Lapszámok, 2012/3

Isten, álom, gyerek (Filip Tamás: Kő, papír, olló)


Filip Tamás:
Kő, papír, olló. Magyar Napló Kiadó, Bp., 2012

 

A papír eltakarja a követ, a papírt elvágja az olló, de az ollót összezúzza a kő – és kezdődhet elölről a játék, amit persze csak ketten játszhatnak, mert harmadik személlyel már értelmetlenné válna. Filip Tamás egyszemélyessé redukálja, s önmagával vívja a játszmákat új kötete szövegeiben (is), aminek címét a jól ismert gyermekjáték adja. A Hold a halakban című versében például a játékban társtalan költői alany óvodáskori emlékek közt kutatva panaszolja magáramaradottságát: „hiába: egyedül kell játszanom / mindegyikben. A barátaim / már biztosan nem gyerekek.”

Az emberi kéz annyi mindenre használható, nemcsak az anyagot formálja, de maga is formálható, jellé alakítható: kővé, papírrá, ollóvá. Aki már játszotta, ismeri a kézmutogatós játék elsőbbséget meghatározó funkcióját – de mint mindennek, ennek is több rétege lehetséges. Akad, aki unaloműzésre használja, mások reflexeiket finomítják vagy fitogtatják vele. Van, akinek cél, másoknak eszköz. Egyeseknek szórakozás, míg mások komolyan veszik. Filip kötetében mindezek a funkciók egyszerre vannak jelen.

Mégis miért épp ez a cím(lehetőség) maradt fenn az alkotói rostán? Az ember játékos természetére utalna? A formálható és formáló erejű kézre? Vagy a játékon túl a szavak ezen elrendezése fogta meg képzeletét, mellyel bizonyos alkotói folyamatokra is utal? Filip használt már Word-dokumentum-funkciót (Mentés másképpen) olyan prózakötet címeként, amelybe a számára fontos, az emlékeibe kopírozódott szituációk, irodalmi szövegek, filmjelenetek reflexióit gyűjtötte. Gyaníthatjuk, hogy a Kő, papír, olló elnevezés is a hasonításon alapul. A kő többször előfordul a kötet verseiben, pl. kő-örvényt emleget (Mindenek fölött), kőhúrt (Gyöngykavics) vagy kőzúzalékot (Angkor és most). Sejthető, hogy ezek a képek a primer, durva anyagi világ, az emberi lét hardverének szinonimái. A papír pedig a teremtő emberi képzelet médiumaként átlényegíti, felülírhatja a mindenkori jelent, míg az olló ezt a virtuális teret is átszabhatja, újrakonstruálhatja, vagy akár meg is semmisítheti. Ehhez erőt és hatalmat a játékos-alkotó ad.

Filip Tamás Kő, papír, olló című kötetének központi témája a teremtés. Ez az a hívó szó, amely mintegy szervezőerőként fogja össze egyetlen kötetté a sok és sokféle verset, amelyek szigorúbb rostálásával feszesebb szerkezetű, célratörőbb ars poetica kerekedhetett volna, mert költeménymatériát bőven mért a szerző.

Filip kötetében a teremtés három szintje körvonalazódik: Isten ereje, a gyermek játéka és az álom valószerűtlen-valós világa. Mindhárom szint erős ars poeticus versekkel képviselteti magát. A Mit tesz istenben egy modern, autót vezető isten előzi meg a költői alanyt, hogy leckét adjon sebességből is. A hátramaradó csak sejtheti az ő mérhetetlen hatalmát, erejét: „próbálok hozzágyorsítani, hogy le / ne maradjak, húzzon magával, mint / játékát egy kisfiú, próbálom követni, / amíg szuflával bírom, pedig beérhetném / azzal, amit maga után hagyott, / a nyelv mindent / Ural.” Ellentétes előjelű képpel zárja az emberi-isteni párhuzamot: „eszembe jut, hogy / van hatnapos háború, és mit tesz isten, / hat napig tartott a teremtés is.”  Máshol a kurzívval szedett javítok szó szemléletes példa a tudatos kiszólásra – eltávolítja magát az alkotó saját teremtményétől, a verstől, s önreflexióval magára az írásra utal: „álarcos istent egy ásatáson, / javítok: múzeumban láttam”.

A ciklus következő verse, a Valahogy átbeszélni, a költői feladatokra koncentrál – embertől ennyi telhet: „átbeszélni / a sziklán, hogy elmeséljük az álmot.” Megpróbálni elmondani a mondhatatlant, megosztani a személyest, máskor a különöst: „A folyó jegén sok dermedt réce/ és szárcsa közt egyetlen szürke gém.”  Megint máskor, ahogyan az ezt követő versben is teszi, a mindennapokról szólni: „A rácson át egy néma gyógyszerész. /[…] Egy betegnek most nagyon kell a mérge, / én meg majd valamit írok erről.” (Ügyelet) Persze az ambíció is megfogalmazódik az első ciklus záródarabjában: „lenni szórvány-költő, tömbön kívüli, / másmilyen, mint a tömbben létező többi.” Ugyanakkor az alkotás megoldhatatlan rejtélyét is feszegeti e költészet, a vers individuum-lényét: „És a szétomló idézeteket / kinek köszönhetem? Azt, hogy / ne tudjam, honnan való, ami /agyamba villan, és hova bújik el, / amin töröm a fejem? /[…] idő van, kiáltja / vele egy költő a versben, ami esküszöm, létezne még akkor is, / ha netán nem írta volna senki meg.” (Idő van)

A fentebb említett álom, mint a teremtés színhelye, ahol a mindennapok valósága strukturálódik át újra meg újra, az Annyian vagyunkban éri el zenitjét: „Elképzelem az abszolút mozit, hol / még a vászon is vetítve van.” Már a kötetnyitó versben, mely programadónak is tekinthető, a lírai én porondmesteri szerepet öltve indul megregulázni az álomvilág lakóit, megteremtve az álom – vers – valóság hármasságát: „Hajnalban álmok kiabálnak be / elmém sötét kamráiba, és azzal ébresztik / agyam lakóit, hogy házigazdájuknak gyorsan / egy abszurd darabot rögtönözzenek. / […] közéjük lépek szelíd ostorommal, / a gondolataikat eltérítem, és átveszem az irányítást.” (Amit hallani akarok) Telitalálat ezzel a határozott irányításvágyat megfogalmazó verssel indítani a kötetet. Az olvasó azt kapja a könyvtől, amit az első vers ígér: kiforrott költői eszközökkel, intellektuálisan megragadott és kifordított valóságmutatványt. Inverziókat, az abszurd határát súroló különös képeket, fordított filipes beszédet: „Figyellek     csalsz: / aranyból miért csinálsz bizsut?” (Elveszett visszavágó); „evezni tudna benned a láncra vert folyó” (A másik); „és nézi, ahogy az ég levegőt vesz, és vonatfüstöt / lélegez ki” (Mindenek fölött); „el kellett tévednem, hogy / idetaláljak” (Nem tudom tovább nézni); „Hajótöröttként tudott a vízből / sziklát fakasztani”(Áldozat).

Ugyan rosszkedvű versek is jellemzik a kötet ciklusait, amelyekben kiüresedő, omladozó világvalóság sejlik, de talán nem veszett el minden remény, mert az értelem még helyet találhat magának: „nem / tudható, hogy hol / vagyunk. Történet nincs / mögötte, csak a Szent / Elme tüzénél melegedő / gondolat.” (A lejtő)

Filip megérzi és élvezi a művészet különös, időtlen teremtőerejét, a Mindenek fölöttben többszörösen megmutatja, mire képes: „Miért is ne tudnék kitalálni egy kő-örvényt, / és feléje gyanútlan közeledő szekeret, […] Vagy egy embert, aki a fény pengéivel / akarja meghámozni a porban fürdő aranyalmákat, […] karnyújtásnyira tőlünk cammog egy vonat, / minket fest Van Gogh, […] a képen mi már nem vagyunk ott, majd / csak százhúsz év múlva térünk vissza, s / akkor megnézzük, mire jutott velünk.” Egyetlen versbe sűrített világkép-esszencia ez, ahol az alkotásban társként az egykor meg nem értett, a teret szokatlanul, ugyanakkor eredeti módon ábrázoló holland festő, Van Gogh is megjelenik, illusztrálva a művészet korlátlanságát, folytonosságát és időtlen szavatosságát.

Az írás magányos műfaj, de Filip keresi és megszólítja kortársait, verseket ajánlva nekik mintegy párbeszédet folytat velük, reagál alkotásaikra. Hagyja, hogy hassanak rá, érzékenyen rezonál, és reflexióit lejegyzi. Nem hagyomány nélküli ez az irodalomban, de Filip Tamás az átlagosnál talán gyakrabban, mondhatni, rutinnal ajánlja verseit többek között Bella Istvánnak, Nyilas Attilának, Jenei Gyulának, Szenti Ernőnek, Takács Zsuzsának. Rákos Sándor emlékére egész ciklust jegyez. A Petőcz Andráshoz írott költeményben így beszél: „A vers a zárójeleket feltöri, / […] És nem tudom, álarc mögül van-e mód / vallomásra, lehet-e párbeszéd / két szereplő között? Mondjuk, így: /(félre) Értelek, barátom!”. (Levéltöredék)

A kötet egyik legszebb ikonikus verse Szabó Lőrinc stílusában szól (Életkép), s zárójeles mottója („ha Szabó Lőrinc közjegyző lett volna”) szkeccsként vonalazza, vetíti előre a versben rajzolt portrét – Filip Tamás polgári foglalkozása közjegyző. A vers finoman úsztatja egymásba az irodalmi élményt és a mindennapok tapasztalatát, s így kerekedik belőle légiesen könnyű, álomszerű, mégis precíz arcmás, helyzetkép.

Más klasszikusok hatása is megjelenik e költészetben. Filip belső hallása találó allúziók sorát veti papírra, így például a „plakátmagányban ázó aktivisták”-at Pilinszky, vagy a „nagyon fájl”-t József Attila nyomán. Ezek mellett hétköznapi szavaink, kifejezéseink sorát fordítja ki, ferdíti el, mint amilyen a szeplőtlen fogalmazás, a piszkító tűz, a felettes ő, ezeregyévszaka, láz minit, vagy a kórházi Apollónők

Filip lírája kettős nézőpontot tükröz. A szerző egyszerre bentről is és kintről is figyel az írás során. A figyelemmegosztás vagy inkább szupervízió (amikor a versírással kapcsolatos megjegyzéseket fűzve kiszól a szövegből, reflektál a folyamatra, új dimenziót nyit a versnek) lehetőséget ad a több irányból való közelítésre, és új az kontextusba helyezésre: „néha névtelen fenyegetéseket / írok magamnak, a miheztartás végett” ([Idézet vége]); „A rácson át egy néma gyógyszerész / […] Egy betegnek most nagyon kell a mérge, / én meg majd valamit írok erről” (Ügyelet); „Figyelem magam, ahogy fekszem, / lassan feltápászkodom, igazoló / jelentést kell majd írnom” (Jelentés); „Alig sejtem, hogy mit írok; / szerettem volna valami / nerudásat – […] útra / indulok egy másik szobába, ahol / már nem is próbálom megírni / a majdnem legszomorúbb verset” (A majdnem). Ezzel a technikával vers a versben, vagy inkább vers a versről keletkezik.

Olykor a lírai én is megkettőződik, mint például a Tűzhelyből a gáz című versben: „a döngő lépcsőkön /rohanok egyszerre két irányban”; vagy a Felezés címűben: „Erdő, hol két száműzött / király gyűjt egymás ellen sereget. / Bárcsak harcosa lehetnék egyszerre / mindkettejüknek, […] Egyetlen tekintetté / sűrűsödnének kettőbe metszett feleim” (Felezés).

Az időhöz való viszony jelenik meg a művészet időtlenségét hirdető Van Gogh-versben, míg a személyre szabott életidőt és a hozzá való viszonyt tárgyaló szövegekben a haladékot kérő lírai én hangját halljuk: „Irigylem az edzőt, hogy / ő kérhet időt” (Idő); „Lassan megyek, mozdulatlan nyílvessző / mégis eltalál, […] De nem lehet az enyém: még nem én / következem” (Suttogás); „Egy könyörületes napot kérek csupán, / […] A jelen gyorsabban olvad, mint a jéghegyek” (Gyorsabban olvad).

Ugyanakkor a lírai alany a kötetben közéleti kérdésekben is megnyilvánul, s ettől még hitelesebbé válik ez a költészet. Ám nem használ lózungokat, nem akar hős lenni, beszédmódja a kisemberé: „Utcához való jogom / fontosabb, minthogy kikérjek magamnak / bármit is. […] / És hány év alatt lehet egyszer kimondani: / én soha nem voltam képes hinni semmiben?” (: hinni semmiben).

A Kő, papír, olló című verseskötetből kiolvasható ars poeticán, líraértelmezésen keresztül egy érett, önmagát és korlátait jól megítélő alkotót ismerhetünk meg. Filip Tamás költeményeiben minduntalan a poézisnek mint a teremtés eszközének titkát kutatja, s miközben gyakorolja a versírást, belátja, hogy maga is teremtett, véges lény, egy titokzatos alkotó teremtménye: „És nemcsak én, de engem is. / Valaki úgy lélegez ki, hogy általa / élő pára leszek, gomolygó testetlen / rohanás, a téli fák alatt.” (Ügyelet)