Lapszámok, 2012/1 EGYPERCESEK (ÖRKÉNY ISTVÁN – 100)

Akik szolgaföldben nem nyughatnak (Szécsi Noémi: Nyughatatlanok)

Akik szolgaföldben nem nyughatnak

Szécsi Noémi: Nyughatatlanok. Európa Könyvkiadó, Bp., 2011


Szécsi Noémi emigrációs regénye új jelenség a magyar széppróza történetében. Emigrációs irodalmunk persze van; sokan írtak az emigrációról az emigrációban, de „innen” belülről, ráadásul történelmi távlatban, nos, ez valóban ritkaság. Annyi mindent tudunk nemzeti hőseinkről, életüket – adott esetben – napi lebontásban is ismerjük, de ez a tudás csak a határainkon belüli térben érvényes, ami azon túl van, azt az ismeretlenség homálya fedi a legtöbbünk számára. Gondoljuk csak el, hogy a kétségkívül jól ismert Kossuth Lajos emigrációs életéről milyen ismereteink vannak? Tudjuk, hogy Törökországba menekült (kütahyai alkotmány), majd Angliában és az Egyesült Államokban nagy hatású szónoklatokat tartott szabadságharcunkról, hogy azután az egységes és független Olaszországban telepedjen le véglegesen. És vajon tudjuk-e, hogy mi történt még Angliában vagy Itáliában? Bizony, bizony erre a kérdésre már csak a korszak elmélyült kutatói tudnának valamilyen választ adni. Szóval az átlagember jó esetben ennyit tud Kossuthról. És például mi a helyzet a később meghatározó szerepet játszó gróf Andrássy Gyula emigrációs hétköznapjaival? És Klapkával, Szemerével, Türrel? Esetükben még a kérdésfelvetésig sem jutunk el.

Ebben a kontextusban válik izgalmassá Szécsi Noémi regénye, aki a menekültek hétköznapjaiba, magánéletük rejtett zugaiba nyújt bepillantást. A magánéleti mellett persze mindvégig ott van a politikai horizont is, meghatározó, ám mégis alárendelt szerepben. Mivel az elbeszélés nézőpontja tipikusan nőies, az eseményeket leggyakrabban a főhősnő, Aimee tudati szűrőjén keresztül ismerjük meg, így aztán azt tartjuk fontosnak, amit ő is annak ítél.

A középpontban álló női és magánéleti témák miatt a regény műfaji meghatározása sem egyszerű. Klasszikus történelmi regény, újromantikus regény, kémregény, kalandregény, rémregény. Az eddigi kritikák, szerzői megnyilatkozások általában a felsorolt megjelöléseket használják. Nyilvánvalóan nem lehetséges a pontos műfaji megnevezés, hiszen mindegyik hozzájárul a regény teljesen egyedi, eklektikus műfaji együtteséhez. Ha mégis ragaszkodunk valamilyen műfajhoz, azt javaslom, hogy maradjunk a legáltalánosabbnál, az újromantikus kategóriánál, mivel ebbe tulajdonképpen a többi minősítés is belefér.

A műfaji kérdések mellett fontos szerepe van az intertextualitás problémájának is. Itt van rögtön a bevezető fejezet. A brutális öldöklés alaptörténetét Jókai 1850-es elbeszéléséből, a Bárdy családból emelte át a szerző. Az eredeti novellában a román martalócok dühöngését a család egyetlen tagja sem élte túl, mind a tizenhárman áldozattá válnak. Szécsi Noémi regényében a kiterjedt családnak még számtalan élő tagja maradt, hogy mást ne is említsünk, például Bárdy Rudolf. E két mű között tehát egyértelmű a kapcsolat, hiszen a regény az átírt Jókai elbeszélés  továbbírása, a szövegben rejlő többletlehetőségek kibontása. Ennek okán kulcsfontosságú a bevezetés (Előhang), hiszen a regény története, a cselekmény legfontosabb motívumai csak innen érthetők és értelmezhetők.

Nem ennyire egyértelmű és nyilvánvaló a más művekkel való kapcsolat. A Nyughatatlanok kapcsán többször is felmerült Spiró György Fogság című regénye. A két mű közötti kapcsolatot a levéltári kutatásokon alapuló dokumentumszerű hitelesség, valamint a szociologisztikus pontosság teremti meg. Véleményem szerint azonban egy másik Spiró-mű, a Messiások sokkal közelebb áll Szécsi Noémi regényéhez, összeköti őket ugyanis az emigráció mint központi regényelem. Spiró az 1830-as évektől vizsgálja a nyugati, elsősorban párizsi lengyel emigrációt. (A lengyelek mellesleg ebben a regényben is fontos szerepet játszanak.) A Nyughatatlanokéival szemben azonban az ő figurái valóságos történelmi személyek, akik dokumentálhatóan hiteles történelmi szituációkban mozognak. Szécsinél evvel szemben nem a szereplők és a történet „valóságos”, hanem a típusok és a fikció. A mai olvasó számára is érdekesek lehetnek a kor szüléssel kapcsolatos szokásai, az orvosi vizsgálat részletezése, a magnetikus gyógyító erőbe vetett hit, az asztaltáncoltatás és spiritizmus. Ez utóbbinak ráadásul fontos műszervező szerepe is van.

Ezek után most nézzük meg részletesebben a regényt. A tizenkét fejezet (az Előhang és tizenegy fejezet) térben és időben pontosan behatárolható. Az 1849-től (Előhang) a krími háborúig (1854–56) terjedő időszak a regényidő; a regénytér Erdély (Szurdok) és Nyugat-Európa, egészen pontosan Franciaország és Belgium (Biarritz, Földközi-tenger, Marseille, Párizs, Brüsszel, Oostende). Az események centrumában Bárdy Rudolf és családja áll: Bárdy Emília (Aimee), Bárdy Matild (Mathilde), Bárdy Fülöp (Philip). A család tagja még Lujza, a legidősebb gyermek, aki nem követte szüleit az emigrációba. A regényben mozgatott szereplők mindnyájan Bárdyékhoz képest érdekesek, súlyukat az adja, milyen mértékben befolyásolják, módosítják Bárdyék sorsát. A családhoz magyarok és nem magyarok egyaránt kötődnek. A magyarok, akik főleg emigránsok, Rudolfhoz, a nem magyarok a szintén idegen (skót) Aimee-hez. A cselekményt leginkább befolyásoló szereplők: Almássy Aladár, a felesége, Lenkovich Antónia, Fábián Dániel, Adél; a másik oldalról Effie (Mrs. Euphemia Fitzjames), illetve Lady Odile és lánya, akinek Aimee a nevelője volt.

Az elbeszélés szerint a törökországi küldetésből visszatérő Bárdy Rudolf Marseilles-ben találkozik feleségével és gyermekeivel. A beszélgetésekből és pletykákból lassacskán kibontakozik Bárdyék története. A jómódú, elsőszülött Bárdy Rudolf Aimee-t, a skót nevelőnőt vette feleségül, és vitte haza az ősi családi birtokra, Szurdokra. A nőt lenézi Bárdy anyja és testvérei is, így nem csoda, hogy ő is mély ellenszenvvel viseltetik férje családja iránt. Amikor a szabadságharc idején Bárdyt küldetése külföldre szólítja, felesége is távozik a birtokról, hátrahagyva lányukat, Lujzát. A szabadságharc leverését követően Bárdyt halálra ítélik, így nem térhet vissza Magyarországra. Az események két fő színtere Párizs és Brüsszel lesz. A Bárdy család napjait a pénztelenség és a folyamatos férfi-nő konfliktus szövi át. Ez utóbbi a regény lélektani szerkezetének legsúlyosabb eleme. A konfliktus a nemi szerepekből adódó szinte természetes súrlódásokon túl alapvetően a kulturális különbségekből adódik. Aimee számára a magyar szabadságharc, a magyar kálvária, valamint az ehhez tapadó érzelmek és ideológia mindvégig valami érthetetlen hóbort marad. Hidegen és idegenként figyeli a magyarokat, képtelen velük lelki közösséget vállalni. Férje mellett csak az őt titokban szerető Fábiánnal kerül érzelmi kapcsolatba.

A regény cselekményének talán legfontosabb kérdése, hogy mi történt Szurdokon Bárdy családjával. Úgy tűnik, hogy Bárdyn és Aimee-n kívül mindenki pontosan ismeri a történéseket (az olvasónak sejtése van róla), de mindenki gondosan titkolja tudását. A titok mint cselekményépítő motívum még egy területen megjelenik, mégpedig a kémkérdésben. Mindenki gyanús mindenkinek, mindenki kémet feltételez a másikban, sőt úgy tűnik, még az is kém, akiről a legkevésbé gondolnánk. A két titok a spiritiszta szeánszokon folyamatosan előtérbe kerül. Bárdyék itt értesülnek először az öreg Bárdyné haláláról. Az Aimee-nek mint médiumnak jövő üzenet Bárdyból hisztérikus reakciót vált ki, bár a lelke mélyén ő is tudja, hogy az információ hiteles. Így válik ugyanis érthetővé, miért nem jön anyjától, lánytestvérétől egyetlen levél (és pénz) sem, miért csak egyik öccsétől kap rendszeresen postát. A végső bizonyosságot Almássy sógora szolgáltatja. Ő nincs beavatva a titkolózások szövevényébe, kívülálló, s mint ilyen, feltétlenül hiteles. Kijelentése a regény legdrámaibb mondata. Egyaránt mesteri a mondat előkészítése, kimondatása és lezárása: „A fiatalember türelmesen végighallgatta a felsorolást. / Csend lett, mindenki őket nézte. / – Akkor csakis az a Bárdy Rudolf lehet, akinek ’49 januárjában kiirtották családját az oláh parasztok. / Nem maradt mit mondani.”

Ami ezután következik, már csak a dráma levezetése. Megismerjük Aimee titkát, melyben valójában semmi rendkívüli nincs, a nő múltját kinyomozó Fábián nem is tud az információkkal mit kezdeni.

A regény befejezése az eddigi feszültségek feloldása. Aimee, aki soha nem hitte, hogy Lujza meghalt, egy látomásban szembesül a legyilkoltakkal. Bár a jelenet rémisztő, egyben megnyugtató is. Lujza nincs a fahídon átvonuló hét szellemlény között. Ha ez így van, akkor a remény tovább él, hogy visszakaphatják elsőszülött lányukat.

Van olyan vélemény, mely szerint ez a befejezés a regény folytatását kívánja. Véleményem szerint azonban a történet itt lezárult. Mégpedig véglegesen. Az írónő megtette, amit megtehetett. Innentől az olvasó dolga, hogy továbbgondolja a sejtetéseket, s önmagában egy újabb történetet építsen fel.