Ne improvizálj, hanem szerkessz! Ez a mondat reggel óta éppen harmadszor hagyta el a számat. Ezzel együtt ma már négyszer szólaltam meg. Közel jártam a kiboruláshoz. A szokásos vasárnapunkat töltjük. Előző nap társasági életet éltünk, berúgtunk, szexeltünk, aludtunk tízig. Ébredés után megkérdeztem, kér-e kávét, aztán magunkra zártuk a szobaajtókat, és ki dalt, ki novellát próbált kicsikarni magából.

A szokásos hibájába esik. A fülébe ragadt a tegnapi koncertről egy dallam, amit nem akar használni, de nem tud elengedni. Makacsul ragaszkodik ahhoz a nyolc hangból álló motívumhoz. Először lelkesen és frissen játszik, gyorsan megvalósítva azt, amit már előre kigondolt, majd egyre lassabban és bizonytalanabbul penget. Érzi, hogy rossz helyen jár, már erőszakolja a zenét. Még néhány perc, hogy akkordokat üssön, feroce, a gitáron, majd visszatérjen az eredeti dallamsorhoz, és kezdje elölről, funebre, az egészet. Pedig akadnak közötte használható részek, csak elsiklik fölötte a figyelme. Régebben ilyenkor átmentem, és visszadúdoltam vagy visszajátszottam neki, amit megtalált, csak nem vett észre. Ettől úgy érezte, mi tökéletesen kiegészítjük egymást.  És én nem mertem elárulni, hogy mindez csak azért van, mert mindig is annyira gyűlöltem a zenét.

­

Nem emlékszem pontosan arra a pillanatra, amikor idegesíteni kezdett a zene létezése, az a hatalom, amivel az ember fölött bír. És ha valaki annyira ki van szolgáltatva az érzelmeinek, mint én, egy idő után menthetetlenül gyűlöli azt, aminek a hatása ellen semmit sem tehet. Zenét hallgatva bárhol, bármikor képes voltam szerelembe esni. Gyűlölni, sajnálni, szenvedni, úrnak érezni magam. Tudtam, ezek hamis és generált emóciók. De ettől még nem voltam képes tenni ellene. Mindig megzavarta a zene a hétköznapjaimat. Néhány taktus elvitt, és én már csak a muzsikára koncentráltam. Egyszer a kollégiumban megszavazták a szobatársaim, hogy rádiót hallgatva aludjunk el, mert ők otthon azt szokták meg. Én hajnalig fönn voltam, forgolódtam, próbáltam kizárni a fejemből a jól, rosszul sikerült dallamokat. Sírni tudtam volna a fáradtságtól, a gyengeségtől. Akkor ismertem föl, hogy mindig a zene győz.

Az első perctől kezdve ellenállhatatlannak tartottam. Csak úgy, ahogyan azt nagy szerelmeknél szokás. Ok nélkül. Hetekig nem is igen beszélgettünk. A társas interakciónk abban merült ki, hogy ő eljátszotta a legújabb szerzeményeit, és én fölolvastam az írásaimat. Ő csak a zenével foglalkozott, én csak a szavakkal. Egyszer megkérdeztem, azért választotta-e a klasszikus gitárt, mert ilyen magába forduló, szótlan alkat, vagy a gitártól vált ilyenné. Mire ő azt mondta, hogy nekem azért kell-e mindent megfogalmaznom, hogy másokkal vagy inkább magammal tudassam a gondolataimat. Tehát beleszerettem. Ugyanakkor elkapott a szereplési láz. Új és új dolgot akartam létrehozni, hogy megmutathassak valamit. Munka után éjszakákba nyúlóan csiszolgattam egy-egy írást, bár igazi kritikát sosem mondtunk. Azt hiszem, a szexuális energia áramlása tartott minket, lontano, a szoba két végében. Az a típusú férfi volt, akivel az ember lánya csak úgy mer randira menni, ha előtte otthon alaposan kimaszturbálja magát. Egyre kevésbé bíztam magamban, ha ő is jelen volt. Ingataggá vált a sokéves munkával alkotott megfontolt, felelősségteljes kép. Nem a tisztesség vagy büszkeség utáni vágy tartott vissza, hiszen azok, ha tettekben ez nem is kristályosodott ki, régen elvesztek. Azonnal minden ízét a magaménak akartam tudni. Egyszerűen nem akartam csak úgy, allegro elrontani a dolgokat.

Bizalmatlanul fogadtam az első szerelem eljövetelét, amikor az épp csak fölismert, vágyott és félt vágyaim tárgya azt találta mondani, az ő legnagyobb szerelme mindig a gitárja lesz. De az ember azért is fiatal, hogy minden csalódást kiheverjen, és minden problémára tudja a megoldást. Így a zene – ha nem is problémaként jelent meg – uralma kicsúszott a kezeim közül. Az értelmezéshez pedig működésének titkait kell megérteni. Így aztán szinte minden hangszeren elkezdtem tanulni játszani. A zongorát túl sterilnek és művinek éreztem, gyorsan ki is ábrándultam. A dobolás túlságosan kötöttnek bizonyult. Az állandó metronómhallgatás és számolgatás után nem tudtam elképzelni, hogy egyszer érzésekre hagyatkozva is élvezhetem a játékot a ritmusszekció felelősségével a vállamon. A furulya gyerekeknek való, szájharmonikához pedig oktatót nem találtam. Végül az egyik osztálytársam fölajánlotta a nagybátyjától örökölt gitárt megvételre. Amint átadtam az ötezer forintot, és hivatalosan a komoly hangszer tulajdonosává váltam, eldöntetett. Nem amolyan szentimentális módon, ahogyan egymásra talál egy gazdáját elveszítő, dilettánsoknál kódorgó húrtalan test és a hangszerét kutató diáklány. A valóság ennél, mint mindig, most is profánabb. Lett egy gitárom. Az árát hosszas könyörgés után megfelezték elvált szüleim, ezért muszáj lett rendesen megtanulnom rajta játszani. Az igazsághoz tartozik, hogy kiemelkedően tehetségesnek egyik hangszeren sem bizonyultam, de lesújtóan tehetségtelennek sem. Végül a sok gyakorlás és kotta után nem a zene megértése következett, hanem valami eddigieknél is rosszabb. A duende.

A zene észrevétlenül szőtte át az életünket. Szólt, amikor fölkeltünk, ettünk, ittunk, szórakoztunk vagy dolgoztunk. Szólt, ha tömegközlekedtem, szólt, ha szerelmeskedtünk. Mintha hárman éltünk volna a lakásban. Csak míg ő igazi társával, a gitárral egyre meghittebb és bizalmasabb viszonyt épített ki, engem elhagytak a szavak. Mégsem tudtam elszakadni tőlük. Olyan volt, mint amikor egy sehová sem vezető értelmetlen kapcsolatot folytatunk, amiben a sors lehetetlen szeszélye folytán őrületes a szex. Minden este eldönti az ember, hogy letisztázza az életét, kiradírozza a benne időző fölösleges kettőspontokat. Majd egy adott pillanatban már nem is tűnik olyan fontosnak, hogy megszabaduljunk a napok haszontalan, ám rendkívül élvezetes sallangjaitól. Mígnem másnap, egy borzasztó utcai kávé és az előző napi cigitől bűzös fölsőben, lugubre mászkálva, ismét be kell vallanunk a kudarcot, hogy még mindig nem sikerült rendet tenni napjaink sorában. Tehetetlenül és féltékenyen figyeltem az Andris és a duende között kirajzolódó pasodoblét. És habár az idő lineárisan halad, én nem fejlődtem, és nem tanultam semmit. Andrissal ellentétben.

Már olyannyira belemerült az ismételten fellángoló kapcsolatba, hogy alig tette le a gitárt. Ha nem volt a kezében, türelmetlenül járatta ujjait a térdén, az asztalon vagy a borospoháron. Ha megsimogatta a hátam, a csigolyáimon A-dúrban futott végig. Olykor éjszaka is a gitárja után nyúlt. Az én testemen megállás nélkül siklott át a keze, álmában az utóbbi időben írt számait vette át újra meg újra, keze a lepedőre kerülve láthatatlan érintőkön kalandozott. A hangszer lett a cantus primus, én pedig a kísérőszólam. Szükség volt rám, de csak azért, hogy a fődallamot kiemeljem. A határozott, tudatos és érzékeny önmaga került előtérbe. Már nem kizárólag a zenekarnak írt számok foglalkoztatták, az egyensúlyt találta meg. Öntudatlanul talált rá a palókra, új falsetákat dolgozott ki. A fürdőkádba is egyre inkább a gitárjával szeretett beülni, én pedig csak, con tristezza, ültem tovább a monitor előtt. A sima csempék a szűk térben olyan visszhangkamrát alkottak, melyben az egész világ rezonált. Egyszer órákig képes volt egyetlen d-húrt pengetni, és hallgatni annak hosszabb, rövidebb, halk, hangos kicsengését. Keletkezett a lényében valami furcsa illékonyság, amelynek nem tudtam megfejteni a titkát. Az egyik pillanatban összeszedett volt, úgy tűnt, figyel arra, amit teszek, vagy mondok, a másik pillanatban futó búcsúcsókot nyomott a számra. A zenében való segítségem távolságtartásba csapott át, amit a másik oldal először lemondó értetlenséggel figyelt, aztán a férfiak nemtörődöm belenyugvásával, ami szerint minden nő egyszer csak megőrül egy kapcsolatban, és abnormálissá válik a viselkedése. Egy apró capriccioso, a nőiség sajátossága.

Ő pedig mi máshoz is tudott volna kezdeni, újra és újra a húrokba csapott. Már tudta, mit akar. Ilyenkor behunyta a szemét, az arca fájdalmas kifejezést öltött, és fennhangon számolta rá a tizenkettes ritmust a zene áramlására.

A duende Goethe szerint titokzatos erő, Lorca szerint vér. Szerintem fájdalmas kötődés a tökéletes pillanathoz. Vagy olyasmi, mint a szem sarkában úszó apró pálcikák, amit csak ritkán, a fehér falra meredve érhetsz tetten. Ha odakapod a tekinteted, elugrik előled, de amint megnyugszol, és már nem kergeted, ismét ott úszik életlenül az üvegtestben. Nem ment sehova. Gyerekként órákig játszottam ezzel az ágyon ülve. Próbáltam kivizsgálni a formáit, a szélét, az apró szivárványszíneket, ahogy reagáltak a fejem legkisebb elmozdulására is. Kicsit meglendültek, majd újra lelassult mozgásuk. Valami ilyesmi volt a duende. Nem azért játssza az ember ugyanazt a számot, mert ki kell gyakorolni a tökéletes hangzás miatt. Olyan, mint amikor egy távcső áll be lassan egy távoli fókuszra. A kéz, az ember leggyönyörűbb testrésze, elernyed, kinyújtózik, megfeszül, evez a húrokon a távoli kép felé. Ha erővel tartjuk a ritmust, távolodik a cél. Olykor pedig egy pillanatra, egyetlen, megragadhatatlan, röpke pillanatra a játék, a zene, a gitár és én, espressivo, összeforrtunk. A bennünket, tárgyakat elválasztó fizikai határokat felolvasztotta a zene rezdüléseinek ereje. De amint ezt észrevettem, feloldódott és köddé vált a semmiben, mint amikor az úszó pálcikák után kap az ember. Én pedig csöndben ordítottam a csalódottságtól.

Csináljunk előadóestet! Hónapok óta nem rendeztünk már! Veszek bort, csinálok egy vagon bruscettát, és olyan lesz, mint régen. Nem is tudom, elhittem-e ezeket a telefonba hadart mondatokat. A délelőttöt a parton töltöttem. Fagylaltot ettem, dohányoztam, húztam egyet-kettőt a laposüvegben vitt családi pálinkából. Leültem egy padra, és figyeltem a téren játszó gyerekeket. Kiszúrtam egy különösen rossz kisfiút. Rövid lábaival szélsebesen cikázott a játékok között. Félúton olykor lemeredt, összehúzott szemmel körbenézett, hogy kiszúrja az ott találhatók közül a leggyengébbet. Azt lerángatta a mászókáról, hintáról, forgódobról. Az édesanyja percenként szaladt oda hol elnézést kérni, hol fegyelmezni, de a zúgolódó asszonyok tömege láthatóan gyors fölszívódást vagy vérbosszút kívánt. Végül csak elcsattant az a pofon. A kisfiú megsértődött. Karba font kézzel, marziale, ült le az üres homokozó közepére, és előreszegett fejjel adta tudtára a világnak, őt itt bizony nem értik meg. Néztem ezt a kócos gyereket, és azon gondolkodtam, hogy odamegyek, és elmagyarázom neki. Nem az a tragédia, ha kap egy pofont, hanem az, ha senki sem ad, amikor majd úgy istenigazából szüksége lenne rá.

És akkor történt valami. Az alkoholtól, a szénhidráttól, vagy a magánytól, de újra működtem. Rágtam magamban a tragédia szónak eme új definícióját, és elindult az építkezés. Mivé fajulhat annak a bizonyos pofonnak a hiánya. Elővettem a noteszt, a tollat, és sietősen jegyzetelni kezdtem, mielőtt ismét elfelejtenék írni.

Nem lett túl jó. Nagyon rossz sem. De biztatásnak éppen megtette, és ettől igazán megszerettem ezt a novellát. Madarat lehetett volna velem fogatni. Azt gondoltam, most megmutatom, hogy mégiscsak vissza lehet forgatni az idő kerekét. Andris örült az autistából barátnővé visszaváltozott mivoltomnak. Kicsit húztam a számat az általa kedvesnek gondolt, szokásos búcsúzójától. Nagyon várom az estét kis mágneses hangszedőm.

Kicsit feszülten kezdtük. Már nem volt meg az egészben az a magától értetődő természetesség, mint azelőtt. Meggyújtottam öt-hat gyertyát, fokhagymás olíva illata terjengett a levegőben. Egy üveg vörös neki, egy üveg fehér nekem, két óriási pohár. Biztattam, hogy kezdje csak ő. Úgy véltem, talán jobban tud majd a saját fellépése után rám figyelni. Elképesztő fejlődést mutatott. Introvertált volt, technikás és könnyed. Dzsesszt, klezmert és balkáni népzenét kevert pazarul, pontosan eltalálva az arányokat és az érzékeny kapcsolódási pontokat. A témát visszahozván, rátalált egy még briliánsabb megoldásra. Ösztönösen játszott, a zsigereiből érkezett a muzsika. Irigy voltam és büszke. Befejezte, ettünk néhány falatot, ittunk, és bevallottam, hogy lenyűgözött. Jólesett neki. Én következtem. Jó felolvasó vagyok. Érzékletesen, színesen tudok mesélni. Olykor, ha egyedül vagyok, hangosan verselgetek, csak hogy gyönyörködhessem a szavak csengésében. Régen a zuhany alatt is szójátékokat ismételgettem, és most eszembe jut, hogy valahogy erre sem került sor már hetek óta. A második bekezdésnél jártam, amikor bekúszott a fejembe egy halk E-g-h-e, E-g-h-e.
– Abbahagynád? – kérdezem erősebben megnyomva az első két magánhangzót az udvariasnál.
– Nem csináltam semmit, figyelek.
– Nem, nem rám figyelsz! A gitárodra figyelsz, esetleg mindkettőnkre figyelsz, de rám aztán biztosan nem. Egyáltalán miért kell még most is az öledben fognod?! Miért nem teszed legalább le?
– Ne legyél nevetséges! Inkább olvass tovább! – simított végig a fedlapon, de a húrokat már nem kockáztatta meg. Vesztésre álltam. – Egyébként is miért ne pengethetnék halkan, aláfestésként, amíg te olvasol?  
– Hogy mondjam, hogy megértsd? Mert jelenleg a játékod a zaj, az én hangom a zene. Az elmúlt fél órában pedig te voltál a zene, de ha én megszólaltam volna közben, az lett volna a zaj.
– Zaj – ismételte meg ezt az egyetlen szót. Fölálltak, és rám vágták az ajtót.

­

Zeneiskola, magánének. A végső ütközet a zene hatalmának megfejtésére. Nem feltétlenül azt tanították, amit tanulni szerettem volna, de legalább olyan helyre kerültem, ahol esélyem volt rá. Tovább tartott volna két évnél, ha nem kellett volna vizsgázni, de kellett. Az enyémre soha nem jött el senki. Ez a tény csak akkor lenne tragikus, ha valaha elhívtam volna bárkit is. Még magamban sem rendeztem a zenéhez fűződő viszonyomat, így senkit nem szerettem volna bevonni ebbe a harcba. Egyszerűen nem mentem el második év végén. Gondoltam, ezek úgyis a szülők és csemetéik pillanatai, a tanárok már nem sok újdonságot tudnak meg tanítványaik zenei tudásáról ezeken a számomra oly gyűlölt estéken. Én csak próbáltam megfejteni a zene és a köztem lévő kapcsolatot, szerelmet, gyűlöletet, függést, és ezt a fájó, intim huzavonát cirkuszi zsibvásárrá degradálják. Öntudatosan és beképzelten azt gondoltam, annyi a közös bennünk, mint a szeretkezés és a kefélés között. A technikai elemek majdnem teljesen fedik egymást. De az a „majdnem” világokat jelent. És persze önhitten magam tettem a nemesebbik oldalra.

A következő héten bementem órára. Bálint a fejét csóválta, és azt mondta, akkor most vizsgázok. A kamaszok flegma, vállrándításos jójával feleltem, nem volt problémám a dallal. Cirádás kis Schubert-mű volt, egészen együgyű szöveggel. Várakozásra intett, és elsietett. Még a nyugalmamnak sem volt ideje elpárologni, máris visszatért az igazgatónővel, így sétáltunk át a szintén első emeleten lévő szolfézsteremig. Legalább harminc kisdiák ült az órán, a padsorok mögött állt a zongora. Bálint előresietett, valami olyasmit mondott, hogy bocs a zavarásért, csak múlt héten nem tudott az egyik tanítványa levizsgázni, és abban a pillanatban elvesztem. Az igazgatónő már régen leült az egyik székre, én kapaszkodtam a kezemben lévő négyoldalnyi kottába, a gyerekek pedig egyszerre fordultak hátra, és kinevezték magukat közönségnek.

Olyan érzésem volt, mint amikor hajdanán apa kivitt a csirketelepre. Kinyitottam az ajtót, áradt felém a fojtó, nehéz forróság. Gyorsan be kellett magam mögött húzni a falapot, nehogy megfázzanak a csibék, és azok egy kicsit sem úgy viselkedtek, ahogyan azt megszoktam a saját udvarunkon – ahogy beléptem, sok ezer kis fekete szempár nézett rám –, mozgásuk ledermedt, a hangos csipogás néhány pillanat alatt elhalkult. A pislogásukat nem lehetett látni, és ha nagyon a hodály közepe felé koncentrált az ember, egy pillanat alatt beleszédült az apró kis fekete gombostűfejek keveredésébe.

Valahogyan elénekeltem. Remegő hangokkal, levegőt kapkodva. Négyest kaptam, de annál sokkal rosszabbul. Harmadikba már nem iratkoztam be.

Nem akarok a lakásában beszélgetni. És bár nem szeretném a gitárját sem látni, természetesen magával hozza a találkozóra. Egymással szemben ülünk, a hangszer közénk, a kockaasztal jobb oldalára kerül. Rendelünk. Úgy tervezem, megvárom, amíg kihozzák a söröket. Majd egyre fojtogatóbbnak érzem a csöndet, és inkább kibököm. Megcsaltalak.

Semmi különös reakciót nem látok, még meglepetést sem. Ismét csönd. Minden olyan, mint egy perccel ezelőtt. Mintha ki sem mondtam volna ezt az egy szót. Végül csak megkérdezi, hogy miért.

Nyilvánvaló volt, hogy erre lesz kíváncsi, mégsem vagyok készen a válasszal. Hagy időt gondolkodni. Befurakszik a fejembe a kávéházi atmoszféra. A daráló hangja, a kevés vendég monoton moraja, az ablak előtti cipőkopogás, crescendo, majd, decrescendo, távolodik. A pincér testes alakja zavar meg, vaskos kezei némán terítik ki a söralátétet, és helyezik azokra az italt. Andris még ránéz, rámosolyog, és bólint egyet. Ekkor végre, prestissimo, ki tudom mondani. Mert csönd volt. Egy zavarodott tessékkel tér vissza a beszélgetéshez, a felszolgáló pedig amilyen gyorsan jött, úgy szívódik föl.

Mert csönd volt nála. Azért csaltalak meg.

Milyen csönd? Nem értelek! És végre közelebb hajol hozzám. Egy pillanatra távolabb kerül a hangszertől, és velem néz farkasszemet. Tényleg szeretné tudni a magyarázatot, de ennél jobban már nem tudom kifejteni. Megmarkolom a táskám. Egy legalább négy perc harminchárom másodpercig tartó csönd volt nála. Egy teljes kompozíciónyi.