taxisblokád

A gimnázium elhúzódó felújítása miatt,

egy bunkerben kezdtük meg tanulmányainkat,

valahol a helyi lap szerkesztősége alatt,

s propagandafilmet néztünk már az első nap,

mi is a teendő, ha jön az atombomba,

s hogy Észak-Olaszországot kell dönteni romba.

Aztán mustárgáz, védőruha, gázmaszk,

s a lányok is lőgyakorlatokra jártak,

hogy tizennégy évesen mindannyian

kivegyük majd részünk a harcban,

az imperializmus elleni vad viadalban.

Aztán októberre elkészült az iskola,

és váratlanul kikiáltották a köztársaságot

– a nép eltűnt a névből, és azóta sem találod,

pár hónap, s kifordult sarkából a világ,

háború szerencsére nem lett, csak taxisblokád.

ahogy

ahogy a gyerekkel átérünk a zebrán

a kivilágított Andrássy úton a százszemű fák

mintha a múltból pislognának ránk

gyerekkorból a gyerekkorba

ráérős időutazókra mintha éppen

Szolnokról a Nyugati pályaudvarra

a Széchenyi-lakótelepről Terézvárosba

jutnánk a vibráló út két oldalán

vagy egyszerre mindkét Bajnok utcába

érkeznénk a közös jelenlétben

s míg egy öröknek hitt rég ledózerolt ház

emlékeiből szivárog karácsony illata

nem tudni többé már ki felnőtt ki gyerek

összenőnek bennünk a tekintetek

gyászhír

újabb családi ismerős

retusálódott ki a gyermekkor

már majdnem feledett

régi filmkockáiról

de lassan a háttér

színei is elkopnak

kontúrjai összemosódnak

végül csak egy szakadásig

pörgő üres film

emlékeztet valami talán

sosem létezett valóságra

azután az sem

szeptemberi vers

kiengedi lassan az ásító fű

a nyárból megőrzött sárga fényt

úgy szívom be a langyos őszt

mint tekintetet a száraz maradék

ezer darabban dobban meg a nap

a színes levelek tenyerén

bolygó emlékeket találkoztat

a titkon munkálkodó remény

én maradnék még amíg csak lehet

de fáj a fejed estére megjön a szél

most félmeztelen futnak a gyerekek

s kacag ki hamarabb odaér

mert így kellene mindig akár e fény

elemi boldogsággal szelni át

a leghidegebb legsötétebb űrt is

s nem veszteni el sosem a lényegét

kezüket fogva

kezüket fogva

kerülgetni a

széttaposott kutyaszart

telitalppal belelépni

akaró fiaimmal

a Szív Szondi sarkon

meg az iskola mellett

cigiző tizenévesek

flegma parázstánca

elől szökni tovább

az omladozó utcán

most egy hányásra vigyázni

majd kitalálni hogy a

hajléktalanoktól jobbra-e

vagy balra lesz ideális

a kanyar de aztán már

sima húsz lépés és győztünk

minden reggeli sport ez

nem csoda hát ha a kedvem

nem olümposzi éppen

mire felnőnek fiaid

más lesz majd ez a környék

itt a Terézvárosban

mondta nekem múltkor egy

országgyűlési képviselő

de nem értettem akkor se igazán

mért és kik hagyták pusztulni

eddig a házakat utcát embereket

szívucca

„kész van, ami készül”

(Erdély Miklós)

ez a vers nem arról hogy

szívucca Budapest hatker

hogy van valahol egy hely

mert valahol lennie kell

ahová folyton sietek haza

mégsem sikerül megérkeznem  

és ideiglenesen tartózkodom itt

lehet hogy egészen negyven évig

és feleség gyerekek (kutya nem)

tekintetében még önmagam lehetek

tehát lakcímkártyámmal bejelentve és

szívtérképemen (mondhatnám) ide

s akár műholdról megfigyelhetően

ki tudja talán most is éppen

bár hiába ha nem láthatják emlékem

amint az a szemölcs-telihold meglepett

akkor nyár végén sose felejtem

ahogy leereszkedett az utca végébe

hitelesítve jelenlétileg de

talán csak én képzelem mindezt

míg kerülgetjük a végtermékeket

reggelente az oviba menet

mert ami van az bizony lehet

itt élek hát a huszonegyedik században

bizonyos bizonytalanságban

remélek és dolgozok is eleget

míg közben láthatatlanul

elvesztik arcukat az emberek

s talán erős még a hitem (item)

annyira hogy felismerjenek

ez a vers nem arról hogy

ha szívucca akkor nap mint nap

az utcai házak kamrák pitvarok

dobbannak bennem és löknek ki

kisebb-nagyobb körökben

a város rohanó áramába

hogy teljesítsem nemlétező küldetésem

nem arról hogy talán a reflux

miatt ég ott bent régóta mert a bal

pitvar a nyelőcsővel érintkezik (sic!)

és hát a sok sav valahogy kikezdi

netán a meg nem írt versek melyek

a szívcsúcsban halmozódhatnak fel

ha éppen azt gondolom (magamra okként hatok)

s meghatározom oda s vissza

a költészet ismeretlen helyét

mint időben a teret térben az időt

bár sosem azt amiben lehetek én

mert már nem az vagyok aki egy

perce ezt a sort leírta s az egész

csak egy tudatállapot egy játék

játszani túlélni a pillanatot

ez a vers nem arról szól

hogy ha szívucca akkor

Valentin-nap meg török sorozatok

inkább sorozatos örök

hibák tévedések (vígjátéka)

de közben azért megpróbálni

normálisan tenni-venni

s a mélyén azért boldogság-magma

a hétköznapokba szivárogva

mert igen összeköt ez a szívucca

s mint köldökzsinórt tekerem magamra

és ez a vers ha lesz

és közben visszahat jelenlétére

célját már elérte

a szabadság úgyis meghatározott

a mindenségbe lüktető

befelé terjedő pont vagyok    

Szárszón, márciusban  

Rakok még bent a tűzre,

lassan felenged a szoba,

s ahogy pattan a parázs,

beleéget a holnapokba.

Hűvösen zuhant rám az este,

s nagyot puffant a kifeszített csendbe,

mire a virágzó barackfa, mint

száz pillangó fehér teste,

megrebbent a szürkületbe’.

Elnehezült a perc, mint egy megtelt edény,

csak néhány madár rikoltott bele,

a padláson reccsent valami kemény,

féltem volna, és hiányoztatok eleve.

Pengeszájjal mosolygott a hold,

míg a teraszról felhívtalak,

hogy halljam hangod, hogy van Botond,

mit evett s mit játszott ma Bánk,

s elmondjam, fehér falakkal világít a házunk,

és álmatlanul álmodik hazánk.