Lapszámok, 2012/2 SZOLNOKON HA

Az idő mindent kiforog (Beszélgetés Lázár Balázzsal)

Beszélgetés Lázár Balázzsal


Lázár Balázsból nem lett jogász, a maszkkarakterizáció témakörben azonban még doktorálhat a színművészetin. Versciklust mindenesetre írt már Maszk címmel. Játszott reklámfilmekben és a Csinibabában, szeretett Bóni gróf lenni a Csárdáskirálynőben, Hamlet szerepére viszont még várnia kell, ám a csörgősipkát felpróbálta, s bolondul bölcselkedett vagy bölcsen bolondozott egy shakespeare-i király udvarába képzelve magát, ha nem is a színpadon, de egy kötetben. Megtanulta, a szerepek jönnek, mennek, cserélődnek, a költő mindig a mából beszél, s egy hirtelen szófordulattal Lear papa fejébe nyomta a csörgősipkát.
Lázár Balázs nemcsak írja a verseket, hanem mondja is őket, igaz, többnyire nem sajátjait, hanem mások „nagy” költeményeit. Színészként szabadúszó, de nem magányos, miként költőként sem, illetve csak annyira, amennyire abból a különállásból következik, hogy sehová nem kötelezi el magát; estjein szívesen mond verset urbánus és népi szerzőktől is. Néha korszerűtlen, ám szimpatikus meglátásokat fogalmaz meg, ilyenek például: „szeretem, ha támad egy jó gondolat itt is, amott is, megnézem, megforgatom őket, hátha én is tudok hozzájuk illeszteni egy következőt, és a három talán jól is működhet együtt.
Lázár Balázsnak van egy felesége, két gyereke, három kötete. A negyedik nagyjából ezzel az interjúval egy időben jelenik meg. Vagy az ötödik, ha a nulladikat is ideszámoljuk.

– Elsősorban színésznek vagy költőnek tartod magad?
– Színész-költőként szoktam meghatározni a helyzetemet. A színészetről papírom is van, színművészetit végeztem, a költőségemről meg majd dönt az utókor. Már ha érdekelni fogom egyáltalán. Egyébként azt hiszem, nincs ellentétben, sőt nagyszerűen kiegészíti egymást ez a két dolog. Gondoljunk csak Petőfi Sándorra, aki szintén színész szeretett volna lenni, ám végül, szerencsénkre, a költészet jutott neki.
Egyre inkább harmóniába kerül bennem a színészet és a költészet. Eszményem a japán nó színház, a nó színházi képzésben pedig kora gyerekkortól helye van a fokozott fizikai tréningnek, ugyanakkor a versírás is hangsúlyos. Olyan virág, amelyhez a színpadi önkifejezés is szükséges. Vagyis a dolgok sokszor kiegészítik, s kiegészítve erősítik egymást. Én például költészeti esteket is csinálok a feleségemmel, Tallián Mariannal, s ezekben mind költőként, mind színészként részt veszek. Ezt nem csak úgy értem, hogy néha saját verseim is elhangzanak az előadásokban, hanem úgy, hogy igyekszem költői szemmel válogatni a verseket, de színészszemmel összerakni magát a kompozíciót. Tehát valahogy integrálódik bennem ez a kétféleség. A mindennapi életben meg, amikor például a színházban nem jön össze az a szerep, amire vágyom, akkor azt a fajta belső vívódást, csalódottságot, vagy más esetben örömöt, le lehet írni, mondjuk, versben.
– A japán színházi párhuzam honnan jön? Véletlenül találkoztál a nóval, vagy valami mostanában egyébként is divatos keletkultusz felé indulva találtál rá?
– Van egyfajta keleti érdeklődésem, de az azért nem annyira mély. Amikor a doktori dolgozatomat kezdtem írni maszkkarakterizáció témakörben, amely elsősorban a commedia dell’arte, illetve a semleges maszkok, tehát inkább az európai hagyomány felől közelíti a témát, utánaolvastam sok mindennek. Így találkoztam a nó színházzal, aminek a filozófiája érdekes felismerésekhez vezetett. A doktori képzésen is hallottam már róla, igazából azonban később, amikor elmélyedtem a témában, akkor döbbentem rá, hogy ez olyanfajta irány, amely nekünk itt, Magyarországon kicsit furcsa, kicsit idegen, de én tulajdonképpen régóta valami hasonlót érzek-gondolok. Talán gyerekkorom óta megvan bennem ez a kettősség, a befelé és kifelé fordulás egyszerre, ám ez tulajdonképpen egység. S talán ez az utam.
– Említetted, hogy a nó színészeket gyerekkoruktól képzik. Te is gyerekként kezdted a kacérkodást a színészettel.
– Volt itt, Szolnokon a Reneszánsz Ifjúsági Színpad Lengyel Boldizsárné Éva néni vezetésével, amibe olyan tízéves korom környékén keveredtem bele, s ahol óriási kulturális löketet kaptunk a reneszánsz, a humanizmus témakörében, s ennek az egésznek a kerete, keretjátéka a színpad volt. A kis diákszínjátszós előadásokon az ember, vagyis a gyerek lehetett Mátyás király, költő vagy katona. Mindez persze inkább a közösségről, a közösségépítésről szólt, de azért születtek annak az életkornak szintjén, a tíz-tizenöt évesekén egészen jó kis előadások. Később jártam a Rigó József vezette Híd Színpadba is egy rövid ideig. Az a történet nem mélyült el, mert a darabból, amit éppen próbáltunk, az egyik szereplőt, Szentendrei Angélát elcsalta a szolnoki Szigligeti Színház az éppen akkor műsorra tűzött A vadkacsa című előadásába. Pedig az akkor, szerintem, nagy ívű alternatív bemutató lehetett volna, ám így abbamaradt. Következő évben pedig első próbálkozásra fölvettek a színművészetire, ahol költészettant is tanultunk, vagyis folytatódott a kamaszkori versírás. Fiatalon, ugye, úgy tartják, szinte mindenki ír verset, aztán a szerencsésebbek abbahagyják, a szerencsétlenekből meg költők lesznek. Gimnazista koromban a megyei napilapban jöttek kis verskezdeményeim. Van egy mondás, miszerint nincs véletlen: a színművészetin Lator László tartotta a költészettan szemináriumokat. Ezt akár jelnek is tekinthettem. Kaptam tőle kemény kritikákat, ugyanakkor erős biztatást is, meg ami nagyon lényeges, szeretetet. Utóbbi azért is kell, hogy az ember ne veszítse el teljesen az önbizalmát. Csak egy kicsit. De szükség is volt az ádáz és gyilkos színészképzés mellett valami kapaszkodóra, ami így a költészetben teljesedett ki. Művelődéstörténetet Balassa Péter tanított nekünk, ő is biztatott a versírásra, s hasznos, jó tanácsokat kaptam tőle is a versekkel kapcsolatban, de az irányról is, például hogy a mantraként elvárt színészi őszinteséget, lemeztelenedést a versekbe nem mindig szerencsés egy az egyben átvinni, s hogy mindennek az alapja a mesterségbeli tudás.
– Diákkorodban nem tájékozódtál a szolnoki színház felé?
– A Reneszánsz Ifjúsági Színpad révén Matuz János dramaturggal kerültem kapcsolatba, ő készített fel a színművészetis felvételire, s a mai napig jó barátságot ápolunk. Ő írt bevezetőt az első kis verseskönyvecskémhez, de előadásba nem kerültem be diákként, illetve ez nem is került szóba. Gyerekkoromban három álmom volt a színészetről. Az egyik, hogy a Vígszínházban, a másik, hogy Kaliforniában játsszam majd, a legalapvetőbb pedig, hogy a Szigligetiben. És ahogy lenni szokott, a legkézenfekvőbb nem teljesült eddig. Húszévesen viszont már játszottam a Vígben…
– A Vígszínház hogy jött a képbe gyerekkorodban?
– Láttam onnan színházi közvetítéseket, s nekem azok annyira tetszettek! A darabválasztások, a színészek játéka, hogy ott szerettem volna játszani. S ez be is jött. Imádtam együtt dolgozni Rudolf Péterrel, Eszenyi Enikővel, Lukács Sándorral, Balázs Péterrel és persze sokan másokkal is. Kalifornia pedig úgy jött, hogy megsejtettem, lesz nekem ott még dolgom, s úgy is alakult, hogy huszonöt évesen kimehettem egy fizikai színháziskolai képzésre, sőt nyári színházi előadásban is dolgoztam színészként, rendezőasszisztensként. A Szárny angyal nélkül versemet pedig meg is zenésítették Milton Elveszett paradicsom című darabjába, így egy angol-magyar rapszám is lett benne.
Egyébként amikor huszonkét évesen elvégeztem a színművészetit, két helyre hívtak, ide, Szolnokra meg Pécsre. Szerettem volna Szolnokra is jönni, ám úgy éreztem, erre még lesz alkalom, s a nehezebb utat választottam. Egy belső hangra hallgatva oda mentem, ahol senkit nem ismertem, engem sem ismert senki, s ahol a fizetés is harmada volt a szolnokinak. Ez kilencvenhétben történt, akkor itt Schwajda György igazgatott, s ő nagyon hívott, de mondom, Pécset választottam, ahol két év múlva megkaptam a Pécsi Nemzeti Színház közönségdíját. Ez nekem annyira jó elismerés volt! Ha ugyanezt Szolnokon adják, ahol ismertek és szerettek, s remélem, még szeretnek is, akkor azt lehetett volna mondani, hogy hát persze, hazajött a szolnoki fiú, és megkapta. Vagyis az idegen városban kapott díj jobban esett.
Így, utólag meg azt látom, hogy tulajdonképpen a költészet miatt kellett nekem Pécsre mennem, mert ott találkoztam Bertók Lászlóval, akitől hatalmas lökést kaptam a versírásban. Kilencvenhétben kezdtem publikálni, s ez is jelzi, mennyire együtt fut nálam ez a két dolog, mert pont a diplomám kézhezvételének hónapjában jelent meg először versem komolyabb irodalmi lapban, a Mozgó Világban, s ott mondta Berkes Erzsébet, a versszerkesztő, hogy ha Pécsre szerződök, feltétlenül olvassak Bertók Lászlót. Ezt meg is fogadtam, s valóban összehozott bennünket a sors. Több estet is csináltam Bertók-versekből, és kialakult köztünk egy baráti, nagypapa-unokaszerű viszony.
– Néhány korai verseden nagyon tetten érhető a Bertók-hatás.
– Egy időben talán túlságosan is hatott rám, annyira, hogy egy kicsit el is kellett szakadnom a verseitől. Különösen az első kötetemben, amely a hangkeresésé volt. Persze ott is akadtak már eléggé lázárosan szóló verseim, de volt egy bertókos szonettciklusom is, mert annyira bennem hömpölyögtek a versei. Az egyik estem nagy részét ugyanis Bertók-szonettekből állítottam össze. Egyébként hasonló lelkialkatok vagyunk Lacival, kissé önmarcangolásra hajlamos, túlérzékeny, ugyanakkor a világra mindig nyitott, s állandóan magas, belső rezgésszámon lévő emberek, s szerintem egész világlátásunk nagyban hasonlít. Úgyhogy a Bertókkal való találkozásom nagy ajándék.
S ott volt még a pécsi Jelenkor, amelyet szintén megismertem, föltérképeztem a maga több évtizedes múltjával Weöres Sándorostul, Várkonyi Nándorostul, Lázár Ervinestül. Aztán Berta Bulcsú, Szederkényi Ervin, Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor… A pécsi éveim hatalmas fölfedezéseket hoztak: erős szellemi pezsgésbe csöppentem nemcsak irodalmilag. Annyira jó volt leülni egy asztalhoz zenészekkel a helyi szimfonikusokból, szobrászokkal, költőkkel s persze színészkollégákkal! Szóval jó élet volt. Aztán jött kétezerben ez az amerikai lehetőség. Utána viszont már úgy éreztem, Pesten tudnám jól hasznosítani, amit Amerikában megtanultam, s azóta ott dolgozom szabadúszóként. Többnyire a Vígszínházban, a Karinthy Színpadon játszottam, de alternatív csoportoktól a Mikroszkópig végül elég tág perspektívát fogtam be, csináltam celebkabarétól kezdve mindent. Magától értetődő továbblépésnek tűnt, és az is volt, hogy akkor a pesti színházi életben váltam mindenevővé, s olyan dolgokkal ismerkedtem, ami korábban nem adatott meg.
– És milyen szabadúszónak lenni akkor, amikor mindenki inkább az egyfajta egzisztenciális biztonságot jelentő társulatokba törekszik?
– Törekedtem én társulatba, a vígszínháziba, ahol sokan nem is tudták, hogy szerződéssel dolgozom, mert négy-öt évig majdnem minden előadásban szerepeltem. Mondjuk, egy darabig nem is szorgalmaztam a státust, mert bevallom, jobban kerestem, mintha társulati tag lettem volna. De aztán amikor elkezdtek fogyni a szerepek, már szerződni akartam. Meg hát azért ott dolgoztam négy-öt éve, és tényleg baromi jó, hogy mindig gondoltak rám, de annyira azért mégsem. Akkor azt a választ kaptam, hogy pénz hiányában nem tudnak szerződtetni, pedig akkor még volt pénz. Aztán még kétszer fölvetettem a szerződtetést, s kicsit fájt, hogy nem tudtam, igazából miről szólt az elutasítás, ráadásul akkor még az osztályfőnököm, Marton László volt az igazgató. Ugye, ez is érdekes, hogy vígszínházas szerettem volna lenni, s pont a Marton-osztályba vettek föl a főiskolára. De hogy nem kaptam státust, valahogy ezt is sorsszerűnek tekintem, mert így meg elindulhattam másfelé, az alternatív színházak, meg a Karinthy, a Thália, a Mikroszkóp felé, vagyis a jellegzetes kabaréműfajt is kipróbálhattam, és többet tudtam írni, kicsit az irodalmi életbe is jobban bekapcsolódtam felolvasásokkal, költői estekkel, majd pedig családom lett, s arra is kell az idő. Végül nekem így lett jó. Mert ha leszerződtetnek, reggeltől estig kell nyomni, és semmi mást nem tudok csinálni, beszűkülök. Akkor csak a színház lett volna, ami persze anyagilag biztonságot jelenthetne, így viszont kedves bizonytalanság leng körül. Ám ez engem inspirál, s ha kell, időnként kétszer annyit dolgozom.
– Megtalálod a munkát így is.
– Egy idő után a munka is megtalálja az embert. Tényleg szerencsésnek érzem a helyzetet, hogy a költészet és a színház egyformán hangsúlyos lehet az életemben. S ez annak is köszönhető, hogy nem adtam magam oda fix fizetésért, vagyis hát nem kellettem. De ezzel akkor velem jót tettek.
– Pedig ez a kor nem a versmondó színészeknek kedvez.
– Valóban, de engem még ez is inspirál. Kicsit kultúrmissziós máza van, de ez is jó. Ma éppen Szolnokon ifjúsági előadásnak hirdették az estünket, de végül csupa idős néni jött el. Viszont nagyon tetszett nekik az előadás. S ugyanez látszik, ha gimnáziumokba megyünk. Nem hagyományos szavalóestet csinálunk, hanem kicsit színházszerűen oldjuk meg, sok kortársat becsempészve, hogy kortársat is halljon a közönség. Lehet, fellengzős megfogalmazásnak tűnik, de tényleg úgy érzem, ki vannak az emberek éhezve az őszinte és tiszta szóra, ki vannak éhezve a versre, amit ha tisztán, jól adunk elő, akkor hat. S érdekes módon manapság, amikor annyiféle kommunikációs lehetőség adódik, internet, mobil, hogy kicsit paradox módon talán éppen ettől felértékelődik a személyes jelenlét, az élőszó ereje. S a rendhagyó irodalmi óráktól a könyvtárakig ezt tapasztaljuk mindenhol.
– Említetted, más közönségre számítottatok ma. Ha ezt előre tudjátok, más előadást hoztatok volna?
– Mindenképpen ezt, a Ketten a versben című előadást hoztuk volna. Ez a szerelemről, a férfi-nő kapcsolatról szól a késő kamaszkortól a felnőttkoron át egészen a halálig. Vagy a halálon is túl. A magyar költészet kincsestárából készítettünk válogatást a hamvas szerelmes versektől a halálversekig, Nagy Lászlótól Faludy Györgyig, Iancu Laurától Lackfi Jánosig, Bertók Lászlóig természetesen. Az ő haikublokkja érett családverseket is tartalmaz.
– Lázár Balázs-vers bekerült?
– Igen, a családblokkban a Mariannak című versem is helyet kapott, ami egyébként éppen az Esőben jelent meg vagy két évvel ezelőtt.
– Feleségeddel csinálod ezeket az előadásokat, aki szintész színész…
– És zenész is, hegedül. A zeneművészeti főiskolára is járt, de azt nem végezte el, mert a színház elcsábította, s a színművészetire is fölvették, onnan van neki is papírja, de nagyszerűen hegedül. Adódott, hogy csináljunk együtt esteket. Ő is szereti nagyon a verseket, jól is mondja őket, így születtek a verses-zenés műsoraink, kicsit összművészeti projektként. Azt hiszem, nem sokan csinálnak hasonlót mostanság. De nem ez a lényeg, hanem hogy kicsit közelebb vigyük az emberekhez a költészetet. Ez persze szélmalomharcnak is tűnhet, de mi hiszünk benne, s a visszajelzések is kedvezőek.
– Amikor mások versét mondod vagy a magadét, aközött megfogalmazható-e különbség a hozzáállásban, s adódik egy másik kérdés: hogy viseled, amikor mások mondják a te verseidet?
– Bevallom, sokszor még nem hallottam a verseimet másoktól, bár itt, Szolnokon a Megaversben mondták az afterszolnokot, de azt nem hallottam, s hirtelen nem is emlékszem, hogy más mondott volna versemet. Sajátot tényleg másként ad elő az ember. Ott talán még jobban izgulok. Költőknél gyakori, hogy nem tudják a saját verseiket. Ez bennem is megvan. Oké, hogy történetesen színészként mondom, de valahogy máshonnan jön, máshogyan születik, mint egy olyan, amit nem én írtam. A kettő között tátong valami érzésbeli különbség, amit viszont nem tudok pontosan megfogalmazni.
– Nyilván szívesen mondod a saját verseidet is.
– Persze, de igazából a nagy költők nagy verseit szeretem színészként, kihívásként mondani. Az meg még nem merült fel bennem, hogy saját verseimből rakjak össze estet.
– Pedig divat mostanában felolvasóesteket tartani, s a nem színész költők is szívesen mondják saját szövegeiket, s bizony emlékezetes és hiteles tud lenni Babits, Weöres vagy Pilinszky kántáló, sokak által rossznak tartott versolvasása. Egyébként szerinted hogyan kell verset mondani? Minden korszakra jellemző valamilyen stílus, voltak korok, amelyekben a patetikus értelmezés dívott, de a mostani kor nem ilyen. Vagy inkább ilyen is, olyan is?
– Verset mondani jól kell, minél természetesebben. Minket erre neveltek, és ez nem rossz. Bár a teljesen dísztelen versmondást nem szeretem. Szívesen eljátszom kicsit a ritmussal is, azért a költő ilyenkor sem bújik el bennem. Hagyom vinni, vitetni magam a verssel. A természetesség viszont tényleg fontos, a mi előadásainkban különösen, mert szinte párbeszédként feleselnek vagy egészítik ki egymást a művek. A címeiket például nem is mondjuk. Mint egy verses színdarab. S így nem tud az ember, úgymond, patetikus figuraként a színpadra állni. De például Babits Húsvét előtt című versében, amely a szakrális összeállításunkban szerepel, nagy amplitúdókat kell bejárni érzelmileg is, meg hangilag is, de ez mégsem azt jelenti, hogy akkor most patetikusan mondanám, hanem egyszerűen próbálom átengedni magamon mindazt, amit a vers akar.
Színpadon szeretek olyan belebúvós lenni, belehelyezni magam egy-egy figurába, s mindig új arcomat mutatni. Azt gondolom, ez az igazi színészet. Vannak erős egyéniségek, akik minden darabban saját magukat, saját karakterüket adják, én viszont jobban szeretek elbújni, belebújni.
– Maszkot ölteni.
– Pontosan. És cserélgetni a maszkjaimat. A versbe is szeretek belebújni, hogy a vers mondja meg nekem, amit kell, és ne én erőszakoljak rá valami olyasmit, ami nincs is benne.
– Emlékszel, gyerekkorodban mi volt az első vers, amit szavaltál?
– Keresztanyám az újabban ÁNTSZ-nek nevezett szolnoki KÖJÁL-nál dolgozott, s az ottani karácsonyi ünnepségen mondtam három és fél éves koromban a De szép zold fenyó kezdetű verset. Állítólag hatalmas sikerem volt, amire már nemigen emlékszem, halvány emlékfoszlányok rémlenek csak. Akkor az ő hang még nem ment, de már nagyon lelkesen szerepeltem.
– S mikor fogalmaztad meg, hogy színész szeretnél lenni?
– Ezt is akkoriban. Már kisóvodásként hangoztattam, hogy színész leszek. Vagy bohóc a Fővárosi Nagycirkuszban. Szerettem középpontban lenni, ugyanakkor szerettem elbújni is. Van egy harsány, kitárulkozó színészi énem, aki szeret élni, szerepelni…
– Maszk mögött.
– Vagy maszk nélkül is. Tehát csörgedezik bennem színészvér, ugyanakkor létezik egy elbújásra, csöndre, önmarcangolásra hajlamos költői énem is. Sokan nem értik ezt a kettősséget, néha én sem teljesen, de remélem, azért skizofrén nem vagyok.
És azt mikor gondoltad ki, hogy költő is akarsz lenni? Emlékszel az első verspróbáidra?
– Már óvodáskoromban szerettem a verseket, amikor kis Petőfi-költeményeket hallottam, vagy tanították…
– Akkor neked nem kellett pályaválasztási tanácsadó.
– Tényleg nem. Korán megszerettem a verseket, de az, amikor Petőfi-modorában írni kezdtem, kicsit azért később történt, tíz-tizenkét éves korom környékén. Ezek persze kedves, gyerekes próbálkozások lehettek. Később, ahogy jött a kamaszkor a sok-sok válsággal, nos, igazán az érlelte meg bennem a költőt.
– A család, a közvetlen környezet, iskola mennyiben segített, támogatott?
– Azért is voltak a válságok, mert sem a család, sem a környezet nem igazán tudott mit kezdeni velem, illetve ezekkel az ambícióimmal. Jogásznak szántak, esetleg valami hasonlóan normális polgári foglalkozást tudtak elképzelni nekem. Aztán elkezdtek jönni az első pattanások, s az szörnyű volt. A lányok addig nyüzsögtek körülöttem, mert szép fiú voltam, de ahogy jöttek a pattanások, nem ment a lányokkal sem, ráadásul otthon sem értettek meg. És az iskolában, a Varga Katalin Gimnáziumban sem nagyon, talán Páldi János tanár úron, a volt igazgatón kívül, akit tanárként és emberként is szerettem, tiszteltem. A Varga egyébként nagyon jó, de teljesítménycentrikus iskola, én meg izgő-mozgó diák voltam. Valahogy ezeknek a hatásoknak az összességében kezdtem el sokat olvasni, és lassan költővé válni. Az elbújós korszakom egy-két évig tartott, aztán megint harsányabb idők jöttek, de az írás megmaradt, sőt egyre fontosabb lett, hogy valahogyan kifejezzem magam. Egyre jobban elmélyültem a versírásban. Kinyíltam, mint egy virág a nó színházban.
– A rendszerváltozáskor voltál gimnazista. Politikus nem akartál lenni? Mintha lett volna erre is egy próbálkozásod.
– Akkoriban volt Szolnokon az első diákpolgármester-választás, s nagyon jó játéknak ígérkezett.
– A pattanások már nem feszélyeztek.
– Akkoriban, tizenhét-tizennyolc évesen megint nyitottam a világ felé. Érdekes, most délután, amikor jött a szolnoki tévé felvenni egy részt az előadásunkból, a riporter hölgy, aki nem készített velünk interjút, csak láttam, hogy jegyzetel, megkérdezte az egyik könyvtárost, ez az a Lázár Balázs, aki diákpolgármester-választáson indult. Egyrészt annyira jólesett, hogy valaki még emlékszik arra a szerepemre is, másrészt hihetetlen, hogy az már közel húsz éve történt. Akkor te is írtál rólam egy cikket a Jászkun Krónikában.
Amúgy a közélet ma is érdekel, értelmiségiként kötelességemnek is érzem a tájékozottságot. A költészetben sem szeretem csak a posztmodern játékot, abban is inkább mindenevő vagyok. Erőteljes ugyan bennem a játékos én, de miért ne írhatnék akár közéleti verset is, noha ez manapság nem nagyon divat, illetve mintha mostanában azért mégiscsak lennének erre próbálkozások. Ezért van aztán, hogy az estjeinkben szerepelnek „népi” meg „urbánus” szerzők is, mert én a szintézist szeretem. Ez nekem a költészetben is fontos, meg a színházban is. Ezért nem lennék jó politikus. Mert a politikában be kell állni a sorba, pártfegyelemhez igazodni, én viszont azt szeretem, ha támad egy jó gondolat itt is, amott is, megnézem, megforgatom őket, hátha én is tudok hozzájuk illeszteni egy következőt, és a három talán jól is működhet együtt. Szóval szeretem a közéletet, illetve hát szeretni nem szeretem, de figyelem, követem, s van is róla véleményem, de a politikusság távol áll tőlem.
– Említetted, hogy a főiskolán Lator volt a verstanárod. De már végzős gimnazistaként megjelent egy miniatűr könyved néhány verssel.
– Matuz Jánossal, mint már említettem, a Reneszánsz Ifjúsági Színpadon és táborban hozott össze a sors, ő ott dolgozott, s észrevette, hogy van itt egy furcsa, érzékeny fiú. Ezekben a táborokban ugyanis, amiket Éva néni szervezett, különböző céheket alapíthattunk, így versíró céhet is. Trencsényi László, aki az Országos Pedagógiai Intézetet vezette, nem költő, de a versekhez remekül ért, szóval ő nyaranta versíró kurzusokat tartott nekünk. Például balladákat és egyéb versformákat gyakoroltunk tízévesen. Ott születtek az első „komolyabb” szövegeim. Persze még nagyon kezdetlegesek voltak, de mégiscsak egyfajta előzményt, soványka fedezetet jelentettek a féltenyérnyi nulladik kötetemhez, amely tulajdonképpen a diákpolgármesteri kampányra készült, csak hogy felmutathassuk, nekem ilyen is van. Aki akkoriban irányítgatott, hatással volt rám, az Matuz János.
Ha ez nulladik volt, akkor az első köteted a Szárny angyal nélkül.
– Kétezerben jött ki az Orfeusz Kiadónál. Deák László gondozta, akit nemcsak azért fontos megemlíteni, mert a második kötetemet, a Nézd, Lear papát is ő adta ki kétezer-hatban, hanem mert ő nyitotta föl a szememet sok mindenre, amikor bekerültem a főváros kulturális életébe. Bár nem voltak rendszeresek a találkozásaink, amikor viszont mégis összejöttünk, az mind felért egy kis iskolával. Tehát Deák Lacit mindenképpen meg kell említenem a másik Laci, Bertók mellett.
– Érdekes, hogy mindig idősebb pályatársakra hivatkozol.
– Gyerekkorom óta valahogy az idősebbekkel jobban szerettem beszélgetni, együtt lenni, mint a kortársaimmal.
– És mostanában?
– Ez azért már a gimnáziumban is sokat változott, és persze ez korántsem azt jelenti, hogy a saját korombeliekkel ne barátkoztam volna, de azért, jól érzékeled, ez a vonzódásom az előttem járó korosztályok költőihez, színházi embereihez valahogy megmaradt. S úgy érzem, ők is elfogadnak. Talán kicsit jobban is, mint a kortársaim, akik határozottabbak, erőteljesebbek voltak, mint én.
– Előfordult-e már, hogy fiatalok megkeresnek versekkel? Balázs bácsi…
– Vannak megkeresések, de még nem bácsiznak. Néhányan hoznak szövegeket, kíváncsiak a véleményemre. Becsületesen végigolvasom az írásaikat, aztán leülünk beszélgetni. Én egyébként azt jónak találom, amit Csorba Győző talált ki, még a Bertók verseivel is csinálta, hogy leosztályozta őket. Én azért ezt nem merem alkalmazni, de módszernek érdekes.
– Visszatérve a köteteid sorrendjéhez…
– Három éve a Parnasszus Kiadónál jött ki az amerikás tanulmányutamról az emlékrestaurátor című kötetem. A Parnasszusról el kell mondanom, hogy számomra már kilencvennyolc környékétől egyfajta műhelyt jelentett, s a Turczi Istvánnal való közös szakmai munka és barátság nagyon fontos szellemi-gravitációs erő számomra ma is. Nagyon fontos kiadvány az István által alapított és szerkesztett költészeti periodika, amely egyfolytában irodalomtörténeti unikumokat kínál. Ha ötven vagy száz év múlva előveszik a számait, rendkívül érdekes, fontos szövegekre bukkanhatnak benne.
– Gyakori, szinte állandó fellépő vagy a Parnasszus-esteken, a folyóirat- vagy kötetbemutatókon.
– Szeretem ezeket a fellépéseket. De hogy köteteim sorának végére jussunk, az idei könyvhétre jelenik meg a Holnap Kiadó gondozásában a legújabb. A címe: szívucca.
– A szívuccáról mit lehet tudni?
– Egyrészt az a konkrét térképészeti hely, ahol lakom, másrészt a költészet útjára, a költészet titkos helyére, eredőjére kíván utalni ez a metafora. A benne szereplő versek pedig, hát azok lázárosak. Nemrég volt egy beszélgetés a versmaratonon, s valami régi kritikát olvasott a kérdező, hogy milyen tömör, kopogós, szinte lényegre törő verseim vannak, amik tényleg voltak, sőt most a szívuccában is lesznek, csak most például disztichonba szedve. Egyébként formák sokasága szerepel benne, amitől elég eklektikus: vannak benne szapphói strófában, Berzsenyi stílusában mai kérdésekről, gondokról készült versek, aztán a Weöres-gyermekvers átirattól a posztmodern szövegfolyamig sok minden, ám azt hiszem, furcsamód épp attól válik mégis egységessé, hogy mindegyikben felfedezhető az a fanyar, mosolygós, de egyben komoly világlátás, amely, azt hiszem, jellemez engem. A forma pedig mindig adja magát…
 – Ez csak természetes annak, aki tízévesen költői céhben szorgoskodott balladaírással, később meg Lator László lett a verstanára…
– Hát igen, vannak formák, amik izgatnak. Szerepelnek az új kötetben Erdély Miklós ihlette, általam szadadgyököknek nevezett szösszenetek, aztán, például a szapphói, amelyben az Osztályrész(M)című verset írtam. A Berzsenyi-vers bekerült az egyik estünkbe, s azzal szembesített, hogy tulajdonképpen hasonló élethelyzetben vagyok, mint Berzsenyi, ugyanis én is éppen családos, megnyugvós fázisba kerültem, s arra gondoltam, miért ne írnám meg az Osztályrészem huszonegyedik századi változatát. De igazából nem tudom behatárolni, jellemezni a költészetemet, illetve ezt a kötetet sem.
– Ha már az előbb említetted, s kötetcímmé emelted a konkrét utcát, ahol laksz, mennyire fontosak számodra a helyek. Házak, utcák, városok…
– Meghatározóak, ahogy Szolnok is meghatározó, mint hely, noha már lazul a kapcsolat. A verseimben is fel-felbukkan, előjön...
– „Iskolák család hűs Tisza-part / – fel nem foghattam mit akart / az ötezernégyszáznegyvenhármas / efbedelászló úttörőcsapat”, írod az egyikben.
– A gyerekkori történetek, helyek is működnek, pörögnek az emberben. Fontos a Szív utca, a főváros, ahol most élünk, aztán a balatonszárszói kis parasztház, amit vásároltunk és felújítottunk, és ami régi álmunk volt a gyerekek meg magunk miatt is, mert ha szeptembertől júniusig megállás nélkül dolgozunk, akkor csak megengedhetjük, hogy a nyári hónapokban legyenek egy-két hetes egybefüggő időtartamok, amikor verset lehet írni, családdal együtt lenni, feltöltődni. De természetesen Szolnok is meghatározó, amennyire a múltam meghatározó. Itt vannak a régi barátok, a rokonok, bár azért furcsa, hogy rengetegen el is mentek, elmentünk a városból. Úgyhogy amikor hazajövök vagy jövünk a feleségemmel, gyerekekkel, nem is nagyon szoktam belevetni magam a szolnoki életbe, inkább csak családlátogatás a program. Osztálytársaim közül sokan szétszaladtak az ország-világ minden tájára. Más érzés most végigmenni Szolnokon, mint húsz éve, amikor még minden sarkon összefutottam egy-egy ismerőssel.
S fontos elmondani, hogy nem vagyok az a túl sokat publikáló típus, de azért sokfelé megjelennek a verseim, s az mindig öröm, s nem azért mondom, hogy udvaroljak, de tényleg így van, amikor az Esőben megjelenek. Szolnok és a szolnoki dolgok valahogy mást jelentenek. Az itthont, az otthonosság élményét. S milyen érdekes, amiről beszélgettünk az elején, hogy a pályám kezdetén a szolnoki színház lehetőségként megvolt. De azt gondolom, nem baj, hogy nem siettettem, majd beérnek ezek a dolgok is, ha be kell érniük. Viszont az nagyon jó érzés, hogy vannak összeköttetéseim, köldökzsinórjaim Szolnokhoz, ahogy az Eső is például, vagy az estjeink, mert rendszeresen visszahívnak a városba. Mondjuk, a Varga Gimnáziummal nincs meg ez a kapocs, pedig oda is szívesen vinnénk az előadásainkat, oda is örömmel mennék rendhagyó irodalomórát tartani.
– Szolnokon tehát meg-megfordulsz, egyszer talán a Szigligetiben is fellépsz, de ritkán látunk képernyőn, filmen.
– Két komolyabb filmben szerepeltem, a Csinibabában és a Kontrollban. Kisebb szerepek is akadtak azért tévéjátékokban, külföldi filmekben. Néha meg reklámokban is felbukkanok.
– Van a film, a színház, a pódium. Melyiket szereted jobban, merre törekedsz inkább?
– Azt tartja a mondás, színésznek az menjen, aki hollywoodi sztár akar lenni. Kell ehhez a pályához jó adag ambíció. Akiben nincs meg, hogy ő legyen a legjobb, az ne menjen színésznek, mert ebben a világban nagyon kemény a terep. Ezt tényleg legjobbként érdemes csinálni. Persze ezerből egy lesz legjobb, ám a tűz, a lendület azért többnyire benne van mindenkiben, aki színésznek áll. S ezért van az, hogy elmegyünk kurzusokra, nem elégszünk meg azzal a szinttel, ami adott, hanem képezzük magunkat, próbálunk folyamatosan előremenni.
– Lám, te is doktorit írsz, pedig, gondolná az ember, a színművészethez nem kell a tudományos elmélyülés. Miért csinálod mégis? Tanítani akarsz a főiskolán, illetve azóta már egyetemen?
– Mondjuk, oda nem árt a doktori. Amikor Amerikából hazajöttem, esztendőre rá lehetőséget kaptam, hogy tartsak a színművészetin egy maszkkurzust. Lehet, hogy akkor kellett volna megcsinálnom a doktorit, időm is jobban lett volna rá, mert a család mellett már kicsit nehezebb – két fiunk van, hét- és háromévesek, Botond és Bánk. De mindenesetre belekezdtem kétezer-ötben a dolgozatba, akkoriban még visszahívtak három-négy kurzusra tanítani is. Az óráim anyagát abból állítottam össze, amit kint, Amerikában felszedtem, meg amiket hozzáolvastam, s amit még gondoltam-gondolok a maszkok világáról. S úgy jött az ötlet, milyen jó lenne mindezt doktoriban megírni. Most már nem hagyom félbe, előbb-utóbb kiizzadom magamból.
– Szerettél tanítani?
– Szerettem meg szeretek is, de kell még ahhoz is vagy tíz év, hogy beérjen. Későn érő típus vagyok, s úgy érzem, a tanítás óriási felelősség. Hogy az ember jókor, jól és jókat mondjon. Azt hiszem, idő kell még nekem ehhez is, mert bár elég sok tapasztalatot gyűjtöttem, és talán jókat is mondok, de még nem hitelesítettem magamat a szakmámban eléggé. Nem díjakra gondolok, hanem arra, hogy még sok mindent el kell játszanom, sok mindent fel kell kutatnom-fedeznem önmagamban is, hogy tényleg oda tudjak állni, és érvényes dolgokat tudjak mondani. Úgyhogy azt hiszem, ha a doktori után hívnának, örömmel mennék, azon viszont nem fogok kepeszteni, hogy mindenáron tanítsak. Meglátjuk. Ezt is kiforogja majd az idő.
– Értelmiségiként hogy érzed mostanában magad a bőrödben?
– Ezer dolgot csinálok, rengeteget dolgozom, miközben próbálok sokat együtt lenni a családommal is. Próbálok élni és túlélni, mint mindenki ebben az országban. Sok, akár elkeseredésre alkalmat adó ok létezik, s nemcsak, mondjuk, az ország gazdasági-morális helyzetét, hanem az egész világ, akár az egész emberiség szellemi állapotát, céljait, lehetőségeit tekintve, mégis ezek mind arra ösztönöznek, hogy menjek előre, csináljam, dolgozzak, s talán kicsit munkám eredményeképpen is, lehessen változtatni, jobbá tenni a dolgokat.
– Miben hiszel még? Magadban, Istenben?
– Abban, hogy akármilyen nehéz helyzetben tenni kell, menni előre, mert ha feladja az ember, ha belehelyezi magát az önsajnálat rossz körébe, ami sajnos annyira jellemző az egész magyar történelemre, abból sok jó nem sülhet ki. Amerikában a folytonos újrakezdést láttam, tanultam, a pozitív energiák bölcsességét, tudtunk örülni a másik sikerének, eredményeinek, pedig a verseny ott talán még kíméletlenebb.
– Nem tartasz tőle, hogy ha ilyeneket mondasz, a kollegák megsértődnek, megharagszanak?
– Remélem, hogy nem teszik. Senkit nem akarok bántani ezzel, csupán két jellemző hozzáállást hasonlítok össze. Hozzáteszem, persze, hogy Amerikában meg a sok-sok műmosoly zavaró, de ott valahogy mégis azt tapasztaltam, hogy jobban figyelnek egymásra az emberek, s ez azért is jó, mert az odafigyelés, a szeretet, a másik sikerében való feloldódás bennünket is felfelé emel. S szerintem ez az emberi kapcsolatok lényege: ez a pozitív energia, pozitív szemlélet, pozitív viszonyulás.
– Amikor lejárt az ösztöndíjad, nem törekedtél rá, hogy meghosszabbítsd a kint tartózkodásodat, hogy valahogy ott maradj?
– Egyértelmű volt, hogy mint magyar színész és költő, hazajöjjek, másrészt viszont a happy életérzés miatt, amit említettem, nem mindig voltak meg azok a mélységek, vagy legalábbis úgy érzékeltem, hogy nincsenek meg, amelyek egy magyar színészben, egy magyar emberben megvannak. Lehet persze ennek a gyökerét a neveltetésünkben, kulturális különbözőségeinkben keresni, de mindegy, a lényeg az: azért sokkal jobban szeretek itt élni, Magyarországon. Sokkal izgalmasabb ez a mi kis létezésünk. Tanulmányútnak viszont remek volt Amerika, és ajánlom is mindenkinek, ha teheti, egy-két évre menjen neki a világnak, nézze meg, máshol hogy működnek a dolgok, de utána jöjjön haza, és itthon hasznosítsa a tapasztalatait.
– Milyen színházi szerepekre vágysz?
– E tekintetben is mindenevő vagyok, a Csárdáskirálynő Bóni grófjától alternatív előadásokig, A dzsungel könyvének dögkeselyűjéig, hogy gyerekdarabot is mondjak, sok mindent játszottam, és szeretnék még eljátszani, de amit igazából sajnálok, hogy a Hamlet-szerep elkerült. A költőisége, a lelkisége nagyon közel áll hozzám. Bár vannak öregebb Hamletek is, úgyhogy talán még nincs veszve minden.
– Drámaíráson nem gondolkodsz?
– Úgy érzem, kell még némi élettapasztalat ahhoz is. Ez is majd kiforogja magát. Inkább később szülessen valami nagyon jó, mint korábban, ami nem annyira. De szerintem meg fogom próbálni valamikor. Foglalkoztat a kérdés.
– Miket olvasol mostanában? Vers, próza, magyar vagy külföldi szerzők?
– Rengeteg kortársat, azért is, mert van egy irodalmi show-műsor, amit vezetek: Költők másképp, ez a sorozatcím, többnyire írószövetségi alkotókkal csinálom. Jó névsor, s kénytelen vagyok beleásni magam. De örömmel teszem. Ismertem persze korábban is a szerzőket, a műveiket, de egy műsor előtt azért illik tisztességesen, alaposan felkészülni az embernek. Eddig Lackfi János, Iancu Laura, Térey János, Tóth Kriszta, legutóbb pedig László Noémi volt a beszélgetőpartnerem. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez a sorozat létrejött, és csinálhatom, mert bár sok munka és kis pénz, de hogy ennyire elmélyedjek a munkásságukban, az nagy ajándék. Sokan, ugye, nem is olvasnak mai szerzőket.
Ha olvasok, ha odajutok, akkor az aktuális kortársakon kívül mostanában irodalmi lapokat forgatok. Persze rengeteg az elmaradás, s ez az érzet nyomasztja az embert, marcangolom is magam kellőképpen, hogy többet kellene olvasnom, újraolvasni irodalmat, színházi tanulmányokat is. De hát ennyire futja.
– S Botond vagy Bánk nem rendeltek még gyermekverset az édesapjuktól?
– Mostanában már a gyermekverseket is számon kérik rajtam. Pontosabban a hiányukat. Szoktam felolvasni a kisfiaimnak, úgyhogy a gyerekirodalomra is van némi rálátásom, s tapasztalom, mennyi kiváló gyerekkönyvet írnak manapság a kollegák. De én idáig nem éreztem rá késztetést. Ezzel is úgy vagyok, hogy majd kialakul. Lehet, hogy csak az unokáknál jön elő a gyerekversírói kedvem, ahogy Bertók László is az unokájának írta a Dinnye Dömét. De akkor sem lesz baj, ha nem jön sosem elő. Azért, mert a gyerekeim életkorából adódóan illene gyermekverset írnom, biztos nem fogok.
Csinálom, amit csinálok, ami foglalkoztat, s ha van visszajelzés, ha van kritika, legyen az szakmai vagy olvasói, annak mindig örülök, akkor is, ha bírál, mert az ember nem látja magát kívülről, s néha bizony jól jön egy külső szemlélő. Egy figyelmeztetés, amely engem is kimozdít, továbbgördít. Hogy lássam egy kicsit magam, vagy amit írok, kívülről. Az olvasó tükrében.