A város te voltál
A város nekem te voltál,
te maradtál.
A hímpor rólam hiába szállt el idegen szelekben,
mint annyi ősz, füstbe ment nyár,
s porladnak éveim máshol,
már egy másik világon.
Engem a te tornyaid emeltek,
tereltek a te utcáid,
Ablakokban a nap, ha feljött,
az én arcom volt az,
arcomon tanyasi mosolygásommal.
Szabadjára engedett kedvem
a te járdáidon trappolt,
befogni kötéllel se lehetett,
bár vittek volna már a hazafelé-vonatok.
Hídjaid nekiugrattam a Tiszának, Zagyvának,
odaát értek csak partot.
A te iskoláid kerültem,
templomaid még messzebbre,
hogy mint jó hívő, majd megtérjek.
Tájakat hordtak széjjel a szelek,
s falaiddal te a bunkergerendák alól
emelkedtél a mennybe, talán láttam is
a nagy világosságot az égen.
Miféle idők vadóca voltam én?
Miféle elveszhetőségeké?
Vigyáztam: a szemem rajtam volt mindig.
Álltam a vagongurító legtetején,
az ügető fényeket onnan láttam,
mintha Damjanich könnyűlovasai
vonultak volna messze
piros sipkásan.
A város nekem te voltál,
te maradtál.
Reggelre halászaid az éjszakát kifogták,
amibe beletették, a szákot ma is tartanám.
Felkontyolnám a fákat tavasszal,
úgy lássam őket: fiatalosan.
Szívverésem dombjai fölött
körülröptetném tekintetem,
mielőtt, mint a nap,
lemenne az életem.
Vissza a tetejére