvi abszurd a gondolati abszurddal társul. Ennek példája a Mi az ábra című vers. Vass a költészet elemeit asszociatív módon kezeli (Nem tudhatom, Szózat, Mama). Majd közlésképpen kerekíti bele az abszurd, abszurditás és abszurdum szavakat a szövegbe. Általában a halál és az elmúlás abszurd jellegére és ezek felfoghatatlanságának abszurditására utal. A lírai én a felfoghatatlanság és az elmerontó élethelyzet démonaival küzd. Ragaszkodása eközben rendíthetetlen marad – önmagához is és egy valós vagy képzelt szerelemhez is, amely ha nem egy személy, akkor szó, verselés, vagy a játék maga (Magamhoz, bolondok napjára, Mi az ábra). Az irónia sem marad el ebből a keserű, íztelen egységből (Kubikes igékről, Tyúkszem, halszem). Az irónia a szerepcserékre, az értékrend felborulására is vonatkozik, valamint a jelen megtapasztalására. Vass az iróniát panaszdalba illő kellékként alkalmazza (Tyúkszem, halszem, Lilla, Julianna).

Vass többek között olyan központi fogalmakat használ, mint a kulcs vagy az isten (Isten). De elsődleges központi szavai az apám és az anyám (Indulok Jukóapába, Indulok Jukóanyába). Az apa és az anya alakja a Kubikes igékről című versben erősödik meg, melyben a költő „szelepcserét” alkalmaz: „apám műlovarnő, anyám kubikos”. A szerepek az élet szerepei, a halál ontológiai, ismeretlen állapotában azonban minden irracionális körülménnyé változik. Itt kezdődik el Vass szürreális játéka a nyelvvel is. Az apa és az anya alakja furcsa, léttelen létezővé alakul a versek világában. Figurájuk életképszerűen, kis elbeszélésrészletekben, (színpadi) jelenetekben körvonalazódik (Fehér jöhetne, Terepvers, Párszor a hatástalanított). Egyes szövegekben az asszociáció hasonlatszerű adalékként jelenik meg. „A tábla visszaveri a hangot” (Szeged szeggel), ahogyan az asszociáció az emléket. A táblakép az ikon képiségével egyenértékű. „Az irtózatos életzaj, ami körbevesz, / a táblahalál irtózatos csöndje, ami ölbe vesz, / ringat, álmában egy fűrészprogram ékévé / old az emlékezés, a kitüremkedés.” A tábla az anyát szimbolizálja, aki ünnep és néhai. Ez a szépség és az impresszió, a napsütés jelképes tartalma ugyancsak a komoly és racionális Vasstól ered. A klasszikus szépség azonban kevés és ritka a Mennyi semenni világában. A szomorú, és olykor démoni elevenséggel felvetített szürreális képek, amelyek az emlékező lírai én elbeszélő magatartásával egybekötöttek, nem engedik meg a klasszicizálást, ahogyan maga a vassi lélek sem. Költészetében a Mama című vers asszociatív szövegezése számos helyen előfordul, de több utalás van Radnóti Nem tudhatom-jára (Elsővers, Indulok Semjénbe) is. A szavakat is színpadra állítja, ahogyan szereplőit is. Példái általános utalások a költészet mivoltára, de utalás saját életének, elméjének szubjektív vonatkozásaira is

Az új szavak új jelentéstartalma új vizuális jelleget ad a verbális adottságoknak. Kép és szó így válik egymást kiegészítő két jelenséggé. Vass indul különböző helyekre (Krakkóba, Jócsóba, Orchideásba, Másodiknapozásba, Folyóba, Ótvarsba stb.). Az innen valahová el lényege az Indulok Krakkóba című vers általános elmenésében, költözésében fogalmazódik meg részletesebben. Ennek ellentétes mozgását adja meg a „beállna” és a „merevség” szavak alkalmazása, az élő-mozgó és a vele szemben lévő halotti. Az elmében, gondolatban történő indulások sora a testi és agyi mozgás ellentétében fejeződik ki. Az emlékek az egykor megtörténtet elevenítik fel, az egykor mozgót most a mozdulatlanság hívja elő.

A Tárlattorta című versben a vizualitás erősségét a konkrét kiállításra, tárlatra koncentrálja, életgalériát rendez be személyes képeivel. A változott jelentésű tartalmak konkrét és átvitt értelemben egyszerre adódnak. A látás cselekménye az így felsejlő képeket és a szavak által megalkotott képiséget fogadja be. A szó sokszor egy ékezettel vagy elválasztással nyer egészen más értelmet. Szürrealizmusának egyik jegye, „a tárlat dolga az, hogy összehozza a lóbalzsamot a gyertyakoppantóval”. Ilyen lesz a vajaskutya és az alma találkozása is (Meseszín). A kép funkciója tehát – a színház teátrális tulajdonságain túl – bemutatni, kiállítani az életet, a lírai ént, Vass belső állomásait, mondanivalóját ezen a virtuális színpadon (képek és „háromdés” változatok, Boríté). Vass önelemző is. A fantázia képisége a szürrealizmusban a szavak kreációiban teljesedik ki, ezen keresztül kap minden erőteljes vizuális karaktert. A szavak értelme és jelentése sajátos módon változik, a költő értelmezési lehetőségadásain keresztül. Mindez az illuzórikus világgal egyenlő. Az illúzió a realitás ellentéteként jelenik meg Vassnál. A lírai én szenved, és ki akar térni saját sorsának, helyzetének racionális szigorából.

A Tárlattorta, a Meseszín, az Indulok Orchideásba vagy a Boríté az elbeszélő költemények kategóriájába illenek bele. A költő monologizál, kijelenti önmagát: „kész vagyok” (Orroltbor). Néhány helyen visszatér a prózai kifejezésmódhoz (Terepvers, Valami lesz): „A temetőkben frissek a mohakoszorúk, / nem fontos a dolgok égtáji oldala. / Mindegy, honnan süt a nap, és az is, hogy hová” (Valami lesz). A panasz is állandó jelenvaló: „mondjátok, hogy nem haltatok / meg mégse, még csak a jövő héten lesz / a temetésetek, azt majd lemondjátok…” (Pizsamátok). A Mennyet, emennyit is keserű panaszdal.

A lírai én személyességében az ima, a könyörgés is kifejeződik (Elsővers), küzdelme a gonosszal, a démonokkal. Vassnál angyalok nincsenek, „csak a fény hagy[ja] el” (Indulok Másodiknapozásba). Amije van, az a lélek pillanatnyi, semmivel telt üressége („nem gondolok, csak… egy semmire, nem sok semre, semmi szín alantra, mennyi semennire”). Az Indulok Orchideásba című versben a „vázamtárs”-hoz fogalmazott gondolatok mellett kirajzolódik az imajelleg („bocsásd meg a mi léteinket”), és a démon szó kilencszer szerepel a szövegben. A humorosnak vélhető sorokat (kérdések a lepkefingról – Indulok Másodiknapozásba) is átjárja a fekete érzésvilág. A megemlített felelevenítések, emlékrészletek mind a haláljáték részei. Az „indulok” mindig valamelyik felelevenítésbe való menetelt jelenti. Képzelt beszélgetései önmagával és a másikkal az elme mozgására utalnak, a fizikaiság részleges vagy teljes kiiktatásával. Az Eperfásba való indulás például a hamvak elszórásának cselekményét tartalmazza („az eperfa alá szórom a maradék hamvakat”), majd a folytatásban már a gondolkodás vagy az emlékezés cselekménye veszi át a főszerepet. Semjént, Monyhát és a többi helyszínt, a tárgyakat és képeket Vass asszociatív módon köti össze egymással: a valóság elemeit a nyelvi és elmejáték fantazmáival. Az Eperfásba indulás egyszerre jelenti tehát a monyhai emlékeket, a hamvak helyét, majd a továbbgondolás révén az égetést, a tüzet, a krematóriumot, a hamut, „égett maradékot”, „veszélyes hulladékot”. Vassnak ez is jellegzetes asszociatív, narratív és induktív közlési megoldásmódja. A szavak egymás asszociációiként jelennek meg: „apám. Apám észterhes, apám öldökzsinór. / AK-ofónia…” (Indulok Semjénbe). Ezt a nyelviséget és költészeti metódust gyakorlatilag meg is magyarázza: „Ki kell halálni / ennek még a formát, ki kell ennek a formát halálnia. / Meg a narrá meg a haluci meg a nációkat, / meg ahogy kitalált forma nélkül katasztrofális /  agyszülemény lenne az egész, / nem kezdene a vérkeringésvéggel / az emberfia bármi formásvalamit” (Indulok Ótvarsba).

A színház felvetése ugyancsak a rajzossághoz és a képiséghez kapcsolódó elem. Vass maga is megszólaló dramaturg (transzcendens rendező társaságában). Tragédiája személyes, mégis nyilvánossá válik. Színpadra állított darab, a köteten végigfutó felvonásokkal. A tárlatemberek között a lírai én is jelen van. A „haláljáték” (Terepvers) a színre állított, és részben megelevenített képiséggel társul. A danse macabre mozgalmassága az élő és a halott közötti dimenziókat váltogatja. Vass beszél szüleihez, megszólítja őket (Pizsamátok, Mennyet, emennyit), és ebben a különleges dialógusban kapnak szerepet a figurák. Isten szerepe ebben a párbeszédben, az apa-fiú kettősségben is benne van. „Az ember a maga hasonlatosságára teremt istent? (Korr.: nincs)”, az „Isten (korr.: isten)” kifejezések, és az imajelleg megváltozó tendenciát mutatnak. A lírai én már nem úgy panaszkodik, ahogyan korábban, hanem cinikusabbá válik az istenkérdés kapcsán, keserűsége növekszik. „Miatyámnak alighanem tetszik, hogy az én anyám halott… tetszik neki, hogy tőle az… hogy felőle, hogy általa, hogy miatta.” (A természetes halál). Az istenkép az apaképpel látszik egyenértékűnek lenni.