(A könyv)

Azon töröm a fejem, hogy melyik is volt az én első, legelső könyvem. Nem könnyű agytorna, aki nem hiszi, próbálja ki. Persze nem azokra a képeskönyvekre gondolok, amikből elalvás előtt felolvastak nekem. Az első kötetre, amit a kezembe vettem és elolvastam, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre, minden segítség nélkül, magányosan.

Pedig még a papír illatát is érzem – az új könyveimbe azóta is, ma is, még mielőtt belenéznék, beleszagolok. Színe és súlya, állaga van már ennek az első olvasmánynak; amikor nem gondolok rá, talán a címe is eszembe jut.

Kezdetben tehát tárgy volt számomra a könyv, üzenőfüzet, amit jó kézbe venni, még akkor is, ha nem olvasom. Ezért is bízom benne, hogy Gutenberg találmánya nem fog – mint ma jósolgatják – kimenni a divatból. Nem bír vele a modern technika.

Karácsony estén, amikor már olvasni tudtam, két könyv is várt rám a fa alatt. A Sziklás Hegyek Varázslója és egy rossz papírra nyomott ibolyakék kötet: Katajev. Más könyvem nem is lett sokáig, átcsapott fölöttünk a front, nem vásároltak könyveket az emberek.

Ezt a két szerzőt olvastam a pincében is, a légitámadások alatt. Fehér Szarvas, a Varázsló, felállítja a ledöntött totemoszlopokat, öntudatra ébreszti a megvert, szétzüllött indiánokat. Katajev pedig egy odesszai kisfiú történetét írja meg, számomra emlékezetesen.

A Távolban egy fehér vitorla című regényből egy mondat még ma is eszembe jut: „Ezt már egyszer megette valaki!” – mondja Pétya pityeregve, amikor leszedne egy színes cukorkát a fáról, és a sztaniol – így mondjuk? – üres. Annak idején ilyen prófétai jeleneteket is leírt karácsonyi történetében Katajev.

A sárba taposott könyveket lemostuk, kivasaltuk a háború után. Lett Csokonaim, és megkerült anyánk Ady-összese.

Az én első novelláimra később került sor. A francia kötetecskére, amit 1960-ban adott ki egy strasbourgi röplabdacsapat. Majd, harminc év késéssel, az első itthoni, a Szerecsenségem története, amit Szerencsétlenségem történetére magyarosított a honi kritika.

Az ünnepi könyvhétre 1990-ben jutott ki először a Szépirodalminál megjelent Furcsa, idegen szerelem.

Azóta, immár több mint két évtizede, a könyv minden ünnepén itt vagyok. Jelen, még akkor is, ha nem nevezett be valamelyik kiadóm.

Ez az öt nap évről évre a legszebb időszak fogyó életemben. Itt találkozom három évtizedes száműzetésem társaival. Aki még él közülünk, ezekben a napokban ma is, a világ végéről is hazalátogat.

És ami a legfontosabb, itt kerül a kezembe, amit irodalmunk az elmúlt évben határainkon innen és túl létrehozott.

Mázsás csomaggal térek vissza az Újvilágba. Azután, egy egész éven át már csak olvasok. Ezt a tömény gyönyörűséget kívánom mindenkinek.

Még valami: ami engem illet, én itt, Vörösmarty Mihály szobra körül állítanám fel azokat a totemoszlopokat.

(2012 ünnepi könyvhetén – első változat)

Kedves Barátaim, ma itt nem olyan jelenségekről szeretnék szólni, amelyeket sajnos mindnyájan túlontúl jól ismerünk. A politikai megosztottságról, a nemzeti tudat válságáról, a társadalom betegségeiről, amelyekkel ebben a kis országban nap mint nap szembesülünk. Még csak nem is a mindennapi kenyérről: hogy nálunk egyre szegényebbek a szegények, és egyre gazdagabbak a gazdagok.

Inkább csak arról, amire ma irodalmunknak kellene figyelmeztetnie minket. Olyan egymásnak látszólag ellentmondó dolgokról, mint a türelem és az önkritika. Az önismeret. Hogy ne csak „más szemében a szálkát…” Valahogy így mondták annak idején az öregek. Nem vezethetnek eredményre olyan ítéletek, amelyek nem vonatkoznak ugyanolyan erővel saját magunkra is.

Lapozgatom régi nagyjainkat. Valamennyi – kivétel nélkül – tükröt tartott, önismeretre nevelt. Mi lenne, ha oly sok vád és panasz után a józan gondolkodásra is fordítanánk időt?

Ebben felbecsülhetetlen segítőnk a szépirodalom. Elfelejtettük volna? A szép az igaznak az a formája, ami az igazságot keresők előtt menthetetlenül rejtve marad.

Az első, a legelső lépésben biztos vagyok: egymás között kell megbeszélnünk közös dolgainkat. Értelmes, érvelő vitákban, betartva a demokrácia elemi játékszabályait.

A nagyvilágban jó magyarnak lenni, mióta megrendítette a szovjet hegemóniát 1956. A Forradalom. Ne rontsuk hírünket, nevünket! A nagyvilág – mint mondani szoktuk: „a Nyugat” – megveti, aki (elnézést az ízes fordulatért) a saját fészkébe tojik.

Végül pedig: ne mondjunk le arról, hogy megismerjük a világot, amiben – ha tetszik, ha nem – élnünk adatott. Egy jó könyv, az íróinkkal való együttgondolkodás ebben a vizsgálódásban nagy segítségünkre lehet.

Próbálkozzunk meg vele! Az ünnepi könyvhét erre kiváló alkalom.

(2012 ünnepi könyvhetén – végleges)

Az ünnepi könyvhét hagyományai közé tartozik, hogy a rendezvényt minden második évben határainkon kívülről érkező magyar író nyitja meg. Az idén engem ért a megtiszteltetés, hogy gondolataimat itt, a Vörösmarty téren elmondhatom, és ezt irodalmunk „ötödik sípja”, az úgynevezett nyugati magyar irodalom nevében tehetem.

Valaha, nem is olyan régen, népes hallgatósága lett volna egy ilyen ünnepi beszédnek. Ma pedig – ha nincsen szerencsénk – még az eső is elveri.

Van azonban valaki, aki az évtizedek folyamán minden – igen, minden! – itt elhangzott perorációt esőben, szélben türelmesen végighallgatott. Neki, Vörösmarty Mihálynak ajánlom ezeket a gondolatokat.

Kedves Barátaim! Van irodalmunknak egy különös vadhajtása, amit mi itt az óhazában nyugati magyar irodalomnak nevezünk. Erről a rendhagyó képződményről évtizedeken át et pour cause nem beszéltünk, mára pedig egyre inkább a múlt emléke, mint anno mondtuk: „haladó hagyományaink” része lesz – képviselői kihaltak, hazatelepültek, akik még élnek, itthon közlik írásaikat –, és csak remélhetjük, hogy újabb történelmi kataklizmák nem fogják feltámasztani.

Ideje levonni belőle – ha vannak – a tanulságokat. Mert ez a kérészéletű, alig félévszázados mozgalom nem néhány kivándorolt vagy emigrációba kényszerült író magánügye. Terjedelmét, volumenét tekintve a nyugati magyar irodalom egy kisebb latin-amerikai ország irodalmához mérhető. Borbándi Gyula regisztere 294 európai és 136 tengerentúli magyar írót sorol fel, és ez a közel félezer írástudó 984 hírlapban és folyóiratban közölte fél évszázadon át műveit.

A teljesség igénye nélkül: ideig-óráig hozzá tartozott Zilahy, Molnár Ferenc és Márai – soroljam-e tovább? Szász Béla, Nyirő József, Aczél Tamás, Fejtő Ferenc, Szabó Zoltán vagy Faludy.

Nemzedékem, az ’56-osok számára Határ Győző és Cs. Szabó László közöttük a két legfontosabb. Cs. Szabó volt a nyugati egyetemeken tanuló sok száz ötvenhatos diák számára az Osztályfőnök Úr, akitől mesterségbeli tudást és emberi tartást tanulhattak a pályakezdő fiatalok.

Egy másik vonulatát képezik irodalmunknak azok, akiket magyarból „magyar származásúvá” degradáltunk, a kitagadottak, akik – mint Mikes György, Koestler Arthur, Dormándi László vagy Arnóthy Kriszta – idegen nyelveken írták meg életművüket. És akik ha – mint ’56-ban – színvallásra kényszerültek, kivétel nélkül magyarnak vallották magukat.

Ami az utánuk jövőket illeti, a „magyar származásúak” többsége ma már itthon él. András Sándorról és Papp Tiborról kevesen tudják, hogy annak idején nyugaton bontogatták a szárnyaikat!

Ha mi itthon le is írtuk őket, a nyugati magyar írók hűséges képviselői – fordítói – voltak hazai írótársaiknak. Nem feledkeztek meg az óhazáról, még akkor sem, ha itthon értetlenség fogadta erőfeszítéseiket. „Korlátlan lehetőségekkel bíró irodalmi vezér!” – írta a párizsi Gara Lászlóról, irodalmunk napszámosáról Szabolcsi Miklós. Az óhazában senki sem tudta, hogy Illyést, Weörest és József Attilát házról házra, címről címre járva adta el ez az „irodalmi vezér!” Tanúsíthatom: ebben a megalázó, sziszifuszi munkában egy időben én is segítettem neki.

Mára természetesen javult ez a megítélés. De gondoljuk csak meg: nem lenne groteszk Beckettet vagy Ionescót francia írónak kinevezni csak azért, mert mindketten franciául írták meg életművüket? Nekünk miért kellene világhírre vergődött íróinkról lemondanunk? A németül író Kerényi Károly talán nem magyar tudós? Mások büszkék nagyjaikra. Nekünk miért kellene őket következetesen kirekesztenünk?

Nem akarom most távoli égboltok alatt, idegen nyelvi közegben élő és alkotó íróink sokszor emberfeletti erőfeszítéseit emlegetni. Valóban, hányan hallgattak el és hányan lettek közöttünk öngyilkosok! Ki emlékszik ma már Pobrányi Gáborra, aki sikeres magyar tárgyú regénnyel tört be a francia irodalomba! A humoristára, aki barátai Párizs környéki birtokán főbe lőtte magát!

A sort folytatni lehetne. Még egy hónapja sincs, hogy egy másik száműzött, a kubai Heriberto Hernández is önkezével vetett véget életének. Heriberto a magyar költészet avatott fordítója és kiadója volt Floridában. Első magyar verseskötetét most, az idei könyvhétre adta ki az Orpheusz Kiadó. Folytathatnám, de mi most ünneplünk, nem panaszkodunk.

Itt van még francia fiam naplója. Michel megírta a második generáció útkeresését. Most jelent meg ez is, a Hét Krajcár adta ki. A kiszakadókat hetedíziglen bünteti az Úr. Michel útinaplója is szegről-végről a nyugati magyar irodalomhoz tartozik.

Végül egy szó a fiatal irodalmárokhoz, a kutatókhoz, akik főiskoláinkon és egyetemeinken írják diplomamunkáikat.

Ifjú barátaim! A nyugati magyar irodalom mindmáig feldolgozatlan, szűz terület! Csak kapásból: Domahidy Miklós, Lehoczky Gergely vagy Bikich Gábor életműve felfedezésre vár. Kortárs irodalmunkkal foglalkozni érdemes!

Hát csak így, mesterünk, Vörösmarty Mihály! „Mi dolgunk a világon?” – tetted fel százötven éve a kérdést. „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” Mi most itt, 2012 ünnepi könyvhetén ezekre a kérdésekre, a Te kérdéseidre is válaszolunk.

(Hallgatás és elhallgattatás…)

Tíz mai társunkból kilenc nem élte át, nem lehet eleget mondani: 1939 és 1945 között volt itt egy világháború százmilliónyi áldozattal. Európa megismerhette a népirtás legkegyetlenebb variánsait. Ami a mi szakmánkat illeti, a nagy mészárlás lezajlása után a túlélők érthető módon nem ünnepelték azokat a betűvetőket, akik valamilyen módon közösséget vállaltak a gyilkosokkal. A franciák példának okáért elítélték és kivégezték a nácizmussal rokonszenvező íróikat.

Nálunk, Magyarországon a kollaboráns írók életben maradtak. Sorsuk legfeljebb néhány év szilencium lett, kényszerű elhallgattatás. Néhány esetben igazságtalanul, de egészében véve – úgy érzem – túlzás mártírt csinálnunk néhány olyan írótársunkból, aki öt-hat éven át „csak” fordításokat és gyermekkönyveket publikálhatott.

Amikor nagy alkotót sújt ez a kollektív büntetés, akkor persze nagyobb a hatalom felelőssége is. De Wass Alberttel vagy Tormay Cécile-lel – újraolvastam őket! – nem érdemes traktálni az irodalom iránt egyre mérsékeltebben érdeklődő embereket.

Az állítólag „elhallgattatott” Ignácz Rózsának 1957-től harminc, Kodolányi Jánosnak tizennégy könyve jelent meg. Még Mécs Lászlónak is fél tucat kötetét adták ki 1958 után.

Ami Márait illeti, ő maga tiltotta meg művei magyarországi kiadását. Még csak nem is fogadta az őt petíciókkal felkereső küldöttségeket. Nem volt fontos számára, hogy nélküle nőtt fel itt, az aprócska hazában három nemzedék. Lelke rajta, politizálni így is lehet.

Viszont tény, hogy több jó nevű erdélyi irodalmárt csak most fedezek fel én is. Bánffy Miklós remek novelláját, a Farkasokat például csak most, idestova évszázados késéssel olvasom.

Végül két megjegyzés. Egy: mi lesz a ma is elhallgattatottakkal? Mert van írónk, akiről beszélni ma is politically incorrect. Például a New York-i Aczél Tamásról vagy a moszkvai Barta Sándorról. A magyar avantgárdról. Róluk és sok társukról most mi hallgatunk.

Kettő: a nyugati magyar irodalom olyan kiváló képviselői, mint Határ Győző vagy Cs. Szabó nem öt, hanem negyven évig nem jelenhettek meg az óhazában. Legtöbbjüket a magyar olvasó még ma sem ismeri. Pedig ők nem voltak sem kollaboránsok, sem háborús bűnösök.

(Letenni a garast)

Azt tanácsolja ez a kedves, jó barát, hogy ne lapítsak tovább. Ideje letennem a garast: színt kell vallanom. Idestova húsz éve ebben az országban élek, és itt töltöttem első, legelső húsz évemet is. Nem mentség, hogy közben – rajtam kívülálló okokból – három évtized kimaradt.

– Mégis, mit vársz tőlem? – értetlenkedem.

Úgy tudom, hogy a véleményem minden könyvemben benne van. Most mégis előveszem a Pókot, az utolsót, és ami nem szokásom, újraolvasom.

Az eredmény megnyugtató. Az, hogy mit gondolok a világról, ott bujkál ennek a háromszáz oldalnyi szövegnek valamennyi – szám szerint hatvankilenc – szösszenetében. Kezdve Haiti börtöneivel, az illegális latinokkal, akiket helikopterekkel üldöznek a gringók, vagy a Veritá vándoraival, akik az Alpok lakatlan fennsíkjain szervezik romantikus békemozgalmukat.

Hogy mindezt nem elég keményen? Nem elég következetesen? Hiányozna belőlem az elkötelezettség? A gyűlölet? Tudtommal kis hazánkban kívülem senki sem tette fel a kérdést: kik itt a terroristák? Bin Laden családja, vagy a vadnyugati kommandó, amelyik halomra lőtte ezeket a fegyvertelen asszonyokat és gyermekeket?

Tény, hogy életem felét a gyarmatvilágban éltem. Nehéz elfelejtenem, hogy körülöttem emberalatti nyomorban él az emberiség. Másrészt igaz az is, hogy néha kihátrálnék már ebből a szép, új világból. Mint barátom, Grynaeus Tamás, az Athos-hegyen.

Telitalálat, hogy magányos, „együttmenninemtudó” emberfia vagyok. Sehová sem tartozni végül is nem olyan szörnyű dolog. A demokrácia és a szocializmus összekapcsolására az én életemben 1956 volt az utolsó alkalom.

Kis lépésekben talán még hiszek. Valaha vért adtam, és ma is műfordító vagyok. Azután persze az is, hogy mindezt újra meg újra megírom.

Mert számomra ma már a dolgok kimondása az egyetlen értelmes, vállalható feladat. Pontosan, szépen. Hiszem, hogy a szép az igaznak az a formája, ami az igazságot keresők előtt menthetetlenül rejtve marad. Ha nem írok, úgy érzem, hogy az ostobaság uralmának, az erkölcsi elbizonytalanodásnak tétlen szemlélője, már-már cinkosa vagyok.

Mégis, mégis! Mit hiányol ez az én kedves, jó barátom? Félő, hogy azt, amit mások is: hogy nem ezt a mi mai szánalmas tökölődésünket írom. Más szóval: hogy egyik szekértáborhoz sem tartozom.

Ezt a fajta kívülállást azonban vállalom. Ettől még – vagy ettől még inkább! – magyar író vagyok.

(Hungarikumok)

Barátom panaszolja, hogy kis hazánknak odakint a nagyvilágban évről évre rosszabb híre van. Próbálom vigasztalni: elmesélem, hogy Andalúziában évszázadok óta lapogatják a cigányokat. Mit Hispánia! Hét végén itt a közelünkben, a Balkánon is körbeverik egymást a népek. Most, hogy felzárkózunk a művelt Nyugathoz, ennek a tradíciónak nálunk is szép jövője lehet.

Persze a mi hírünk már sok évszázados. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” Ki ne lenne büszke rá, hogy anno így fohászkodtak – persze, latinul – szegény nyugat-európaiak.

Barátom azonban vigasztalhatatlan. Nyilakra, nyilasokra éppen csak legyint.

– Most pedig – folytatja a lamentációt – ezek a vörös csillagok!

A munkásmozgalom emblémáját is eltörölné?

– Ha már – kérdezem –, akkor nem lehetne magát a munkásosztályt is betiltani?

– Tudtam, hogy elvicceled! – legyint a jó barát.

Azzal érvelek, hogy körülöttünk változnak a szimbólumok.

– Miért? – kérdezi. A turul talán már nem madár? De bizony az! – vágja ki. Ha megfeszültök, akkor is!

Hát ezen ugye én is elgondolkozom.

– És a Heinekennel mit csinálsz? – kérdezem. Minden sörösüvegen zöldre festenéd a csillagot?

– Sárgára! – feleli.

Tolakodnak a szimbólumok. Lehet, hogy a vörös szín után a sárgát is be kellene tiltani? Micsoda konfúzió! Mit gondoljon az ember?

Én egyelőre csak azt, hogy „az ember vörös csillagát” – nem hagyom.

(Csak masírozzanak!)

Hogy másutt mi járja, kit érdekel! Itt nálunk nem engedélyezik a melegek felvonulásait.

– Hát csak ne is! – durrog kishúgom. Kinek kell az a sok ronda buzi!

Feleségem összeszorítja a száját. Alig két napja érkezett Amerikából, szokatlan számára ez az indulat. Húgom nem tudja, hogy nekem unokám, neki, Marinak pedig mindkét unokatestvére meleg. És hát a sok közös barát, akit az ember – akármicsodák! – tisztel és szeret.

– Csináljanak, amit akarnak! – zárja le húgom. De nekem itt ne vonulásszanak!

Beleélem magam a helyébe. A pedofilok se vonulásszanak. Van minden ilyen tüntetésben valami izé – gusztustalan. Akad, akinek még a Szent Jobbtól, ettől a lerágott csonttól is hányingere van.

De a témánál maradva: mi lenne, ha megszervezném az impotensek körmenetét? Végül is ebbe a népes kategóriába többé-kevésbé én is beletartozom! Betiltaná ezt is a kormány? Vagy rendőrkordon védene engemet is? A mellékutcák torkolatában ellentüntetést szerveznének jobb- vagy balfaszok?

– Te lennél az egyetlen felvonuló! – int le húgom. Mutass nekem egyetlen férfit, aki bevallja, hogy… szóval nem stimmel nála a dolog.

Eltűnődöm. Tényleg! Még valami, amit itt nálunk kimondani sem lehet. Még egy menet, ami elmarad.

Postscriptum: A melegek felvonulását engedélyezték.

– Ráérnek, masírozzanak! – legyint mérgesen húgom.

(Magyarverés)

„Pofára esünk Londonban?” – kérdezte az olimpia előtt, öles betűkkel, a „legnagyobb magyarországi hetilap”.

A jóslat – mint tudjuk – nem vált valóra. A londoni olimpia a magyar sport egyik legnagyobb diadala lett.

Vajon mit mondanak most az ilyen károgók? Nyilván kussolnak. Várják a következő alkalmat, amikor a magyarságon ismét rúgni lehet.

Mert ebből – dolgaink leszólásából, minden magyar ügy ócsárlásából – egy idő óta sportot űznek a kishitűek.

Ha így megy tovább, 2016-ra olimpiai sportág lesz a szomszéd országokban divatos „magyarverés”. Addig azonban foglalkozzunk egy kicsit azokkal is, akik itthon, határainkon belül is akkor ütnek rajtunk, amikor csak lehet!

(Visszahonosítani)

A nyáron nálam töltött két hetet egy régi ismerős, akivel annak idején együtt tanítottunk a trópuson. Kollégámról nehéz lenne ide írni, hogy miféle szerzet. Élete első három évét itthon élte le, tehát mai szóhasználattal: magyar származású. Következett ezután három év Ausztria, majd Argentína és az Egyesült Államok. Most pedig, végül, Spanyolország, a mediterrán világ, ahová, mint tudjuk, szívesen telepednek át az Újvilágból a nyugdíjasok.

Tanártársam ért magyarul, Argentínában ma is magyarul beszélnek a régi bevándorlók leszármazottjai. Barcelonából kérvényezte a visszahonosítást, hetvenévesen. A spanyol állampolgárság érvénytelenítette volna az amerikait, és hát – nem mindegy? – mi is az Európai Unióhoz tartozunk.

Hozzám már mint magyar állampolgár, vadonatúj címeres útlevéllel érkezett. Azzal a szándékkal, hogy megmutatja az új, katalán feleségnek a földet, ahonnan elszármazott.

Jó szándékban tehát nem volt itt hiány. Száraz, meleg nyarat fogtak ki, és Budapesthez fogható várost nem sokat ismernek a világjáró spanyolok. A bajok akkor kezdődtek, amikor ez az újdonsült magyar a vidékre is kíváncsi lett.

A vasútállomás például Esztergom belvárosától öt kilométer, és a pályaudvar előtt nem várnak buszok. Azután a spanyol útikönyv szerint a Balaton Budapesttől egyórás vonatútra van. Ők pedig oda-vissza pontosan hat órát bumliztak – gyorsvonaton! Persze későn indultak – Barcelonában tizenegykor reggeliznek a spanyolok – a Balatonra így aztán alig egy-két órácskájuk maradt.

Esténként szokásunk szerint körülültük az asztalt, és a két katalán tele szájjal panaszkodott.

– Ingyen utaztatok! – szólt rájuk egy idő után a húgom. Az én nyugdíjamból! Fogjátok már be a szátokat!

– Jogunk van hozzá! – válaszolta a két világutazó. Elmúltunk hatvanöt évesek!

Azt, hogy nem az ő számukra találták ki az ingyenes vasutat, nehéz lett volna elmagyaráznunk. Még, ha megmondtuk volna sem hitték volna el, hogy mennyiből élnek itt nálunk a kisnyugdíjasok.

No, mindegy, vendégeink keményen elhatározták, hogy jól fogják érezni magukat. Kerékpárt béreltek, biciklin érték el – Füreden és a Dunakanyarban – a busszal megközelíthetetlen turistacélpontokat.

A mi külföldi használatra Memento Parknak elnevezett szoborparkunkat azonban mindenáron látni akarták. A Deák térről induló direkt autóbuszt ugyan nem találták, és hiába kerülgették a teret, senki sem tudta őket útbaigazítani. De sebaj, az útikönyv ezúttal nem hagyta cserben őket, kijutottak a Tétényi-fennsíkra villamoson. Így még a négyszer ezerötszáz forintos turistajegyet sem kellett leszurkolniuk.

A szoborpark – érdekes – elnyerte a tetszésüket. Megcsodálták a szocialista realizmus – a prospektusokban „bolsevista művészetnek” nevezett – monumentális alkotásait, lefényképezték a minden méretben kiállított Lenin-szobrokat. Sztálint ugyan hiába keresték, a világháború legendás hadvezérét nyilván nem engedték szégyenpadra állítani a szövetségesek. Akadt helyette Marx és Engels: a két némettel Dunát lehetett volna rekeszteni.

– Nem értem – kérdezte professzorom –, itt, nálatok nem szeretik a filozófusokat?

Az egyetlen, ami nem tetszett nekik, hogy szemétdombra kerültek a nemzetközi munkásmozgalom, mi több, a spanyol polgárháború hősei is. Ide még nem jutott el a hír? – kérdezték, hogy Franco diktatúrájának több mint harminc éve vége van?

Ebben az ügyben – vélték – nyilván lépni fognak a spanyolok.

Üldögéltünk a kertben. Volt rá időm, megtanultam, hogy figyelni jó és hallgatni arany. Barátaink még egy Trabantban is lefényképeztették magukat. Vajon a régi fejesek melyik vicces csemetéjének jutott eszébe szüleink dédelgetett Trabiját is ide, a diktatúra jelképei közé állítani?

– Ezek még most is rajtunk röhögnek! – mérgelődött húgom.

Nem tettem szóvá, hogy Kossuth-díjas művészeink: Pátzay, Kisfaludy-Stróbl vagy Varga Imre szobraihoz ez a Memento Park enyhén szólva méltatlan környezet. A két parlamentert – Osztyapenkót és Steinmetz kapitányt – azonban lehetetlen volt kikerülnöm.

Hogy nem is léteztek? Van egy ilyen félhivatalos verzió. Meg hát hogy nem is a németek, hanem az övéik lőtték őket agyon.

Így vagy úgy, nekem hiányzik a Budaörsi út torkolatában és Vecsés határában fehér zászlóval rohanó két katona. Akik – úgy tudtuk fél évszázadon át – meg akartak minket menteni.

Erről persze nem hall a szoborparkunkat látogató idegen. Számára félelmetes a felemelt ököllel rohanó „bolsevista sereg”. Nincs senki, aki a két parlamenter történetét elmondaná nekik.

– Hogy nem léteztek? – kérdezem. És Szent György, a sárkányölő, talán létezett?! Nekünk, úgy látszik, nemcsak a tények, még a legendák sem kellenek.

Hát csak így. Vacsorázunk, nézzük az olimpiát. Szerencsénk van, elkapjuk az első aranyérmet. Szilágyi Áron áll az emelvényen, a szeme könnyes. Felállunk mi is, hallgatjuk a Himnuszt. Mögöttünk a két katalán ülve marad.

– Ti minden himnusznál felálltok? – kérdezi kollégám.

Nehéz megmagyarázni, hogy a mi nemzeti imánk nem egészen olyan, mint a többiek.

– Himnusz, himnusz! – vonogatják a vállukat.

Világpolgárok. Tényleg, ennek az újdonsült magyarnak hol a hazája? Argentína? Puerto Rico? Ausztria? Egyik sem, nyilván. Ezek itt ketten menthetetlenül hontalanok.

Kevesen vagyunk, szent igaz. De érdemes-e az ilyen szegénylegényeket mindenáron visszahonosítani?

(Konténerek)

Csendélet, kora nyár. Nemrég még kerti rigók trilláztak itt a hegyen, most

pedig mi: három öregember. Szelektáljuk a fehér és a zöld üveget.

Három korán kelő. Kívülem, aki kosárban hozom ki a hulladékot, itt van

már a hajléktalan, aki a sörösdobozokat válogatja. Aztán egy őszülő úriember, aki Mercedesen szállítja a márkás butéliákat. Vele kellett volna kezdenem.

– Uram! – szólítom meg a kukázót.

Felnéz, a cekker a lába között. Szóval:

– Uram! Lenne pár borosüvegem. Ripityára törik, ha a tartályba lököm.

Elveszi, megvizsgálja. Motyog valamit, visszaadja a külföldieket.

A mercedeses úr is felbátorodik. Szelektál, a tartályok elé helyez két üres

üveget.

– Ez legalább dolgozik! – mondja. Nem fekszik le éhesen.

A hajléktalan ránk néz. Bevándorló lenne? De nem: már indulok, amikor

utánam szól:

– Ezt beváltják a környéken is! – És visszaad egy borosflaskák közé keveredett sörösüveget.

Megköszönöm. Aki a kicsit nem becsüli…

– Jól elbeszélgettünk! – állapítja meg a mercedeses.

Ráhagyom. Int, bólogat:

– Akik dolgoznak – mondja még –, szót értenek.

Kora nyári reggel. Földöntúli békesség. Beszélget három öregember.

Korán kelők: két nyugdíjas és egy hajléktalan. Szelektáljuk a szemetet.