Szenti Ernő emlékére

Ez volt az utolsó csend a pohárban,

mely félig üres és tele van egészen.

Megszédül, akit a kockák

jégzajlása közben váratlanul

lovaggá ütnek, s a kardlaptól

bekékült váll-lapján

felszikráznak a hullócsillagok.

Hisztek-e nekem, ha azt mondom,

többet ér a kivilágított moha,

mint a sötétben maradt fenyőerdő?

Szálfák és szálkák rogyásig.

Mindkét félmegoldás érdekel,

majdcsak összeillesztem őket.

Vezércsel után tisztáldozat jön,

huszárvágta a bástyasétányon.

Csak a király megy gyalog.

Célszalag szakítja át a futót.

Aki fejszével sújt az életfára,

arra vessék az első követ,

s ha már az árnyék elszenesedett,

lökjék a külső sötétre.

Kivárom, amíg újra lesznek

rendkívüli adásnapok, amíg

a menlevél kizöldül, s dűlőre jutnak

egymással a szekértábornokok.

Álmomban talicskáztam a fényt,

vízhólyag nőtt a tenyeremen,

reggel azt hittem, az éjszakai élet

ismert alakja lettem, alig

vártam, hogy megint jöjjön az

este, az idő húzóágazata.

Azt kutattam, ami még a ritkaság-

kereskedésben sem található,

minden villámok legjobbikát,

amelyik bevilágítja a szív és a fej

sötét üregeit. Rátok hagyom

örökül, ifjabb mestereim, tudom,

hogy egyszer úgyis visszajut

hozzám a végtelen időben.